A napokban az jár a fejemben, hogy ha belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól - vagy akárki más is megkérdezhetné - hogy éltem túl az elmúlt 3 évet, nem tudnék rá válaszolni.
Nem volt taktikám, sem semmi extra furfang. Csak éltem gyakorlatilag iszonyat kis lépésekben, azaz egyik napról a másikra.
Ha eljött az este és lefeküdtem, azt jelentette egy nappal többet kibírtam, tehát pipa.
És most már látom, hogy ahogy telt az idő, egyre erősödtem.
Néha kibuktam, de tényleg igaz lehet, hogy "ami nem öl meg, az megerősít."
Arra jöttem rá, hogy szerintem nagy a valószínűsége annak, hogy a nagyszüleim(nk), a háborút megélt emberek is valószínűleg így lehettek ezzel.
Nem gondolkodtak távlatokban, hosszasan, csak éltek. Egyik napról a másikra.
És egyszer vége lett a szörnyűségnek.
Eltelt 3 év.
Soknak hangzik.
Viszont a 16 évhez képest nagyon kevés.
Lehet, hogy még mindig kell egy kis idő a teljes gyógyuláshoz.
ÉS itt jön megint az idő és a türelem.
Türelmesnek kell lennem magammal és időt kell adnom mindenre. Magamnak is, másoknak is.
És ha hiszek ebben (márpedig nagyon hiszek) akkor minden elrendeződik, amikor itt lesz az ideje.
Csak ki kell várnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése