Felpörögve

Ma nem annyira, mert hétvége van és próbálok pihenni, meg behozni a lemaradásom az elmúlt két hétből.
Történt ugyanis, hogy egy ismerős felhívott még január legvégén, egy barátságos, napsütéses csütörtöki napon, hogy van-e szabad kapacitásom. Mondtam, persze, hogy van!
Úgyhogy febr 2 óta ezerrel zúzom a munkát az egyik ismerős cégnél.
A filmes-reklámos világ, de most gyártó oldali meló. Nagyon sok, és majdnem ugyanazt csinálom, mint régebben - mint amihez értek, csak most nem a megrendelői oldalon, hanem az alvállalkozói oldalon.
Én élvezem és nekem úgy tűnik, hogy a többiek is elfogadnak, képesek vagyunk dolgozni együtt.
Most nem érzem azt, mint az utolsó menő ügynökségemen, hogy nem fogadnak se be a csapatba, se pedig el, mint személy. Jó, nyilván volt akivel tök jóban lettem, de a csapat egyik fontos, szerves része nem tudott megemészteni.
Most másként érzem és remélem, hogy nem tévedek.
Napi 11 órát simán lehúzok úgy, hogy csak pisilni állok fel, és irtóra kell pörögni, de amennyire lefáradok egyben fel is töltődöm.
Most sikerélménnyel.
Ez nem hosszútávú munka, csak februárra szól és emellett a mozis alapmunkám is tudom csinálni.
Hajtok, hátha sikerül bekerülni legalább a külsős csapatba.
Nagyon nagyon jó lenne.
De hihetetlen, hogy az elmúlt két hét mennyi pozitív energiát hozott!

Na végre, nem csak nyafogok, hanem most éppen repdesek!!!

A múlt hétvégén pedig Anyuékkal felmentünk Galyatetőre. Mi a Kamasszal csak szombat-vasárnap voltunk fent, de nagyon jól esett.
Szombaton csodás idő volt és a mátraszentistváni sípálya tényleg majdnem olyan, mintha Osztrákia lenne.
A szállásunk Galyán egyszerű volt, de tök rendben volt. A vacsi isteni vidéki gulyásleves volt, csak úgy faltuk.
Odafelé a Kamasz roppant mísz volt, de fent kicsit feloldódott.
Vasárnap meg a Nagyszállóban kicsit wellneseztünk. Hazafelé sikerült a lehető legnagyobb hóvihart kifogni, de szerencsésen lejutottunk a hegyről.
Olyan jó volt ez a kis kimozdulás, a szabadság, a levegő, a napsütést!!


Úgyhogy én most nagyon jól vagyok, és bizakodom, hogy ez most talán a felfelé vezető út már.

Kamasznak síszünete volt, és régebben még az Apja beígérte neki, hogy vagy elutaznak Isztambulba vagy pedig síelni.
Természetesen egyikből sem lett semmi. Tegnap találkoztak 12-30-kor. Kicsit programoztak, és az is meglepte a FigyelmesApát, hogy a gyerek délután éhes, mert nem ebédelt 12-kor.
A mozi után kérdés nélkül hazahozta a srácot, este 7 órára.
Ilyenkor megint nem tudom mit gondoljak.
A legjobb lesz, ha semmit.

Pikkó a kutya nagyon beteg: hasnyálmirigy és bélgyulladása van. A Gyerek elmondása szerint csont és bőr. Tegnap a gyerek 10 percre mehetett fel az Apja lakásába, ahová továbbra sincs kulcsa, mert nem kapta vissza és a kutya elképesztően szarul néz ki és rosszkedvű.
Sajnálom nagyon, a szívem szakad meg, de én sajnos már nem tudok rajta segíteni.
Nem tudom a kicsi lelke meddig fogja bírni a feszültséget. Mert szerintem az van.

A héten volt Lívia nap és kilátogattam Gizushoz. Hiába múlt el 1 éve, nem tudom megszokni a hiányát. Nem megy. És haragszom rá, hogy elment és nincs velem...

A Nárcisztikus személyiségzavarról

igen, még mindig ez a téma, és azt hiszem sokáig lesz még máskor is.

A tavaly év végi (dec 29) újabb dühroham és hatalmas gyűlölet vulkánkitörés óta igazából nem tudom magamat hová tenni.
Nem gondoltam volna, hogy még mindig tud ennyire hatással lenni rám és azt sem gondoltam, hogy vészhelyzetben, amit megint Ex idéz elő a testemnek elég 5 perc ahhoz, hogy ugyanúgy érezzen, reagáljon, mint anno 3 éve.
A történtek óta úgy érzem megreccsentem, mert igazából most jöttem rá, hogy nem tudom kezelni, valójában megérteni sem ezt a hatalmas erejű indulatot, dühöt, gyűlöletet ami felém irányul.
Azon is gondolkodtam, hogy kerítek egy pszichológust, és megpróbálom vele megbeszélni.

Már nem is tudom miért keresgéltem a neten valamit és belebotlottam egy másik cikkbe, ami a Nárcisztikus személyiségzavart foglalj össze kíméletlen őszinteséggel.
Sokkal ütősebb és durvább, mint az előző/másik cikk.

http://pszichologiater.blogspot.hu/2013/02/a-narcisztikus-szemelyisegzavar-teljes.html

Végigolvasva nagyon durva érzés, hogy ebben éltem 16 évig úgy, hogy nem tudtam miért nem érzem magam jól. Hagytam. És igazából úgy játszott velem, ahogy ő akart.
Nem csak engem, hanem körülöttünk mindenkit. Most is ezt csinálja, csak sokan nincsenek ezzel tisztában.
Egészen egyszerűen számomra pillanatnyilag feldolgozhatatlannak tűnik a zsigeri manipuláció, a gyűlölködés, a rosszindulat, a szeretetlenség. Mert ő nem tud szeretni senkit.
Csak úgy csinál, mintha. És pont ezért teper a másik ezerrel, hogy akkor még többet, még többet ad, hogy hátha egyszer eléri azt a szintet, ahol már jó és elég. De sosem lehet ezt elérni.
Lehetetlen. Itt van a cikkben és ezt olvasva, nagyon nagyon szar érzés ezzel szembesülni.

Valószínűleg a sok betegségem mind jelzés volt saját magamnak, hogy valami nem stimmel.
Azt tudtam, hogy vele nagy baj van és hogy segíteni szeretnék neki.
Mi (én és a szüleim) azt a cuclit nyaltuk be, hogy őt a szülei nem szerették/szeretik és a testvére a családi kedvenc, neki mindig a nehéz sors jut.  És sehol sem értékelik az ő tudását, a munkáját, a rengeteg melót amit a munkáiba fektet. Nem kap elég elismerést, egy meg nem értett zseni.
Hát persze, hogy a mi családunk annyira szerette, amennyire tőlünk telt. És ez sem volt elég.
És én valóban nagyon mélyen szerettem, és körülötte forgott a világom. Gondolom ez egészen a fiúnk megszületéséig lehetett jó, utána bármennyire figyeltem rá, talán vesztesnek érezte magát.
Akárhányszor kérdeztem, hogy jó-e a házasságunk szerinte, mindig az volt a válasz, hogy jó-jó, de lehetne sokkal jobb. Mindig az volt a válasz, hogy nem szeretem eléggé, nem érzi, nem mutatom  ki stb.

Na mindegy is már, nem ez számít.
Rájöttem a cikk kapcsán és mert nem vagyok hülye, nyilván tudom, hogy most mindenki felé ÉN vagyok a rossz, a gonosz, a hárpia, aki irányítja a gyereket, aki felhasználja a gyereket ellene.
Ő a szegény szerencsétlen férj, akit a boszorkány nem hagy békén stb.
Hiszen vetíteni kell. Ő a szuper, a csodás a legjobb Apa, aki mindent megtesz, bezzeg az a gonosz asszony, aki őt sosem szerette.

És nem tudom magam rehabilitálni az emberek előtt, mert MINDENKI benyalja a meséjét.
Ahogy mi is tettük sok éven át.
Ha lesz egyáltalán, akkor kevés ember lesz az, aki veszi a fáradtságot és velem is fog beszélni, vagy engem is meg fog kérdezni, hogy mi is volt az igazság.
Vagy talán csak sok év múltán ébrednek majd egyszer rá, hogy a történet teljesen más.

De az elpocsékolt 16 évemet, a legszebb éveimet már semmi nem hozza vissza és ahogy tűnik, senki sem fog engem (annyira) szeretni, ahogy én szerettem őt.

Rohadt rosszul választottam. Az életem legjobb évei, legszebb korszaka mehet a kukába, mert olyan valakire pazaroltam, akitől csak szenvedést kaptam vissza cserébe.
Az a néhány kedves emlék, meg a felismerés súlya alatt elporlad.
Mert akkor az sem volt igaz. Semmi érzelem nem volt igaz.
Az ő valóságában éltem, ami NEM az igazi valóság volt.

Nagyon nehéz ezt utólag, visszamenőleg feldolgozni, hogy ez ennyi éven keresztül simán ment nekem.
Nem tudom, hogy fel lehet-e ebből egyáltalán gyógyulni valamikor?
Lesz-e rá elég idő?