2011-ben már határozottan éreztem, hogy valami gáz van. Sokáig nem kellett törnöm a fejem mi lehet emögött. Az Ex ugyanis feltűnően sokat emlegette az egyik kedves kolléganőjét (ő is házas, egy kisgyerekkel - szegénynek nagyon rossz a házassága - én így tudtam...).
De ahogy visszagondolok, igazából nem akartam észrevenni a jeleket.
Nyáron el is küldött minket külön "nyaralni", ami igazából arra szolgált, hogy megtapasztalja, milyen lenne egyedül. Egy kis idő múlva, akkor még azt mondta, hogy nélkülünk nem tud magával mit kezdeni. De ezen az időszakon gyorsan átbillent.
Augusztusban beteg lett, otthon ápoltam, de kórházban is kezelték. A kórház után már levette a jegyűrűjét, de azt mondta, "
csak szűk".
Akkor még arra gondoltam, hogy az új munkahely, a magas pozícióval járó felelősség, feszültség, és a férfiakra rátörő középkori krízis vegyítve egy kis kamaszkori "újra szabad akarok lenni" miatt van az egész, és nem gondoltam arra, hogy lehet ebben a storyban egy harmadik.
Anyósom ekkor még azt mondta, nem lehet csak úgy ilyet csinálni. Reménykedtem...
Amikor rákérdeztem, tagadta. Azóta is tagadja, pedig nincs értelem. Már mindenki tudja ki a harmadik. (most arról nem írok, mit gondolok az ilyen nőkről, akik simán megvigasztalnak egy "szegény rossz sorsú férjet" - ez legyen a lelkiismeretük gondja, pesze csak akkor, ha van nekik ilyen).
Októberben aztán kiderült számomra a harmadik sezmélye, igen világosan.
Anyósom ekkor már azt mondta, hogy "
végül is fiatalok vagytok még", hátha megtaláljátok a párotokat. Rohadt jól esett, egy átsírt éjszaka után, amikor zokogva hívtam fel, hogy előző este azt mondta nekem a fia, hogy lezártnak tekinti az életét velem.
Mindezt az esti közös "édeskettesben kutyasétáltatás" keretein belül, a Toldy Ferenc utca sarkán.
Ekkor már esténként elvonult sms-t írni, chatelni, beszélgetni, nehogy lebukjon, de persze ezeket mind-mind észrevettem. Mert nem volt elég napközben a munkahelyen, kellettek az esti édes kis "suttogások". uhhh...
És vártam.
Vártam arra, mi fog történni. Olyan érzés volt, mint egy halálraítéltnek lehet, aki a kivégzésére vér.
Annyi volt a különbség, hogy nem tudtam mikor fognak lefejezni és mi lesz a végrehajtás módja.
Közben belül rettegtem attól, ami be fog következni. Elgondolni sem tudtam, hogy fog történni, és utána mi lesz velünk. Velem és a Kiskorúval.
Októberben mondta, hogy elege van, de azért karácsonyozzunk együtt, és ünnepeljük meg együtt a fiúnk 13 születésnapját.
"Legyen a gyereknek egy utolsó karácsonya!" - szép gondolat.
Ezt már akkor sem értettem mire jó, de persze belementem.
És szépen lassan, magam sem tudom miért, és hogyan, de elkezdtem teperni.
Fogalmam sincs miért gondoltam, hogy ez bármit is javíthat a döntésén, a helyzetünkön.
Belekapaszkodtam minden apró pici jelbe, hogy ugye mégsem így lesz, ugye mégis meggondolja magát? Ugye ráébred, mennyire fontos a saját családja?
Hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem.
Megcsináltam neki, érte bármit, ami eszembe jutott. Arra persze nem gondoltam, mennyire vicces és kínos lehetek, (vagy talán visszataszító is?) hogy megalázom saját magam ezekkel a dolgokkal.
Novemberben pedig a gyereknek szegezte a kérdést, döntse el a gyerek melyikünkkel akar maradni.
Ezt a döntési felelősséget is áthárította a gyerekre. SZép húzás.
Én ekkor már azt mondtam neki, hogy ok, rendben váljunk el.
Oldja meg, hogy a Gyereknek és nekem legyen egy lakásunk valamerre a környéken, és én aláírok bármit. Ebbe persze nem ment bele, csak egy kisebb összeget ajánlott fel, amiből egy óbudai panelba (sem) tudtam volna esetleg beköltözni.
Egyébként az az elgondolása, hogy béreljek egy lakást, ne vegyek magunknak, úgysincs pénzem.
Vagy oldja meg az Apukám (nem tudom miből is?), vagy pedig rakjam ki a 94,5 éves nagymamámat a lakásából és költözzem oda.
Az otthonunk az ő nevén van, és most már tudom, hogy külön vagyonnak számít, mert a régi lakása már akkor megvolt, amikor odaköltöztem hozzá.
Így ez a dolog neki kényelmes. Marad a kényelmes nagy lakásban. Mi meg csináljunk, amit akarunk.
Szépen csendben teltek a hetek, nem tudtam aludni sem nélküle. Alig ettem, de sokat dolgoztam.
Szerencsére legalább munkám, megbízásai voltak, mint szabadúszó.
Természetesen minden úgy zajlott, mint a régi szép időkben, azzal a különbséggel, hogy borzalmasan szarul éreztem magam. Éreztem, hogy elvesztettem a családom, a férjemet, és azt is gondoltam, hogy életem legrosszabb élménye vár rám.
És perce kudarc. AZ egész addigi életem, egy hatalmas kudarc. Kidobható 16 év, ami kettőnk mögött van. Nem kell senkinek, unalmas, fárasztó és szemét. Legalább is az Ex szemében, érzéseiben.
Most már, majd 1 évvel később tudom, az a rettegés milyen borzasztó, romboló állapot, és mennyire káros.
De azt sem tudtam, hogy tudnék kettesben a gyerekkel boldogulni...
