Üresség - Emptiness

Napközben az ijedtség után benyomtam pár páleszt, hogy ne remegjek annyira, de enni csak este tudtam egy keveset.
Este nem ittam semmit, ahhoz sem volt kedvem és az nem old meg semmit sem.
Még a bor ízét sem kívántam, a zsibbadásra sem vágytam. Az érzékeim totál sokkban voltak.

Este feküdtem az ágyamban és próbáltam elaludni.
Nem ment. Sokáig csak forgolódtam.
És megéreztem, hogy belül - legbelül - teljesen üres vagyok. Félelmetes érzés érezni, hogy mintha minden eltűnt volna a belsőmből.
Nincs már bennem semmi. Se érzések, se gyűlölet, se szeretet. Csak egy valami maradt, ami viszont most újra mindent kitölt. A FÁJDALOM.
Így nagybetűvel.
És igen, sajnos ráeszméltem, hogy amin dolgoztam majd 3 évig, az a fájdalom most újra előtört és ehhez elég volt 5 perc. 5 perc a Felperessel és minden felkavarodott.
Olyan igazian, mint az utóbbi napok heves szélvihara is kavarhatta a havat ott, ahol van hó.
Jött, először nem is éreztem, majd egyre fokozódott, végül reggelre csak konstatáltam az állapotom.
Nincs jó kedvem.
Igazából bármelyik percben csak folynak a könnyeim, a lelkem helye fáj és a szívem majd megszakad.
Nincs se kedvem, se erőm újra, elölről kezdeni.
Elfáradtam.
Belefáradtam az egész életembe, a küzdelembe, a védekezésbe.
Fogalmam sincs hogy lesz ezután.

Elég volt.
Feladom...

A SZeretet ünnepe után...

Elmúlt ez is.
Rövid.  Mindig túl rövid ez a 3 nap.

Jól telt. Kamasz idén Szenteste velünk volt, így a szüleimnél ünnepeltünk. Vittem a halászlevet, a saját szokásos krumplisalátát, a lazacfilét és a 10 féle aprósütit.
Igaz Anyu is csinált Nagyi féle krumplisalit, meg a kedvenc szárnyassalátámat.
Hála Istennek náluk is minden rendben volt, nyugalom volt, énekszó, csengettyű és Kamasz kérésére hazajöttünk.
A Gyerek 26-a délelőttől kezdve volt Apjával, ahogy az kérte. Nyilván nem volt előre megbeszélve velem, csak jött a mail mit és hogy akar.

4 napig bírták.
Tegnap amikor Kamasz felhívott, hogy egyedül van náluk, mert elmentek színházba (igazsághoz tartozik, hogy a Gyereknek is mennie kellett volna-de nem volt hozzá kedve.)
Így amikor felhívott, megkértem, hogy nézzen már körül ott, véletlenül nem találja-e meg Nagyi keksztartóját, ami nekem kedves és valószínűleg az Apjánál lehet, mert ANyuval mi sehol sem találtuk az elmúlt 1 évben.
Mert nem pakoltam el, vagy bárhogy nála maradt. Megtalálta egy szekrényben anélkül, hogy kutatnia kellett volna. Este már állt a bál az Apjával.
Ma délelőtt írtam mailt a Felperesnek, hogy nem értem miért nem lehet velem a kutya, amikor ők holnap elutaznak nyaralni és nagyon kérem, azt a küblit adja oda a Gyereknek emlékül.
Erre a gyereket összepakolta, hazahozta.
Bejött a lakásba és elkezdett ordítani velem és mindennek elmondani, hogy én tehetek mindenről, hogy a gyerek spicli és nekem kémkedik és neki meg hazudik stbstbstb.
Soha többé nem akar velem szóba állni, rohadjak meg... blablabla.
Rángatta az ajtót. Nagyon megijedtem, mert hirtelen végigfutott rajtam, hogy ez most ugyanaz a szitu, mint 3 éve.
Először azt akartam, hogy próbáljuk megbeszélni és ne menjen el, de rájöttem, hogy nem szabad ellenkeznem, jobb, ha hagyom elmenni.
A folyosón még utána szóltam, hogy a kutyához ugyanannyi közöm van, mint neki. Erre ordítva a középső ujját mutogatva szitkozódott, hogy ló..@hoz sincs közöm soha többé.
A gyerektől elvette a lakása kulcsát.
Még utólag délután kaptam egy kedves "utolsó" emailt.
Még jó, hogy eddig ünnepeltük a szeretet ünnepét.

Tegnap este jó volt a SZentcsalád ünnepén este misét hallgatni a Szent Anna templomban.

Nem értem, és nagyon ijesztő, hogy 3 év elteltével még mindig ennyi indulat, gyűlölet, agresszió van benne felém.
És ez az, amivel nem tudok mit kezdeni, csak megijedni és sírni.
Ugyanaz a gyomorgörcs és a félelem kapcsolt be, mint 3 éve.
Soha többé nem szeretném ezt átélni.

ui: ha kérte volna normálisan, hogy had maradjon az ott nála nagyi emlékére, nyilván belementem volna.
Én elküldtem neki a gyerekkel egy doboz karácsonyfa díszt, amit még egy régi barátnőjétől kapta évekkel előttem.
Azt is visszaküldte a gyerekkel.
Bár nekem ehhez semmi közöm sincs...

Nem értem

mindig történik valami...

Most éppen az, hogy mivel a nyavalyám nem akar(t) elmúlni, a múlt héten is itthonról dolgoztam.
De kedden reggel felhív a főnököm, hogy hát akkor most kiderült, hogy tényleg otthonról is tudok dolgozni, és akkor maradhat így, de akkor december 1-től fele fizetés, azt passz.
amúgy az eredeti sem volt sok, elég meg pláne nem egy havi költségeinkre.
De hát most mit tegyek? A kevés is pont ennyivel több, mint a 0.
Most megint nekiláthatok munkát keresni.

Az antibiotikumtól viszont alig alszom és ezzel együtt jár az agyam.
Eljutottam éjjel oda, hogy akkor most már elegem van a régi dolgokból.
Hallod Univerzum?!
NEM ragaszkodom többé a filmes-reklámos munkához, nem ragaszkodom többé elmúlt férjhez, szerelmekhez. Hagyjuk a fenébe a sóhajokat, a bánatot, mert lássuk be hiába próbálok széllel szembe pisilne, úgysem megy, mert visszafújj a szél.
Tehát akkor váltani kell. És így is lett: beleállok a viharba és jussunk már valamire.
Akkor ITT vagyok nesze nektek teljes egészében, azt történjék már valami új és izgalmas.

Feladtam a labdát mi???
Na erre varrjon odafent valaki gombot...

Ki vagyok én?

Az egész kérdésfelvetés onnan indul, hogy kb tavaly ilyenkor megpróbáltam előre menekülni és megfejtést találni a körülöttem zajló erőteljes változásokra. Akkor rábukkantam egy fiatal asztrológus srácra és elkezdtem asztrológiát tanulni tőle. Az egyik alapvető kérdés a tanfolyam elején az volt, hogy azt kell előbb megállapítanunk, hogy megismerjük az IgaziÖnmagunkat, hogy kik NEM vagyunk. Fura kérés volt, de segít talán az "aszcendensünk" gonoszkodásainak a hatásai alól kibújni.
No, nem is ez a lényeg. Azóta, abba is hagytam a tanulást, mert sajnos előttem hiteltelenné vált, és már egyáltalán nem érdekel mit bölcselkedik. Nem szeretem az ilyen figurákat, de most nem megyek bele a részletekbe.

Mint mindenkinek nekem is van sok ismerősöm, barátnőm. Némelyikük családban él, de egyre többen elváltak. Van akinek ez így jó és berendezkedett az egyedüllétre, van aki meg megfeszül azért, hogy legyen mellette valaki. És ezért még önmagát is képes feladni.

Ezen kezdtem el gondolkodni egyik este, hogy vajon én hol tartok, milyen vagyok kívülről?
A Kamaszt kérdeztem, hogy vajon ordít-e rólam is, hogy PASIT AKAROK! vagy nem.
Erre csendesen annyit mondott, hogy Anya rajtad az látszik, hogy Egyáltalán NEM akarsz pasit magad körül. Nyilván ezért nincs.
Na tessék.
Megint jól megkaptam.

És ekkor beindult az agyam. Hogy ki vagyok én? Milyen Férfit szeretnék magam mellé?
Milyen Nő vagyok egyáltalán? Nő vagyok egyáltalán? Jó, nem külsőre, hanem lelkileg, szellemi szinten. Vagy már túlságosan elmacsósodtam?
Vajon milyen női Archetípus vagyok igazán?

Artemisz: a vadászat és a Hold Istennője, versenytárs és nővér
Athéné: A bölcsesség, a mesterségek és a stratégia istennője, apja lánya
Hesztia: a házi tűzhely és a templom istennője, bölcs nő és hajadon nagynénénk
Héra: a házassági istennője, az elkötelezett nő, a feleség
Démétér: a termékenység, a gabonaföldek istennője, táplálékadó, anya
Perszephoné: a leány és az alvilág királynéja, fogékony nő, anyja lánya
Aphrodité: az alkimista istennő: a szerelem és a szépség istennője, kreatív, nőies szerető
(Bennünk élő Istennők)

Elkezdtem törni a fejem, hol is tartok, kik lehetek igazán?
Ránézésre és első olvasatra egyikük sem vagyok:
Azt tudom, hogy sajnos NEM vagyok Aphrodité vagy Vénusz. Az igazi Női hízelgésből, bújásból, macskából bennem semmi sincs. Elégé lehangoló, de fogalmam sincs hogy kéne ezt csinálni, de ami még rosszabb, igazából idegesítenek az ilyen tündi-bündi nők. Jujj, a hideg tud rázni. Nem tudok nyafogni, pedig tudom, néha kellene. Viszont létezhet olyan erős Férfi energia, aki mellett képes lennék ezt a részemet is működtetni.

NEM vagyok igazi Amazon harcos sem, mert ahhoz mert túl nagy a lelkem. Mint több háztömb egyben. Hiába tudok harcolni és látom magam előtt a célt, nem tudok mindenkin átgázolva könyörtelenül pusztítani. És lovagolni sem tudok. Viszont ha valaki felbosszant, akkor nekirontok és itt kő kövön nem marad.

NEM vagyok Athéné sem, mert hiszem nem vagyok sem bölcs, sem diplomás (ahogy volt Apósom mondta) és nem vagyok igazi stratéga sem. És sajnos nincs egy oltári nagy karrier sem a hátam mögött. Nem kerestem magam halálra a szakmámban sem. Diploma híjján nem lettem doktor sem.
De igyekszem alaposan végiggondolni minden döntésemet és előre is látni, hogy döntsek, mit tegyek.
Nem csak a pillanat érdekel, hanem a jövő is foglalkoztat.

NEM vagyok Démétér, mert csak egy gyermekem van, NEM vagyok az IgazŐsanya, aki igény szerint szoptatott és csak és kizárólag  minden tekintetben a gyermeke lebegett a szeme előtt.
Ehhez azért bevállalhatóan van bennem egy kis önzés is. Hiába szerettem volna mindig nagy családot, minimum 3 gyereket, mégsem lett, csak 1. Azt hiszem meg is bolondulnék sok neveletlen gyerek között, akiknek mindent szabad. Mégis tavaly novembertől idén július végéig képes voltam a gyülekezeti bölcsi/oviba besegíteni hetente egyszer és szerettem a gyerkőcöket.
A magamét meg imádom, ahogy kell.

NEM vagyok Hesztia sem, mert ahhoz viszont, hogy teljesen háttérbe húzódva, elzárjam magam a férfi energia elől, nos, erre képtelen lennék, mert szükségem van Férfi energiára. Kell a szexus, kell a vágy, vágyom a szeretetre, a szerelemre. Kb percek alatt tudok valakibe beleszeretni. a kiszeretés kicsit nehezebben megy, bevallom. És nem áll szándékomban innentől kezdve örök szüzességet fogadni sem.

NEM vagyok Héra sem, mert megbuktam, mint elkötelezett feleség. Sosem voltam igazi örjöngően féltékeny, mert nem láttam értelmét. Amúgy rögtön megéreztem, amikor a férjem megcsalt, de ehhez nem kell féltékenynek lenni egyfolytában.
Itt vagyok elváltan, a volt férjem már boldogan új házasságban él és virul. Én meg ilyen marhaságokon töröm a fejem.  Mégis azt remélem, hogy amikor a Feleség szerepében láthatott a közönség, akkor jól csináltam. (jesszusom, mennyire szánalmas lehet)

NEM vagyok sem Artemisz, mert nem vagyok női versenytárs és képtelen lennék igazából csak a természetben élni. (Bár kétség kívül sokat vágyom a szabadba, azt hiszem nehezen viselném a puritán életmódot egy elhagyatott tanyán)

Nos, nincs megfejtés sajnos. Talán mindegyikből egy kicsit vagyok, de egyikük sem egészen.
Így megfoghatatlan ez a kérdés. Nem tudom ki vagyok, ha így nézzük.
Elfogadom a hiányosságaimat, mert ha megfeszülök sem tudnék nagyon megváltozni.
Azért igyekszem finomodni, de nagy fordulatokra már nem számítok.

Ha az asztrológiai személyiség fejlődés létráját nézem, akkor szerintem  ott vagyok, ahol lennem kell.
Az Anya/A Feleség szintjén.
Nemsokára belépek majd a Bölcs Matróna korába, de azt hiszem nem siettetjük, a mai világban ki lehet tolni ezeket a határokat...

Vagyok, aki vagyok.
Akinek ez nem tetszik, az nincs mellettem.
Akinek meg tetszhetne, még nem talált meg, úgy tűnik...

A Női Archetípusokról még itt: http://www.ujakropolisz.hu/cikk/noi-archetipusok-rovid-jellemzese

Speach-less

A szokásos őszi genye-gunya.
Benyaltam valamit, amitől most nem az arcüregem durrant be, hanem ahogy lenni szokott, a légcsövem és a hangszálam tette azt.
Ergo, mára semmi hangom sincs.
De nem baj...

Úgy döntöttem, hogy itthonról dolgozom. Ezt határozottan közöltem mindenkivel.
A Fiúk nyilván nincsenek rám tekintettel, így ellátnak tennivalóval.
Egyrészről nem rossz, másrészről most ezekhez annyira nincs erőm.
De legalább nem ülök itthon és töröm a fejem, mit csináljak, hanem Itthon ülök és teszem a dolgom.
Nagyon más felállás.

A Csendnek és a Hallgatásnak is kell, hogy ideje legyen.
Meg kell hallanom a saját belső hangomat és nem kell mindig beszélni.
Még mindig tudok tanulni, minden nap valamit.
Hálás vagyok.
Most ezért.

Legalább a hideg előtt a saját bazsalikomomból csináltam illatos friss pestót, amit a Kamasz ma zongoraóra előtt csak úgy uzsonnára elfogyasztott.
Még jó, hogy kértem egy kicsit hagyjon. Nem esett túlzásba.

Úgy tűnik ennek most van itt az ideje.
Gondolkodom és hangolódom.
Az Ünnepre.
Az Adventre.

Olyan régi csodavárós hangulatom van. Mint amikor még gyerek voltam...
Mint amikor, még Kamasz kicsi volt.

Ma nézegettem régi fotókat, mert kerestem valamit. SZG azaz Ex, annyira más volt akkor, mint most.
Olyan hihetetlen, hogy valaki így teljesen megváltozzon.
Mégis.
Baj?
Nem.
Nyilván így kellett történnie.
És lassan 3 év után eljutottam oda, hogy ez már nem fáj.
AZ emlékek sem zavarnak, mert már nem is tűnnek emléknek...

Time has changed...

Gyerek tartásdíj csökkentés

Persze, hogy ennek is eljött az ideje.
Ex felmondott a munkahelyén  -vagy mit tudom is én - tehát az a lényeg, hogy januártól már nem lesz munkahelye, ahonnan letiltással jöhetne a gyerektartás díja és nyilván most nagyon kell őt sajnálni és megérteni, hogy nem tud annyit fizetni, amennyit eddig. Mert hát ők akkor miből fognak élni...

(Nyilván sok bevétele és forrása van, amit titkol - mindig is ilyen volt -és miután átéltem, hogy engem hogy és mennyire csapott be, hát egy szavát sem hiszem el sajnos és mindig megpróbálom kitalálni előre, melyik terv mögött mi az igazi szándék)

Ezt kellett megbeszéljük, hogy mi lesz a helyzet. A találkozó előtt már napok óta ideges voltam, mert nála sosem lehet tudni, hogy mit tervel ki. De nyilván nem ugorhattam a torkának már nekifutásból.
Igyekeztem magam felvértezni, körbejárni a kérdést.
Bizonyos források szerint a megegyezés, válás kimondása után 2 évvel semmilyen a gyerek számára negatív fordulatot hozható kérvényt nem fogad el a bíróság. Mert ez a gyerek érdekeit sérti.
Hát nem tudom, hogy így lesz-e, majd meglátjuk.

A Széna téri Starbucks-ot céloztuk meg - ott már egyszer sikerült normálisan megbeszélnünk egy fontos kérdést - és bíztam benne, hogy ez a hely most is szerencsét hoz.
Sokkal könnyebben ment, mint vártam. Nagyon nyugodt voltam, higgadt, és még én próbáltam Ex-et lehiggasztani, amikor már fel akart menni a pumpája és következett volna a fenyegetődzés.
Nyilván elmondtam, hogy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került, de mivel amikor én 10 hónapig voltam munkanélküli egy fillérrel sem kértem tőle többet, így most annyira nem esem hasra.
Valamennyit alkudoztunk, de még egy viszonylag magasnak mondható összegben maradtunk.
Majd meglátjuk a bíróság mit fog reagálni. AZ én ügyvédem össze-vissza beszélt most nekem - néha kiborítóan hisztis az a nő, de amikor kell, akkor állja a sarat - egy másik ügyvéd teljesen mást mondott. Meglátjuk mi lesz.
Még megpróbáltam, hogy Pikkó (a Kutya) többet lehessen velem, mert hiányzik, de nagyon nehezen fogadta el az érveimet, hogy:
* én vettem, (neki ajándékba)
* én találtam meg akkor a tenyésztőt,
* én is neveltem és gondoztam,
* és én is éltem vele együtt legalább 3,5 évig.
* én is ragaszkodom hozzá

De a lényeg a egészben, hogy igazából az volt számomra a döbbenet, hogy ült velem szemben egy férfi, akihez az égvilágon semmi közöm sincs. Egy vadidegen.
Annyira idegen, hogy ha egy társaságban lennénk, akkor sem szeretnék vele beszélgetni.
Feszült, beszédkényszeres, a kezével állandóan csinál valamit, egy görcsös valaki.
Öreg, nyúzott, akinek színház az egész élete.
Már-már ijesztő volt ő is, meg így kívülről rálátni a helyzetre.
Milyen kétélű egy helyzet! Akár randizó párnak is kinézhettünk volna egy külső szemlélőnek.
30 percig bírtam, utána már mehetnékem volt.

Napokig volt hatással rám a dolog. A döbbenet, hogy mennyire nyugodt tudtam maradni, az érzés, hogy már annyira messze van tőlem, mintha sosem éltünk volna együtt, hogy EzAzEmber már nyomokban sem tartalmazza AztAzEmbert, akit szerettem, akivel együtt éltem.
És végül a felismerés, hogy Úristen!, nagyon jó, hogy ezt már nem kell minden nap átélnem.
Már nem idegesít, már nem ragad át rám a feszültsége, már nem kell hallgatnom reggeltől-estig, hogy csak róla szól minden.

Végül A Kamasz múlt vasárnap volt az ApaiNagyszüleinél - együtt névnapoztak, ünnepeltek, mert az kisebbik unokaöcsinek is most volt a szülinapja.
Belegondoltam, hogy mennyire jó, hogy már nem vagyok ott egy szeretetlen környezetben. Nyilván úgy értem, ahol engem nem szeretnek, ahol sosem éreztem jól magam.
Már nem kell magamra erőltetnem a mosolyt, már nem kell tűrnöm azt, ami egyáltalán nem esik jól.

Valahogy úgy érzem legbelül, hogy most érkeztem vissza az IgazÖnmagamhoz.
A héten többször is képes voltam kimondani az Univerzumnak, az Istennek vagy bárkinek, hogy "Köszönöm, hogy így történt!" - Pont így jó ez.
A fájdalom és a sok szenvedés végén most úgy érzem, megértettem, hogy minden arról is szólt, hogy újra megerősödjek, újra bízzak magamban, az erőmben, újra megtaláljam a saját nyugalmamat és a saját életemet éljem.
És az is valószínű, hogy eddig csak kapaszkodtam volna egy újabb pasiba.
És most úgy érzem, már nincs is rá szükségem.
Jól vagyunk így ketten Kamasszal és Mamikával meg Papival.
Így négyen.

szürke, borongós november

Egyfelől utálom a novembert. mert sötét és esős, meg szürke is.Másfelől szeretem a novembert, mert Márton nap van, lehet libát enni, bort inni.
Na nem mintha különben nem innék bort. Ha iszom, csak bort iszom (na rendben, néha páleszt is)

Minden évben izgulok, hogy tudok-e szerezni libát.
Ha tudok, hogy ki tudom-e fizetni.
Ha szereztem és megvettem, akkor vajon a mini konyhámban ( ami P szerintem nem konyhastúdió – hanem stúdiókonyha: értsd annyira ici-pici) el tudom-e jól készíteni.
Ha ez is megvan, akkor ízlik-e.
Ha minden jól megy, akkor mi 4-en akik vagyunk a Család, örülünk nagyon és degeszre ettük magunkat.
Idén lilahagymalekvárt is csináltam gyorsan, mert izgatott, hogy milyen lehet.
Már nem is fura, hogy csak 4-en vagyunk. Pont elférünk az asztalnál.
Gizus azért nagyon hiányzott… Ő mindig hiányzik, ez nem változik.
Természetesen elkészült Marci tortája is, ahogy mindig.

Mindezek mellett nagyon kedvelem Szent Márton legendáját.
Még 2005-ben voltunk Tour-ban, meg kellett nézzük a helyet, ahol püspökként élt.Bármerre járok a világban minden templomban keresem a Szent Márton oltárokat.
Nekem ez fontos, és szeretném, ha a Kamasznak is fontos lenne, miért és ki után kapta a nevét. A Kamasz Gizus Édesapja után (is) lett M.
A névben már jó előre megegyeztünk anno Ex-szel. Lány név nem is volt ami mindkettőnknek tetszett volna, csak fiú.
(később a meg nem született ikreknek is volt nevük, de nekik is csak fiú)

A legendákat és a szenteket tiszteljük, és ez így jó.Ez az utolsó nap a karácsonyi böjt előtt.Úgyhogy mégiscsak szeretem a novembert.

Itthon a Waldorf sulikban is tartanak Márton napi ünnepségeket, hiszen Németországban is nagy hagyománya van az ünnepnek.
Márton napi szokások- körkép

Két nap múlva van Anyu névnapja és a hó végén pedig már itt van Advent.

Emlékszem még a múlt század végén volt olyan november 7-e, amikor már ömlött a hó.
Épp itt lenne az ideje a télnek is.

Minden jó és szép…- lesz egyszer…

Mindennek elrendelt ideje van...

"Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:
Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.
Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének."

(Prédikátor könyve 3)

A Biblia szerint.
Tulajdonképpen ez is nagyon jó írása a Bibliának, bár nem vagyok vele jóban.
Akármennyire is igaz, attól még NEM használható fel bármire szabadon.
Főleg nem egy hülye döntés alátámasztására. Nem csak szerintem, hanem egy ismerős lelkész szerint sem.
Márpedig 2011-ben Ex ezzel a bibliai résszel indokolta, hogy miért hagy el engem (minket).
Mert ha a Bibliában is le van írva, hogy mindennek elrendelt ideje van  és ő is úgy érzi, hogy ideje neki is lépni, akkor ez így lesz a tökéletes.

Hiába írtam le neki a rész többi mondatát is, hiába magyaráztam el, hogy nem csak a sírásnak, a bontásnak, a szaggatásnak, a halálnak, az elveszítésnek, az eldobásnak, de ideje van az építésnek, a gyógyításnak, a megőrzésnek stb.

Őt ez már rég nem érdekelte.

Azóta sem tudok ezzel így kibékülni.

De már éppen ideje lenne nálam is a gyógyításnak, a nevetésnek, a táncnak, a szeretetnek, a békének.

Ideje lenne, hogy ideje legyen!

Vasárnapi morfondír - semmi depi

Hétvégén az agyam nyilván teljesen más dolgokon pörög, mint hét közben munka közben.
Bevásárlásnál mit ne felejtsek ott a piacon, hány adagot mossak, hogy terigessem mindezeket ki a kis lakásban, mit főzzek 2 napra ebédre-vacsorára.
Ezek mellett az elég unalmas és egysíkú gondolatok mellett az agyam meg gondol-gondol ezt-azt.

Nem kell megijedni egyáltalán nincs depi, meg semmi ilyesmi, sőt jó a kedvem.
Nyugi van, a Kamasz alszik (mert éjjel 1-ig nézett tv-t), hagyom is had pihenjen.
Reggeli kávé mellé a vajaskifli reggelire. Gyorsan összedobtam egy DagasztásNélküliKenyeret. Kíváncsi vagyok milyen lesz. Estére kiderül, mert kell neki 12-ra kelni.

Amikor pakolászom, vagy keresek valamit óhatatlanul a kezembe akad pár régi dolog. Mondjuk képeslapok, amiket Ex-től kaptam karácsonyra, szülinapra, szóval sátoros ünnepekre. Némelyik kifejezetten meghatóan szeretős.
Mindezzel csak annyi a baj, hogy nehéz beismernem, de a 16 év alatt mindvégig ott volt bennem a KisÖrdög, hogy mi van ha ez a fene nagy szerelem nincs is? Mi van ha csak szép szóvirág minden és nincs mögötte érzés? Igazából zsigerből, lélekből sosem tudtam elhinni, hogy tényleg úgy szeret a saját szívéből-lelkéből, ahogy mondja, írja.
Akik közelről ismerik, tudják, hogy Ex-nek nagyon jó a dumálókája, gyakorlatilag bárkivel megetet bármit. Írni is egész jól tud, tehát simán megvezet mindenkit -valószínűleg még önmagát is.

Nyilván már a házasságunk alatt is folyton éreztem, hogy valami nem stimmel igazán, de se megfogalmazni nem tudtam mi az, se ki nem tudtam deríteni. Csak az érzés volt meg.
Persze azért voltak szép pillanatok, sok jó, boldog pillanat is - de ezek mögött mindig meghúzódott valami belső "mi van ha?" gondolat.
Ha végigvesszük, hogy a 16 év alatt milyen testi betegségeket produkáltam, akkor elég nyilvánvaló, hogy tényleg nem stimmelt valami.
Koraszülöttként nagyon kicsi és vékony voltam. Rengeteg gyógyszert megettem már, de azért normális felnőtt vált belőlem, aki nagyon ritkán volt beteg. És a legkomolyabb baj a megfázás, torokgyulladás volt.

* A kapcsolatunk elején nyitottam egy 4 keresztes asztmás pollen allergiával (fuldoklásos asztma) - így fuldokolva voltam terhes is, meg szültem, meg nem kaptam levegőt. Végül amikor elkezdtem jógázni és meditálni, kimeditáltam magamból az egészet. 12 éve nem szedek semmilyen gyógyszert, és nem is akartam azóta sem megfulladni.

* Utána jött a pánikbetegség. Fogalmam sem volt mi ez, de nagyon rossz érzés volt. Úgy kezdődött, hogy a nászutunkon egy vacsora közben rosszul lettem. Fogalmam sem volt mitől. Később ez addig fajult, hogy gyakorlatilag az otthonunkon kívül bárhol attól rettegtem, mi lesz, ha rosszul leszek.
Se mozi, se étterem, se színház, se fodrász, se shoppingolás. A nagybevásárlás úgy zajlott, hogy hétközben mentem el egy nagy hiperbe, cetlire felírt dolgokat futva szedtem össze a bevásárlókocsiba és megkerestem azt a pénztárat, ahol a legrövidebb a sor. Végül ez odaáig fajult, hogy a közeli bevásárló központba is csak futva tudtam bárhová bemenni. Annyira rossz volt már a végén, hogy nem volt más megoldás, magamat kellett ebből kigyógyítanom. Meditálás, és apró lépésekben kényszerítettem magam erre-arra. Mára már nagyon-nagyon ritkán adódik olyan, hogy kicsit szarul érzem magam, de a lehető leggyorsabban elhessegetem ezt az érzést.

* Krónikus nem-evés, amivel addig jutottam, hogy 6 hétig!! egy falatot sem ettem. Miközben rohadtul fájt a fejem. Az agyamban tudtam, hogy SEMMI BAJA a fejemnek, magyarán nem lettem elmebeteg, csak simán valami nem stimmel. Kórház, Belgyógyászat, gyomortükrözés, pszichiátria. Végül a fejfájás miatt kikötöttem a Fül-Orr-Gégészeten ahol egy fiatal orvosnak köszönhetően végre kiderült, hogy olyan arcüreggyulladásom van, ami senkinek. Ebből kb 2 hónap volt a gyógyulás.
* Méhenkívüli terhesség - ok, ez nem betegség, de normálatlan állapot. Végül otthon lettem rosszul és megműtöttek. Műtét közben kiderült, hogy gyakorlatilag napok óta szivárgott a hasüregembe a vér - ebbe illik kb 5-10 perc alatt belehalni, de én még elvoltam ezzel úgy 3 napig. Kirándultunk, bevásároltam, piacoztam.

* Állandósult migrénes rohamok - és mivel hányni sosem tudtam maradt a mérhetetlen mennyiségű gyógyszer. Röntgen, nyakcsigolya vizsgálat stb. Végül magam jöttem rá, hogy a koponyám alatti egyik csigolyám ha lemozdul, akkor nyom valami ideget vagy ilyesmit és ettől is tud ennyire fájni.
Azóta magamnak is tudom tekergetni a nyakamat. De amióta nem élünk együtt max attól fáj a fejem egyáltalán, ha több pohár bort iszom, és kevés vizet.

* Gyomorsav túltengés. Egyszer csak  valahonnan előtörő borzalmas gyomorfájdalom, hányinger, a hátam is majd belukad úgy fáj. Mivel 2-3 gyomortükrözésen vagyok túl, tudom, hogy a gyomromnak semmi baja. Ez is nagyon-nagyon ritka mára.

* Utoljára maradt a gluténérzékenység. Kiütések, foltok, viszketés. Végül véletlenül eljutottam a háziorvosunkig, aki  szabin volt, így szerencsémre a helyetteséhez kerültem. Azt hiszem az első kérdése az volt, miután elmondtam mi a bajom, hogy "És a lelke hogy van???".
Na hát köpni-nyelni nem tudtam. És ezt a "receptet" írta fel nekem: üljek le, gondolkodjam el azon, hogy mitől is vagyok én értékes és szép nő.
A borzalmas ragyáim 3 héttel azután, hogy már nem éltünk együtt - egy lakásban - egyik napról a másikra tűntek el.

A majd 3 év alatt talán 3x voltam megfázva vagy taknyos, 2x volt hányós bajom, de köszönöm jól vagyok.

Nyilván amikor hiányzik az ElőzőÉletem, akkor nem az állandó feszültség hiányzik és nem is Ex, mert ha meghallom a hangját akár telefonon keresztül, már a hideg ráz a hanghordozásától is. Látni őt pedig semmilyen. Egy tökéletesen idegen, aki semmit sem mozgat meg bennem.

Ami hiányzik, az az SzentHáromság, az Egység: Férfi-Nő-Gyerek - mert ez így lenne kerek.

A házasságunk utolsó 2 évében már én sem akartam abban úgy élni, ahogy voltunk. Tudtam, hogy semmi értelme, csak a Gyerek miatt kötöttem kompromisszumot magammal. De tutira nem érte volna meg. És ami biztos, hogy ha egy csoda folytán együtt maradtunk volna, mostanra valami újabb rémes betegséget produkáltam volna.
Nem hiányzik sem a családja, sem a "beszólogatások", sem 0-24-es figyelem, amit megkövetelt, sem az, hogy csak őt kellett hallgatni.
Az  AnyagiBiztonság materiálisan, és  lelkileg az Egység, az az, ami hiányzik.
Bárhogy próbálok egyenesbe jönni magammal, ez hiányzik.
Mert már egyszer volt, és bármennyire is ügyes vagyok, mivel Nőből vagyok egyedül ezt nem tudom létrehozni lelki szinten. Akárhogy meditálok. Még akkor sem, ha gyakorlatilag majdnem mindent meg tudok egyedül is oldani.
Mert nem a Férfi energiát kell magamban erősítenem, hanem pont a Nőit.
Elég férfinek való dolgot oldottam meg az elmúlt sok-sok évben.

Felébredt a kamasz, mire a végére jutottam...

Mitől Nő egy nő?

Őszintén halvány gőzöm sincs mitől. Úgy tűnik, én nem tudom.
Mindig azt gondoltam, hogy azért mert el vagyok látva kissé gömbölyű kiálló testrészekkel és van lökhárítóm is rendesen (és nem szilikon) azért mindezek mellé kell még valami belső spiritusz.

(spiritusz -már megint a kedvenc filmem jut az eszembe: Holiday, amikor Iris az öreg oscar díjas forgatókönyvíróval Arthur Abbot-tal beszélget a Nőkről, akikben van spiritusz)

De mi van akkor, ha Én úgy érzem, hogy van ez a spiritus, csak rajtam kívül senki más nem érzi, hogy van bennem spiritusz meg női kisugárzás?

Mennyire hülye helyzet azt, amikor valaki tényleg jó szándékkal segíteni akar, és ezt simán belemondja a képembe.
A sztori lényege, hogy a garázs-szomszéd (az irodának nevezett garázsban) egy ingatlanos csapat. Csupa nő. A Főnökasszony egy hihetetlen energikus, elképesztő jó Nő. Olyan igazi irigylésre méltó BombaNő. Tudja is magáról, és tudja magát így viselni. Egyszerűen nem lehet nem csodálni. Szuper csinos, nyilván pénzből is van elég neki.
Szóval az elmúlt röpke 3 hónap alatt összehaverkodtunk. Sokat dumáltunk. Nyilván az életeinkről, pasikról, a válásainkról, a gyerekekről stb.
Tegnap azt mondja, hogy: "olyan csinos vagy (vagy lennél?), de mi a francért vagy ilyen zárkózott és visszafogott? Olyan, túl jó kislány vagy!"

Püff neki. A fene esne belé, hát ledöbbentem. Én nem így gondoltam.
De ezek szerint mégiscsak ez van.
Tényleg, tavaly G is azt mondogatta nekem, hogy túl jó kislány vagyok.
Bár tavaly mellette nagyon tudtam Nő lenni. Akkor sok sok pasi mondta is nekem, hogy aztarohadtéletbe, de jól nézel ki. Na, akkor volt bennem spiritusz.

Klassz, a francos szülői piszkálódás meg "legyél jó kislány!" hogy bele tud ivódni az ember összes porcikájába. Bakker még kamaszként is elfelejtettem lázadni, nehogy baj legyen velem.
Egyáltalán nem akarok én jó kislány lenni!! Sőt!!. Rohadt fárasztó ám, mondhatom.
Dögös, hódító maca szeretnék lenni, a fenébe is. Aki után megfordulnak a pasik.
Így várhatom...

Nem tudom, hogy előbb Nőnek kell-e lenni és jönnek a Férfiak, vagy előbb kell egy Férfi, hogy a Nő meg tudja érezni milyen is igazi Nőként viselkedni, élni, csábítani???
Minden esetre a fáradt, roggyant, nyúzott ElváltSzegényAsszony szerepet már nagyon rühellem...

spiritusz, spiritusz, spiritusz - most agyalhatok ezen, meg próbálkozhatok ezt valahogy kicsit feléleszteni magamban...

Netes társkeresés - pipa

Hogy ne legyen annyira egysíkú, azért néha történik "vicces" dolog is.

Például pár barátnőm nyaggatott, hogy regisztráljak már egy netes randi oldalra, hátha. Ez az aknamunka évek óta folyik ellenem, de eddig sikeresen ellenálltam, hogy ez nem az én világom.

Hát elgyengültem egy baráti csütörtökön és megtettem. Persze izgatottan vártam a leveleket és kb 1 hét alatt elment a kedvem mindentől.
Nyilván alig van nekem tetsző pasi - végignézni a felhozatalt rosszabb, mint egy kínzás - ha valaki látott már pocsék szereplőválogatást - na ez megszorozva 50x - olyan rossz. Mint egy húspiac.

Van aki 39 évesen beírja hogy neki tulképpen bárki jöhet 20 és 74 között.
Megkérdeztem tőle, hogy ezt mégiscsak hogy gondolja? Elcsépelt szokásos válaszok, hogy a kémia, meg majd személyesen kiderül van-e vonzalom.
Majd röviden rátért a szex témakörre, hogy neki nagy a libidója és nyilván a szünetekben majd csak lesz miről beszélgetnünk, de hogy is gondolom én ezt tulajdonképpen, ha a fiammal élek együtt?
Hogy lesz nekünk erre alkalmunk? És ugyan már ha ráérek szombaton fussunk össze, hogy egyáltalán bejövünk-e a egymásnak. Nem válaszoltam.

Volt, aki szimpatikus volt, viszonylag normális levelet írt, hogy levelezne velem. Megadtam a mail címem és azóta is várom a levelét.

Kedden döbbentem meg igazán (mert ugye az embernek meg kell adni a korhatárt hány évesig jöhet a menet). Egy kedvesnek látszó 83!!! éves könyvelő-könyvvizsgáló írt nekem, hogy ő egy aktív még mindig dolgozó boldog özvegy egy kutyával és nagyon szívesen összeismerkedne velem meg ilyenek.
Egy darabig ültem a gép előtt, hogy most valamit én nagyon nem jól látok tutira.
De megnéztem a profilját és hát ez van leírva oda is.
Pár perc után viszont annyit röhögtem, mint még életemben nagyon régen.
Kedves, tényleg kedves.
Meg a sok érdeklődő is, tulajdonképpen akár jót is tehetnének a lelkemmel, de sajnos mégsem teszik meg nekem ezt a szívességet.

Na, forget it...

blogok, emberek, nyafogás, életek etc...

Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, talán igaz sem volt, volt két másik blogom.
Az egyik az Életünkről szólt, amolyan tipikus Nőcis PrivátÉlet blog. Akkoriban még nem írt mindenki blogot és valahogy egész sokan olvasgatták. No nem értem el az ÜnnepeltBlogger szintet, de kialakult egy kör, akikkel ha virtuálisan is, de barátokká, közeli ismerősökké váltunk.

Aztán volt egy Receptblog, amire a receptjeimet gyűjtöttem. Ez elég olvasott és ismert volt egy időben, de amikor úgy alakult, hogy vissza tudtam menni a Filmes Világba, már nem volt erre annyi időm, amiből ezt fent lehetett volna érdekesen és színvonalasan tartani és szépen lassan megritkultak a postok és az olvasók is.
Aztán egy szép őszi napon a fríblog úgy gondolta se szó, se beszéd megszűnik.
Elveszett minden.
De nem bántam, mert már akkor AzAzÉlet nem létezett többé.
És nagyon nehezen, de belekezdtem ebbe.

Ezt már nagyon kevesen olvassák, ismerik. És valószínűleg ennek a kevés embernek is rohadt fárasztó az állandó nyünnyögésemet, érzelmi viharaimat olvasni. Mert nincs semmi haszna.
Ki a frászt érdekel egy másik ember baja-nyűgje?

Mindenkinek meg van a saját pakkja, baja, gondja és elhiszem, hogy nem akarja más kesergését olvasni.
Ez így van rendjén.
Ha másnak nem, hát magamnak írom, hogy egyszer sok év múlva talán eljön majd az az idő, amikor ez a mély depressziós lelkiállapot, ez a prolongált szaros szenvedéses szenvelgés már nem lesz és akkor lehet majd jót röhögni.
Mert az ember a saját kínján tud a legjobban röhögni.

Hogy mennyire tudom magam unni, amikor újfent padlót fogok?
Ki sem mondhatom mennyire.
Hát még másnak mennyire uncsi lehet.
Bocs...

Mindenszentek meg a többiek

A mondás szerint senki sem pótolhatatlan.
Szerintem meg de. Van aki pótolhatatlan és feledhetetlen.
Legalábbis a számomra.

Ezen a napon szokás a temetőkbe meglátogatni a halottainkat. Virágot vinni, gyertyát gyújtani.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sokáig csak olyanokhoz mentünk, akik nem az Én életemből hiányoztak. Családi szokás volt, és én híven minden évben felkerestem a sosem látott Nagyszüleim sírját. Mindig elmondtam nekik, hogy nagyon hiányzik, hogy sajnos róluk nincsenek emlékeim, élményem, ízek, illatok, szokások nem maradtak rám. Nem volt időnk együtt.
Minden évben megkoszorúztuk AnyaiDédnagyapám sírját, akit összehoztak egy kucedliba,
Gizussal, és ráadásul Anyuval.
Ha létezik morbid dolog, az az, hogy előre évente megkoszorúzni a Nagymamád és Anyád helyét. Gizusnak volt ez a kívánsága valamelyik születésnapjára.
Mindig kiröhögtük, amikor megkoszorúztuk őket előre. A nevük kiírva, de a szám hiányzott.

De ma, az nagyon más volt. Elmentünk KisKamasszal. Vittünk kis csokrot, egy szív alakú koszorút is. Elmentünk, gépiesen beraktam a virágot, felraktuk a koszorút. És nem éreztem semmit.
Elmondtam Gizusnak, hogy nem hiszem el, hogy már nincs. A hiányát érzem és nyilván tudom, hogy a lakásában már más lakik, de nekem olyan, mintha mégis itt lenne.
Bekopogtam a kucedlijába, hogy tuti hallja-e.
Nem tudom elhinni, hogy már nem létezik ebben a dimenzióban. Borzalmasan hiányzik.
A hangja, a kék szeme, a keze, mindene. Még akkor is, ha az utóbbi években nagyon keveset beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy összetartozunk.
Majdnem 1 év telt el azóta, hogy otthon elesett. De mégsem hiszem el az eszemmel, hogy nincs itt.
Minden nap emlegetem, beszélek róla és mégsem tudom felfogni úgy igazán, hogy nem tudok vele bármikor beszélni. Egyszerűen nem érzékelem, hogy nincs itt, bár tudom. De a tudatomat valami felülírja. Itt kell, hogy legyen mellettem, mert nincs olyan, hogy nem.

És ez így van Timuval kapcsolatban is:

Csodás ember volt, és a mai napig nem tudom felfogni, elhinni, hogy tényleg soha többé nem látom, nem hallom. Sem a parton, sem a vizen, sem az egyesületben. Nyilván a srácoknak is hiányzik.
A csapat lassan szétesik, szétszélednek. Hiányzik a Motor az egyesületből is. Timu is hiányzik.
Marcinak is. Néha emlegette. Azt hiszem ők sem tudták ezt feldolgozni. Mert van, aki pótolhatatlan.
Ő is olyan, mintha még itt lenne valahol körülöttünk.

Hiányoztok. Nem tudom elhinni, hogy nem vagytok ITT velünk.
Valahol itt kell lennetek.
Olyan nem lehet, hogy nem.

A szomszéd szoba 

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...

valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk

egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is

beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess

ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel

a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba

kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a

folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,

hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

(Henry Scott Holland Kanonok)

Insomnia

Természetesen nem a szó szoros értelmében, csak évek óta van olyan éjjel, amikor felébredek és utána nem tudok elaludni legalább 1,5-2 órán keresztül.
Ilyenkor nagyon jó dolgokat találok ki vagy találom meg a megoldást (hogy legyen az új ajtó, merre nyíljon, mit ne felejtsek el, mit kell elintézni stb).
Lehet, hogy ez a korral jár, vagy ha későn vacsizunk vagy ha megiszom 2-3 pohár bort a vacsora mellé. Nem tudom mitől van, de mindegy is.

Ma éjjel megint felébredtem és forgolódtam ide-oda. Nem jött álom a szememre.
És elkezdtem gondolkodni.
A pontos gondolatmenetet, az útvonalat, hogy honnan indultam és hogy jutottam el a konklúzióig már nem tudom.
Valahogy az egyedülléttől indultunk, és hogy a Gyerekkel ketten vagyunk. Meg, hogy tulajdonképpen, ha jól belegondolok igazából el sem tudom képzelni milyen lenne, ha az életemben lenne egy új férfi. Hogy férne ide, hol lenne a helye, hogy lenne rá időm stb?

És talán még felrémlett volt Anyósom múltkori kedves megnyilvánulása, hogy már itt lenne az ideje annak, hogy társam legyen. Most már talán nyitnom kéne. Én meg bizonygattam, hogy de hát én már régóta nyitott vagyok. De nincs mit tenni, elkerülnek. Aki nem, az meg rosszabb, mint egy vicc.

És akkor jött a felismerés. Olyan igazi mély döbbenet.
Mi van akkor, ha valóban saját magam szabotálom a saját magam életét.
Hát hiszen amikor anno 1997-ben összeházasodtunk, én valóban komolyan gondoltam a fogadalmam.
A Holtomig-holtáig, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, vidámságban-nehézségben,
Annyira megfogott a fogadalmam mélysége, hogy majdnem elájultam, hogy akkor én ezt most egy életre elmondom ennek a Férfinek az Isten és az emberek színe előtt. Ezt nem lehet visszavonni.
Annyira remegtem, hogy úgy szorítottam Ex kezét, hogy szinte véres nyomot hagyott a jegyűrűje az ujján. Utána persze röhögtünk ezen egy jót.

Most már tudom, hogy Ex nem gondolta ezt így. És még azt is gondolom, hogy egész életemben úgy gondoltam ezt CSAK egyszer lehet elmondani.
Valahol nyilván Nagyiból indultam ki, a mindenek feletti őszinte mély szeretet erős erejéből.
Hogy, ha én valakit így szeretek és komolyan is gondolom, akkor ezt SEMMI sem rombolhatja le, szedheti szét.
És Ex úgy gondolta, hogy a részéről ennyi volt, én meg nem gondoltam így.
Mi van akkor, ha a tudatalattimban ez a fogadalom még mindig érvényes?
Lehetséges az, hogy végül is emiatt valóban én nem engedek be senkit sem az életembe?
Miközben a felszínes énem, egom, testem, lelkem vágyna egy kapcsolatra, hogy érintsek, hogy érintsenek, hogy újra szeressenek és hogy én újra szeressek?
Tudnék-e egyáltalán újra őszintén szeretni? Képes lennék erre egyáltalán?

Végül oda lukadtam ki, hogy ez bizony a legnagyobb szívás az életben, ha pont saját magamat akadályozom. Pedig oldottam ezt már többször is.
A legutolsó alkalommal végre sikerült elvileg lezárni lélek szintjén is. Ja, vagy nem.

De éjjel arra eszméltem, hogy nem tudom elképzelni, hogy a kettőnk új kis bejáratott  életébe betoppanna egy új Valaki.
Már a KisKamasz is mondja, hogy Anya, most már azért remélem lesz pasid.
De azt is mondja, hogy annak a pasinak majd kemény próbákat kell kiállnia.
Csak úgy nem lehet ide belibegni, meg kilibegni innen.
És ha el sem tudom ezt képzelni, akkor lehet, hogy valóban én zártam le magam egy életre.

Na ez itt a gond. És fogalmam sincs, hogy lehet(ne) ezt feloldani.
Létezik-e olyan Férfi, aki ezt fel tudná oldani? Aki meg tudna nyitni?
Tavaly úgy gondoltam igen. De tuti nem gondolhattam igazából így, hiszen nem lett belőle semmi.

Kész önsorsrontás egy hülye beidegződés, egy komolynak hitt fogadalom.
Dühös vagyok magamra és tanácstalan.
Úgy tűnik, alaposan elszúrtam a saját életemet.
Így jártam, de legalább most már tudom, hogy így van.

Sunshine, boogie, happiness

vagy lehet, hogy nem, de most tényleg süt a nap, bár hideg van.
szeretem a tiszta, hideg időt.

De inkább az a lényeg, hogy 19-én volt a KisKamasz számára egy nagyon fontos esemény.
Neki is, nekünk is az volt. Amolyan első igazi önálló lépés a saját élet felé, a saját gondolatainak a felvállalásához.
Ezt a döntést önállóan hozta már meg, önállóan járta végig a 2 évet.
Mi eddig kísértük, ahogy a keresztelésekor fogadtuk, de innentől kezdve már a saját döntése.
A közösségünk felnőtt tagja lett.

Maga a ceremónia nagyon megható volt, és azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy az összes Anyuka igen csak meghatódva nézte a saját Kamaszát.
Erre az eseményre természetesen elhívtuk Ex-t, és a KisKamasz másik Nagyszüleit, Nagybátyját, unokatesókat.
Kicsit tartottam ettől, mert hát 3 éve nem láttam őket. Kivéve Ex-et ugye.
Ex természetesen nem ült mellém a padba, ahová a szülők ülhettek, így sajnos lemaradt az esemény látványától - nem értem miért nem tartotta fontosnak, hogy lássa mi is történik. Tök mindegy.

Én külön köszöntem a volt Sógoromnak, Sógornőmnek, a gyerkőcöket megöleltem, megpusziltam,
Ex majdnem elkésett, csak pár percen múlt. Anyósomék persze, hogy elkéstek.
Az esemény után amikor mindenki szépen már a napsütésben az utcán csacsogott, Ex odaszökellt hozzám, hogy "Gratulál" és lenyomott 2 puszit. Nem is értettem, és elhúztam az arcom.
Semmi értelme nem volt.
Anyósom kifejezetten kedves volt és helyes velem, nagyon örültem.
Apósom nem volt hajlandó se köszönni, se Apuval kezet fogni, csak vágta a  savanyú arcokat.
A gyerek kedvéért csináltunk közös családi fotókat is, csak Ő és mi szülők, Ő és a nagyszülei.
Tulajdonképpen az egészet élveztem és nem okozott gondot nekem sem.
Örültem a gyerek örömének.

Utána megkönnyebbülve éreztem, hogy úgy érzem már tényleg túl vagyok a nehezén.
Ez az esemény nem vágott már mellbe, nem fájt a lelkem, nem hiányzott semmi.
A gyerek örült, okos volt, szép volt, a nap sütött, a családja ott volt vele és vele örült.
Kell ennél több?
Ugye nem?

Jó volt ez így.
És már nem fáj a lelkem.
Remélem így is marad...

Mélypont, mélypont...

az egyik legkedvencebb filmem a "Holiday". Lehet nyugodtan fujjogni, de imádom...

Nyilván nem csak Jude Law gyönyörű kék szeme miatt, és azért, mert Ex irtóra hasonlított rá, hanem mert cuki film és legalább van benne őszinteség is a Hollywood-i maszk mögött.
Iris (Kate Winslet)-nek van egy jelenete a film eleje felé: "mélypont, mélypont" - amikor totál kikészül a reménytelen szerelem és Jasper miatt.

Naa. Megérkeztünk.
SZombat este. Pedig a szombat, amúgy vidám nap volt - lásd alább: OperaKaland- és mégis, estére jön a váratlan, totális pusztulás.
De mi történt? Senki sem tudja, én meg pláne nem.
Bömbölés  a köbön, önsajnálat netovábbja.
Rohadt unalmas...

Pár pohár bor?? neeeem. sok pohár bor - ugyan már, az nem megoldás, max a fejem fog még jobban fájni.
Filmek-tényleg? bakker, a 40-es éveiben küszködő tökéletes AmeriakaiAnya fájdalmában természetesen Hawaii-ra menekül (hát hová máshová??) és (jó a dramaturg) beleszeret a SZigetSZépébe, aki kb 30 éves, és oltárian vonzó SZépFIú.

Tehát bömbölés Prolongálva.

Másnap reggel, Karikás és táskás szemek a tükörben.
Tényleg??? jaaaj, ez rémes.

Tenni kell valamit!!! De miiit?
Ok, találok megoldást..
Mit, mégis??

Jól van, elmegyünk a Természetbe, mert az segít.
Cél: kitűzve: Pilis, mert az gyógyít. Ott jók az energiák.
De tényleg. Pilisszántó és a Boldogasszony kápolna:
Ott legalább jó volt, szép, békés, melegen sütött a nap.
A kápolnához vezet egy sétaút, de ha van kedve az embernek ici-picit meredekebben menni, akkor ott található a "Csillagösvény":

Utána Pisszentkereszten nyilván nem találom meg a Szentkúthoz vezető ösvényt.
Irány PilisszentIván-EMil cukrászda. 2 kg édesség bevásárol, elvégre valamivel tompítani illenék a lélek fájdalmát...

Hétvége, it's over. Done.

OperaKaland

KisKamasznak ez a 8-dik éve zongorából. Nyilván ez is olyan, mint a tanulás. Tehetséges, nagyon tehetséges, csak lusta.
Tényleg csodálom Ilonát, hogy képest ezt vele évről-évre végigcsinálni vele. De valamiért Neki Kiskamasz elvétve, de gyakorol és szorgalmasan jár zongorára és zenetörténetre.
Ilona mellett a másik Csodánk, Cili - őszintén én még ilyen szolfézs és zenetörténet tanárt még nem láttam.
Nagyon-nagyon kedveljük őket, persze mindketten mindent tudnak a háttérről és ha tudnak, kicsit segítenek/támogatnak lelkileg.
Nyilván a KisKamasz ilyen zenei háttérrel (és én is imádom a zenét) kiskorától kezdve szoktatva van a klasszikhoz. Operát is, balettet is fogyaszt.
Jó, nem önszántából, hanem erős szülői ill Nagyszülői ráhatással, de így járt csórikám.

Tehát, van az Operának egy nagyon jó kezdeményezése, az OperaKaland:
Nem tudtam, de Cili erre szervezett a csoportjainak egy szombati délelőtti operalátogatást.
Én is mentem, nehogy már kimaradjak.

AZ csak az egyik hozománya volt, hogy csodaszép idő volt.
A másik, hogy Donizetti: Szerelmi bájital-a meg egyenesen varázslatos volt.
Igazából a zene és az énekesek mellett az volt az igazán klassz, hogy mindkét felvonás előtt, - sajnos nem tudom ,hogy ki - de kijött a függöny elé egy Pasi, olyan homorral és olyan orgánummal, no meg énekhanggal megáldva (ó Anyá, hogy lehet így búgni a "Love me tender"-t??...) , vagy a nézőtérre-és elképesztő kedves, lehengerlő humorral szólt a tinikhez.
Mindez arra is jó volt (hogy én szétröhögtem magam és persze rögtön szerelembe estem az illető Úrral), de azok a vidéki kamaszok, akiknek még nem volt alkalma Operát nézni/hallgatni/látni a végére ők is hangos ovációban törtek ki.
Oltárian jó élmény volt.
Annyira, de annyira feldobott, hogy nehéz ezt itt visszaadni.

Gaetano Donizetti. L'elisir d'amore  - ahogy Placido Domingo énekelte egyszer:

Aki teheti és lehetősége van rá, menjen vagy vigye el a KamaszGYerekét, tényleg csodás élmény!

Napi bölcsesség, alias Napi Popper

"Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi".
De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált." 

/Popper Péter/

A Többiek...

A Többiek -re tegnapelőtt találtam rá.
Igazából F-t kérdeztem meg a saját tapasztalatáról, hogy mit is gondol a társkereső oldalakról.
Örömömre gyorsan nagyon kedves választ kaptam, mert eddig ez nekem a "VörösPosztó" volt, hogy "jaj, hát ott csak lúzerek ismerkednek", meg "Mindenki csak hazudozik".
De most nem erről van szó.
A kedves válasszal együtt rögtön kaptam egy  kedves invitálást, meghívást is a "Csapatba".
A többi Elvált Nő közé.
Én nagyon megkönnyebbültem. De még mennyire!
Nyilván eddig is tudtam, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, sajnos valóban sokan vagyunk. De valahogy egy kis csoport tagjaként talán végre nem egy UFÓ-ként tekintek magamra, hanem olyan valakire, akivel ez megtörtént.
Szerintem ilyen lehetett háborús özvegynek lenni a Világháborúk alatt.
Senki sem gondolta, de egyszer csak megtörtént és onnan már nem lehetett visszafordulni, hogy "jaj én nem ezt akartam".

Régebben írtam, hogy már az első évben elkerültem SingerMagdi VálásTerápiás Csoportjába-ami akkor nagy segítség volt, mert rögtön szembesültem a ténnyel, hogy többen vagyunk  és lettünk barátok, és segítettük egymást a közös rossz megemésztésében, feldolgozásában.

Most ráakadtam egy másféle csoportra, ahol ugyanez a téma, és a "kedvcsináló" (de hülyén hangzik erre a helyzetre) szövege nagyon találó:
Ez van, nem könnyű, de ezt dobta a kocka. Most ezt kell megoldani.

"A válás, amelyről úgy gondoltuk korábban, csak másokkal történhet meg, felnőtt életünk egyik legfájdalmasabb tapasztalata. Még azok is, akik biztosak abban, hogy a válás volt a helyes megoldás, gyakran érzik úgy, kudarcot vallottak, felesleges áldozatokat hoztak, maguk is áldozatok – a sorsé, vagy a másiké. Ráeszmélünk, hogy mindaz, amiben hittünk, amit reméltünk, másképp van, másképp lesz ezentúl.  Magunkra maradtunk, magunknak kell megküzdenünk a hétköznapok kihívásaival, magunknak kell tartalmassá tennünk szabadidőnket, az ünnepeket. Egyedül kell felelősséget vállalnunk döntéseinkért, legyen szó gyerekekről, munkáról, pénzügyekről, otthonunkról, ahogy az is előfordulhat, hogy éppenséggel kicsúszott a kezünkből életünk egyik vagy másik területének irányítása. Mélyponton az önbecsülésünk, nem találjuk a hangot korábbi párunkkal, nem tudjuk, mit mondjunk gyermekünknek a másikról, önmagunkról, a történtekről, a jövőről. Nemigen bízunk benne, hogy valaha is jóra fordulnak a dolgok."

Belefáradtam...

az életembe, az életünkbe.

Rendben van, ez így nagyon durván hangzik, de így érzem ma reggel.
Anno, amikor a Kamasz megszületett Ex  akkori főnökének volt egy jó mondása.
Ex évekig ezt harsogta mindenkinek, milyen szuper meglátás:

"Gratulálok! AZ első 12 év alatt megszereted annyira, hogy a második 12 évet valahogy kibírd."

Nyilván akkor azt gondoltam ez mekkora marhaság.
De mostanság (az elmúlt 2 évben) ráébredtem arra, hogy ez egyáltalán nem marhaság.
Mert hiába tök cuki az ÉnKamaszFiam, akkor is a kamaszkorral járó hangulatváltozásokat, az egész napos alvásokat, a pofavágásokat, a kedvetlenséget, a "ma nincs kedvem senkihez sem szólni" attitűdöt, rohadt nehéz hosszú távon egyedül elviselni. Nem tudom sehogy sem motiválni.
Hiába szeretem, hiába igyekszem vele beszélgetni, ha ő nem akar beszélni, akkor akár tótágast is állhatok úgysem fog velem vagy senkivel sem beszélni.
Mert sokszor úgy érzem a lelkem is kiteszem neki és akkor sem látok rajta semmi változást.
Persze hozzátartozik az is, hogy vannak szeretetrohamai, amelyek ugyanannyira meglepőek és örömmel töltenek el, mint az aktuális "életundoritisze".
Felelős szülő lévén megpróbáltam már ezerféleképpen motiválni, kicsit kimozdítani ebből a láthatóan "kényelmes pocsolyából", de nem látom, hogy bármire is jutottam volna.

És az ilyen hétvégék után, az állandó hajnali kelés, a majd 40 perces ébresztési procedúra, a tízórai elkészítése, a reggeli előállítása stb - vég nélküli macerák után rohadt fáradtnak érzem magam, hogy mindezekkel a "kvázi normális" kamaszkori dolgokkal egyedül küszködöm.
Apuka pont ráérzett mikor következik el az a 12 év, amikor gyakorlatilag lehetetlen elviselni a saját fiát. És nem azért, mert rossz gyerek lenne - sőt ellenkezőleg, néha már túl jó is - hanem azért, mert kamasz és vélhetőleg a hormonok túltengenek benne, a lelke is változik, küzdünk a ragyákkal és közben lassan fel kéne végre nőni. Ez így már önmagában is nagyon megterhelő a Gyerek számára, hát még a mi kis történetünkkel fűszerezve.

És igenis nagyon jó lenne, ha azt látnám, hogy Apuka is megpróbál a Gyerekével foglalkozni.
Akár több napig is. Hogy megtapasztalja milyen az ilyen hangulat. Jó lenne, ha látnám, hogy beszélget vele, hogy megpróbálja a zárkózott lelkét is ő is megérteni, hogy bármit szeretne elérni a saját fiánál.
És nem csak egyedül kellene ezzel is megküzdenem.

Belefáradtam az elmúlt 3 évbe.
A harcba, az örökös túlélésbe, a pénzkeresésbe, a vég nélküli - takarítás, főzés, mosás, vasalás, mosogatás - folyamatába, mindezt tök egyedül.
Én csupán annyit szerettem volna az életemben elérni, hogy egy "rendes, normális működésű" családom legyen, akikkel közösen tudjuk felépíteni az életünket. Ahol együtt dolgozunk, szeretünk és teszünk egymásért.

Rohadtul nem így terveztem, hogy a legnehezebb éveket teljesen egyedül kell megoldanom.
És most úgy érzem, hogy totálisan elfáradtam és most nincs semmi, ami továbblendítene.
Depi van megint...

Én és Ők (Io e Loro)

Ez egy régi és nagyon helyes könyv címe. Igazából egy sorozat egy lökött olasz családról.
Imádtam fiatal koromban ezt a sorozatot. Jókat röhögtem rajta és titokban ilyen hülye, de szerethető családra vágytam.
Tulajdonképpen sikerült is, mert a saját családom is tök lökött. Mindenki energikus, mindenki azt gondolja, csak neki lehet igaza, és ennek hangot is ad.
Ehhez még társul a rohadt nagy lelke minden családtagnak, tehát a sértődések napi szintű "koccanások" és persze a makacsságot ki ne felejtsem a felsorolásból.
Egy régi családi barátnál volt szólás:
"Régi család, hülye család." (valahogy így hangzott)

Tehát az álmaimban mindig egy hangos, nyüzsgős, teljesen bolond olasz család volt a vágyaim netovábbja.
Persze ehhez megrögzött italomán is vagyok. És lássuk be, összesen csak az olasz konfekció és méret az, amelyik tökéletesen illik rám.
Imádom Olaszországot, a tengert, a levegőt, a sok régiséget, a kávét, a salátákat, a pastákat, az Olasz Pasiktól meg egyenesen beájulok.

Ez a könyvsorozat régi nagy kedvencem. A stílusát, a bohókás kötetlen stílusát nagyon bírtam. És talán valahol mindig is szerettem volna ilyen stílusban írni én is.

A lököttség adott, család már nagyon leapadt. Maradtak a szüleim. Már Nagyi sincs.
Amikor a "családom" még működött, akkor általában min 12-en gyűltünk össze, de néha többen is.
Az egész jó volt, és persze fárasztó. De volt hangulata.

Az írónő önmarcangoló de vicces írásai mindig felvidítottak, és talán manapság amikor az egyik depis felemen kínosan röhög a másik objektív "én-részem" az kb ilyen szórakoztató.
Az a legjobb, amikor az ember a saját kínján tud a legjobbat szórakozni.
Egyszemélyes cirkusz.
De egész jól megvagyunk: Én és Én.

Október

Ez nagyon nehéz felismerés, hogy már október van.
Nincs mese. Pedig alig éreztem, hogy elmúlt volna a nyár.
Volt nyár egyáltalán? Már ez is olyan nagyon régnek tűnik.

Ami jó, augusztus eleje óta dolgozom. Egy ismerősnél.
Kezdő vállalkozás, ki tudja mi lesz belőle.
De az embereket ismerem(na jó kevesen vagyunk, tényleg csak páran) és a korunk is egyezik.
Mekkora könnyebbség ez!
Nem kell magyarázni, nem néznek hülyének, ha kérdez K valamit, tudom kb mire gondol és miért mondja vagy kéri tőlem.
Jó, és sokkal egyszerűbb, mint a versenyszférában az IfjúTitánokkal.
AZ is nagyon jó volt, élveztem, mert az kihívás volt.
És valóban sokat segítettek akkor nekem (köszi Berci!), de ez most más.
Nyugodt.

Az ősztől olyan merengős lettem. Örülök a még meleg napoknak, a napsütésnek.
Néha, ha süt kiülök az erkélyre.
Vagy Rékáékkal kicsit sétálunk SZentendrén.
(nyilván Szentendréről tök más valaki jut az eszembe, de ezt csak én tudom)

Újra alacsonyabban jár a nap, besüt a lakásba.
Élvezem. Lassan lehet megint "macskázni".
(Ezt még a régi lakásban találtuk ki, amikor hűvös vagy hideg, de tiszta napsütéses nap volt.
Odafeküdtünk a nagy párnákra az erkélyajtókhoz (földig értek) és süttettük magunkat egy kupacban 3+1 kutya. Ezt hívtuk "macskázásnak".)


Néha, elrévedek és felmerülnek régi pillanatok, talán emlékek.
Nagyon fura, mintha nem is az én életem volna.
vagy nem EZ az életem.
Mintha egy könyv, egy történet lett volna. Nem a valóság.
Volt egyáltalán?
Létezett ilyen?
Már el sem hiszem.

Pedig, csak 3 év telt el azóta...

Vajda János: 

Húsz év múlva

      (Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szívem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen...

Húsvilla

Nem telik el úgy nap, hogy DrágaNagyi ne jutna az eszembe.
Majd a nap minden órájában.
Beszélgetek vele, mindent elmesélek neki, mert nekem ez kell.
Ez hiányzik.
A napi telefonhívás, a csak beszélgetés, a hangja.
Az a legfájóbb, hogy a hangját felejtettem el először.
Már nem tudom milyen volt, hogy csengett, ha örült.

A lakásunkban több kisebb-nagyobb tárgy van, ami az övé és rá emlékeztet.
A szőnyeg, a kis faliszekrény, egy virágállvány, a kék hagymamintás tányérkészlet, amit minden nap használunk.
A szép, rozsdamentes edénykészlet, egy nagy fehér fazék, amiben levest szoktam főzni magunknak.
Mostanában sok levest főzök, elvégre ősz van, és persze bekaptam valami gyomor nyavalyát és 2 hétig csak levest bírtam enni.
És legutóbb elhoztam egy egyszerű húsvillát.
Régi.
Olyan igazian nagyon régi. Emlékszem, hogy mindig ezzel forgatta a rántottcsirkét és a rósejbnit, amit sütött nekem.
Anyu mondta, hogy úgy tudja, Nagyi is a Nagymamájától kapta vagy a nagynénjétől?
SZóval régi darab, nekem különösen kedves.  És nagyon ritkán használom, mert vigyázok rá.
De nagyon jó érzés minden nap megnézni, és tudni, hogy itt van nálam.
Hülyeség, de olyan nagyon jó emlék.

Emlék.
Nem hagynak békén, és minden nap támad valamelyik a "régi" életünkből.
Most egy hirtelen huszárvágással átnyergeltem Ex témakörére.
Unom ezt az elszakadás folyamatot. Érjünk már a végére.
Plíz...

nem akarok több emléket, több fájdalmat.
semmi többet, többé már nem, ami Ex-re emlékeztet.
elég.
legyen már vége...

Férfi vs Nő

Gondolom sokan ismerik azt a bizonyos hihetetlen szórakoztató előadást a Férfi és a Női agy különbségeiről:

Valamiért ma jutott eszembe, hogy még a nyáron egy barátommal (férfi) ültünk az erkélyen, kellően elmerültünk a lelki bonyodalmaink bugyraiban és valahogy szóba került a férfi és a nők gondolkozása közötti különbség.

Végre egy férfi kimondta, hogy mi Nők valamilyen rejtélyes okból minden túl bonyolítunk.
Megpróbáljuk mentegetni a hapsikat, jobbnak gondolni, látni őket, ha nem akarunk magunknak csalódást okozni.
Pedig annyira tök egyszerű a Férfi viselkedése.

Vegyük tudomásul, ha egy Férfit érdekel az adott Nő, akkor mindent elkövet, hogy vele legyen/lehessen.
Ha csak ígérget, de valamiért sosem ér oda, vagy "véletlenül közbejön valami", akkor az a Nő már nem érdekli a Férfit.
Ennyi.
Nincs mögötte semmi furcsa, hirtelen közbejött betegség, baleset, csupán annyi, hogy az érdeklődés és a hódítási vágy elfogyott.

Nem mondom, hogy ezt akkor pont így szerettem volna hallani (nyilván éppen egy "jaj bocsánat, ma sem tudtam odaérni, majd jövő héten" szituációban senyvedtem.)
Pont ezért döntött úgy a haverom, hogy drasztikus férfiasan felvilágosít a helyzetről. Úgy bele az arcomba kíméletlenül.
Néha kellenek ezek a nagyon durva igazítások, hogy végre ne saját magunk körül pörögjünk már, hanem legyünk képesek kilátni a saját hülyeségünkből, amellyel általában csak magunkat hitegetjük vagy épp magunknak nyújtjuk el a szenvedéseinket.

Különben is, ha jól emlékszem talán Feldmárnál olvastam, hogy ha egy ember túl sokat beszél, akkor soha ne a szavaknak higgyünk, hanem a tetteinek. Azok mutatják meg mit is akar valójában.

Túlélés, az idő meg a türelem

A napokban az jár a fejemben, hogy ha belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól - vagy akárki más is megkérdezhetné - hogy éltem túl az elmúlt 3 évet, nem tudnék rá válaszolni.

Nem volt taktikám, sem semmi extra furfang. Csak éltem gyakorlatilag iszonyat kis lépésekben, azaz egyik napról a másikra.
Ha eljött az este és lefeküdtem, azt jelentette egy nappal többet kibírtam, tehát pipa.
És most már látom, hogy ahogy telt az idő, egyre erősödtem.
Néha kibuktam, de tényleg igaz lehet, hogy "ami nem öl meg, az megerősít."

Arra jöttem rá, hogy szerintem nagy a valószínűsége annak, hogy a nagyszüleim(nk), a háborút megélt emberek is valószínűleg így lehettek ezzel.
Nem gondolkodtak távlatokban, hosszasan, csak éltek. Egyik napról a másikra.
És egyszer vége lett a szörnyűségnek.

Eltelt 3 év.
Soknak hangzik.
Viszont a 16 évhez képest nagyon kevés.
Lehet, hogy még mindig kell egy kis idő a teljes gyógyuláshoz.

ÉS itt jön megint az idő és a türelem.
Türelmesnek kell lennem magammal és időt kell adnom mindenre. Magamnak is, másoknak is.
És ha hiszek ebben (márpedig nagyon hiszek) akkor minden elrendeződik, amikor itt lesz az ideje.
Csak ki kell várnom.

Régóta már...

nem történt olyan, hogy ne köszöntöttem volna fel Exet a születésnapján.
Pontosítok, ilyen eddig még nem fordult elő.
De tegnap, nem tettem meg.
Mert már nem éreztem értelmét.
Már nem vagyok a felesége, van neki új. Bizony. Augusztus 16-án volt nagy, igazi lagzi vidéken.

Nagy megkönnyebbüléssel gondoltam arra, hogy most nem is lett volna energiám ahhoz, hogy vendégül lássam az egész családot.
Helyette főzött ő tegnap, vendégül látta azokat, akik a régi és az új családtagjai.
KisKamasz ebből azért erősen kilógott, de abszolválta az eseményt.
Na új időszámításba kezdtünk. Ez is pipa...

Meryl Streep és Én

NNa, ezt most "találtam" és persze egy tehetséges elképesztő Nő hitvallása.
Nem más tollával ékeskedem, mert iderakom, ahogy ma találtam:
a bejegyzés itt, az nlcafe facebook oldalán:

https://www.facebook.com/noklapjacafe/photos/a.201870833772.129417.174495013772/10152454418358773/?type=1&theater

"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dícsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet." – Meryl Streep hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavai.

(fotó: Brigitte Lacombe)
Forrás: D. Tóth Kriszta

Augusztus

A suli nélküliség utolsó hónapja, de a nyár még tombol.
Kamasz mindig edzésen és/edzőtáborban és/vagy táborsegéd és/vagy versenyen.
SOkszor elég szarul viselem a teljes magányt, de meg kell szoknom. ELvégre az az élet rendje, hogy leválljon rólam és a saját életét élje. Még jó, hogy elég korán kezdtem edzeni magam erre. És még így is nehéz sokszor elviselni.

Néha hazajön, néha 2 napra is. Most hétvégén csak 1,5 napig volt itthon. Ilyenkor kezd kicsit elegem lenni az "AnyaPanzióból" és ezt meg is mondtam neki tegnap.
Ma reggel megint útra kelt és ment vissza.
Olyan fekete már, hogy már én is irigylem.
Pedig eddig még senki sem hagyott le engem barnulásban...

Nos július 31-én volt Felperes vagyis Ex új polgári esküvője.
A "Nagy hetedhét országra szóló" vidéki lagzi e hét végén lesz.
Természetesen a "barátok" 99%-a ott fog hipe-olni, hiszen valószínűleg egyikük sem tudja a full történetet, csak max Felperes oldaláról. Nyilván én vagyok a Sárkány és egy Boszorkány kereszteződése, akivel maga volt a POKOL az élet. Vagy ki tudja.
Minden esetre tőlem nem nagyon kérdezték meg azóta sem, hogy mi is történt valójában.
Ha belegondolok pont a nagy esküvőre rá 1 nappal lesz 3 éve, hogy Ex lélekben elhagyott minket.
Fizikailag ezt kicsivel később tette meg, de ez volt az alap.

Az oltári lagzitól néha kicsit szétcsúszok, de most már nincs mit tenni, valahogy ki kell bírnom.

Amúgy egész jó napjaim vannak. Telik-múlik az idő, hol ezzel, hol azzal.
Most épp segítek egy kedves ismerősömnek a vadiúj vállalkozásában. És azon drukkolok magamban, hogy a dolog sikeres legyen, mert akkor nekem is jó lesz egyszer csak.

A Kamasz és az APja továbbra is nagy távolságban egymástól és amolyan semmilyen kapcsolatban.
SZép az élet hejj!

Páratlan

Tegnap belefutottam egy blogba illetve azon egy írásba, amelyik azt tárgyalja elváltan mennyire van esélye az EmberLányának új párt találni.
Az alap írásban sok sikertörténetet lehet olvasni, de van egy külön poszt, ami arról szól, hogy van akinek nem sikerül és úgy érzi nem is fog, mert gyakorlatilag lehetetlen küldetés.

AZ írás itt: http://rejtelmek.cafeblog.hu/2014/07/13/haromgyerekes-elvalt-anya/

Én is írtam egy választ, mert található egy kérdőív a blogban, ahol el lehet mesélni a jó történeteket.
Leírtam a saját sztorimat, ami ugye eddig egyáltalán nem jó.

Pont ma beszélgettem egy Kedves Barátnőmmel a kérdésről (neki 3 nagy fia van, sikeresek, okosak, ügyesek) a barátnőm irtó klassz belevaló, bevállalós, nagyon jókedvű, mosolygós Nő.
Mégsincs igazi kapcsolata sok sok éve. Pont erről beszéltünk, hogy a Gyerekes Elvált Anyák egy külön kasztba - szekcióba tartoznak, ha úgy tetszik.
Mert egyértelműen NEM szinglik, és nem is házasok.
Gyerekkel már nem szingli az EmberLánya, hanem Elvált Anya.
Kérdem én, de az "ilyeneknek" hol lehetne ismerkedni, amikor a mai világban még a szinglikből is rengeteg van szabadon, a még fiatalabbak sem találnak párt.
Akkor mi maradunk hoppon?

Nagyon úgy tűnik...

Pedig ahogy járok-kelek az utcán sok nem túl szép, nem túl ápolt, nem túl kedves nőnek van párja.
Azt persze kívülről nem lehet látni, hogy boldogak-e, de legalább nincsenek tök egyedül.

Mert Én spec senkit nem tudok felhívni, ha bedöglik az autóm a szerelőn kívül.
Mindent egyedül kell megoldanom, szerelnem vagy elintézni, hogy legyen valaki, aki szerel és persze kifizetni.
A Kamasz rémes némaságát és rossz kedvét is egyedül kell lenyelnem és elviselnem, miközben megpróbálok Megértő Anya is lenni.

Nekünk is jár a boldogság?
És akkor azt mégis merre találjuk meg???

Up-date

Jaj neeem a Norbi féle, hanem a saját állapot up-date-je kellene, de eddig halogattam.

Munkám azóta sincs (elég rossz érzés majd 10 hónapja munkanélkülinek lenni), de valahogy semmi sem akar összejönni.
Ha befut egy nagyon jónak tűnő lehetőség és nyomban rábólintok, hogy IGEN!-akkor minden szertefoszlik, mint a mesékben.
Úgyhogy lassan feladom a reményt is.
Pedig nagyon sokan próbálnak segíteni nekem, ami nagyon klassz érzés, de még nincs meg a megoldás.

Apukával a helyzet nem nagyon változott. (talán most van valami változás...)
Inkább a feszültség többször jött elő az év első felében a Kamaszból, végre nem fojtja el az indulatait.
Többször kiabáltak egymással, vagy mondta el simán a véleményét. Nem javult a helyzet kettejük között.
Elég távolságtartó, és semmikép sem könnyed.

Szerencsére "Husikát" majd 2 hónapja nem látta a gyerek, így ez jót tett.
"Husikát" én találtam ki, mert rímel a nevére (bocsánat).
Egyébként a Gyerek sokszor mondta, hogy kövérebb, mint én, azt gondoltam, hogy a gyerek rosszindulatú.
De Pünkösdkor láttam és ha nem vagyok gonosz azt mondanám, hogy más a testalkata és amennyire fiatal, annyira nem figyel az alakjára. De viselkedni és a hülye helyzetet kezelni azt nem tudja. (részletek később)

A FehérlovasHerceg valahol nagyon eltévedt, de felém nem járt azóta sem.

Sokszor van még mélypont - ilyenkor nagyon mély és nagyon fáj - de szerencsére egyre több a fent, mint a lent.
Májusban volt  megdöbbentően rossz 4 napom - gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt és vég nélkül bőgtem. Azóta azért jobb a helyzet.

Apuka vett lakást, most készül a lakás és kb 1,5 hét múlva költöznek.
Pestre mennek, a gyereknek is lesz saját szobája ott is.
Az esküvő augusztus 16-án lesz vidéken és utána  lagzi. Heje-huja...
Eddig nyaggatta a gyereket, hogy menjen el, de ezt nem tartottam túl jó ötletnek.
Bár rábíztam a gyerekre tegye azt, amit ő szeretne.

Mivel nyár van és vitorlásszezon, a Kamaszt alig látom. Néha csak egy- egy estére.
Most talán lesz pár napunk együtt is a hét közepétől.

Fent és Lent

Nagyi halála óta (amit azt hiszem még mindig nem igazán hiszek el) gyorsan telnek a napok.
Volt pár apróság, amit már elhoztam. Egy régi igazi szájharmónika, amin azt hiszem még a Nagypapám is játszott és egy nagyon régi igazi ébenfa-elefántcsont domino. Ezzel annyit játszottam gyerekkoromban, hogy na.
Elhoztam a kedvenc képemet is:

(1973 Józsefhegyi kilátó)

Én azóta nem voltam a lakásban, Anyu megy néha.
Csütörtökön lesz a temetés. Egy nagyon kedves grafikus barátom megcsinálta a gyászjelentést.
A szöveget én írtam, az idézeteket is én találtam. Szerintem tökéletesen illenek Gizushoz.
Szerintem nagyon szép lett, már amennyire egy gyászjelentés nem hétköznapi, de szép lehet.

A csütörtök estére nagyon szűk körű összejövetel lesz a lakásban. Csak a nagyon közeli barátokkal.
Arra elvállaltam, hogy készítek ennivalót. Legalább elfoglalom magam.
Amióta Nagyi meghalt és nincs munkám továbbra sem, azóta nagyon furán érzem magam.

Bár itthon most annyit sütök-főzök, hogy a Gyerek és Anyuék alig bírják enni.
Valahol ki kell eresztenem az energiáimat. Tudom, mehetnék sportolni, de ahhoz most nincs kedvem.
Vannak napok, amikor minden jó, a kedvem is jó. És vannak a sírósak.
Ilyenkor annyi minden jut eszembe, hogy szinte egész nap bőgnék.
De már nem megy mindig.

Az év első hónapjában volt 2 szülői értekezlet a Gyerek sulijában is.
Mindkettőn ott volt meglepetésemre Ex. Köszönni, azt ugyan nem tud nekem, de a héten a második alkalommal elég furán intézte, hogy végül beszéltünk pár dologról a gyerekkel kapcsolatban.
A legújabb "húzása", hogy a Kutyát nem adja ide. 

Azért, mert. Csak. Mert ő így gondolja.
Amikor beszélt hozzám és nekem teljesen másféle gondolatok cikáztak a fejemben, akkor éreztem meg, hogy már mennyire messze van tőlem, az életemtől.
Ez jó érzés volt. De egyúttal nagyon szomorúan láttam, hogy milyen nyúzott, ráncos, öreg. Őszül, (jó én is), a valaha volt szép kék szeméből kiveszett az élet, a csillogás. Sajnáltam és egyszerre örültem, hogy a mini monológokat már nem hallgatom 0-24-ben.
A Gyereken megint kitört az eddig elfojtott bánat, düh, harag, fájdalom.
Pénteken összeveszett az apjával. Azóta sem beszéltek. 

Tegnap meg sírt. Nehéz, mert szeretnék támasza lenni, de az az igazság, hogy sokszor ő a támasz. Pedig neki GYEREKNEK kellene maradnia.
Nehéz napokat élünk.
És már nagyon nagyon várom a változást, a végre feltörő új energiát.

Csak még a csütörtökön legyünk túl...

Gizus(om)

(1960 augusztus)

Ma hajnalban az Egyetlen Nagymamám csendesen átváltott egy másik dimenzióba, amit én csak úgy tudok felfogni, hogy itt hagyott minket. Nem tudom még értelemmel megérteni, ez mit is jelent, mert nem tudom elfogadni.

Hivatalosan Mészöly Lívia. Igen kérem, olyan "igazi", eredeti Mészöly.
Sárbogárdról.  Címerrel.
Az Édesapja igazi "címeres magyar", az Édesanyja igazi sváb: Hackel lány volt.
A Hackel rokonság a Ferencvárosban ismert volt. Volt ékszerüzletük, és órás bolt is. "Oszkár Bácsi" Szabó István egyik  régi filmjében is szerepel. Legenda volt.
Ő? Ő ebből a keverékből egy igazi Egyéniség lett. És persze az Élete nehézségeiből.
Mert ebből jutott bőven elég. Annak, aki régen született: 1918-ban.
Amikor 13 éves volt, Szenteste halt meg az Édesanyja. Ettől kezdve nem volt könnyű dolga az életben.
De valahogy ebben a kis testben akkor Akarat és Életerő összpontosult, amit azt hiszem sokak számára volt egyszerre példa és felfoghatatlan.
Szerelemből ment férjhez. Imádta a Férjét és valóban jóban-rosszban kitartott mellette. Igazán. Csupán szerelemből.
Édesanyám a sokadik Gyermek volt, aki végre megmaradt. Menekültek a háborúban. Futva, kapualjról-kapualjra. De éltek.
Nagyapám az 50-es években betegen szabadult a börtönből (ki nem volt akkor börtönben?), de Nagyinak ezzel sem volt baja.
Dolgozott, hogy eltartson 4 embert. Egy Beteg Férjet, egy Édesapát, egy Gyereket és magát.
Azt hiszem, sohasem hallottam a szájából panaszt. Azt, hogy szar volt, nehéz, kilátástalan. Mindent elmesélt, őszintén, nyíltan. Csak tette a dolgát. Ment előre, nem nézett se jobbra, se balra. Tette, amit tudott.
És szeretett. Mindenkit maga körül. (Az régi osztálytársaim a mai napig emlegetik, milyen szuper volt!)
Apu is így került ebbe a körbe.
Nemrég, amikor Apuval beszélgettünk derült ki, hogy Apu többet élt Nagyival együtt, mint a saját édesanyjával. Ők is elválaszthatatlanok lettek.
Én már akkor születtem, amikor a Férje nem élt, a Lánya évek óta feleség volt, sokat dolgozott, és az Édesapja még élt.
Ha jól emlékszem a 80-as éveiben is dolgozott még. Nem volt nála jobb sport butikos eladó.
Visszajártak hozzá a német vásárlók. :)
Igazi Egyéniség.
Mi állandóan programoztunk. Jöttük-mentünk, nevettünk, bohóckodtunk. Sokat bolondoztunk.
Egész gyerekkoromat vele töltöttem. Ő vigyázott rám, ő nevelt, mert a szüleim dolgoztak.
Sosem panaszkodott, viszont nagyon sokat nevettünk.
Pár fakanalat eltört az íróasztalon, amikor nem akartam tanulni és azzal sem volt baja, hogy csupán "libapásztor" akartam lenni.
Állandóan tett-vett, dolgozott, mosott-vasalt, takarított, sütött. Tette a családjáért és segíteni akart, ahol tudott. Közben vigyázott rám, és terelgetett.
Ezért sütök én is karácsonykor 12 féle süteményt, mert nála ez volt az alap. Lehet, hogy Ex szerint "szögletes" elveket, de igazi elveket kaptam. A miheztartás végett.
Nem tudtam elképzelni az életet nélküle. Soha.
A "Gizus" egy rokonoknál eltöltött nyaralás alkalmával ragadt rá. Hülyéskedtek Pufival és végül PufiBácsi elnevezte: "Gózon Gizi"-nek. Így lett nekem Gizus.
Amikor elkezdtem felnőni, választott egy életet, hogy ne legyen a terhemre. Pedig nekem hiányzott.

Később mindenről tudott, mindent megbeszéltünk.
ÉS nagyon boldog volt, amikor férjhez mentem. Imádta a Férjemet is.
Sütött neki is, igaz nem sikerült akkor a "Női szeszély", de megpróbálta.
Még amikor a Fiam csecsemő volt is, jött hozzám, hogy velem legyen. Segítsen.
Ha másban nem, akkor a nevetésben. Még mostanában is azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem tud nekem segíteni.
Tudtam, hogy egyszer el kell fáradjon, de nem lehet erre felkészülni. De erre senki nem készült fel.
Nyáron volt 95 éves. Jól volt. Semmi baja nem volt, a maga kis világában jól megvolt.
Novemberben elesett otthon. A műtét óta pedig rohamos volt a leépülés.
Hiába akart még élni, akart meggyógyulni, talán a szervezete már nem tudta ezt megtenni.
Pedig annyi életerő volt benne.
Az orvosok már karácsony előtt lemondtak róla. De ő még kitartott, még 1 hónapig.
De nem tudom felfogni, megérteni. Nekem 2 héttel ezelőtt még azt mondta a kórházban, hogy seggbe rúg, ha sírok Ex miatt! :)

Ő, a Egyetlen Nagyszülőm nincs többé. Más nem volt nekem. A többiek már nem éltek, amikor megszülettem. Egyedül pótolta a többieket is.
Még a kórházban is azt mondta, hogy ne sírjak, velem marad.

A halál, pont olyan felfoghatatlan egy perc alatt bekövetkező valami, mint a születés.
Azt sem lehet felfogni.
Csak remélni tudom, hogy jó helyen van. Jól van. Boldog. A szeretteivel együtt.
Csak nekünk, itt. Nekünk nagyon nehéz.
Nélküle.
Gizus...

(2008 február)