40 felett az Élet...

nem áll meg.
Ezt higgyétek el nekem. Nem történik semmi különös. A napok ugyanúgy telnek, ugyanúgy 24 órából állnak. Egy hétre is 7 nap jut.
Kicsit megváltozik az alakunk, kicsit jobban látszanak a ráncok, ha hagyjuk persze.
Ha mázlisták vagyunk, akkor a szemünk körül mosolygós ráncok alakulnak ki és nem sírós száj.
Ezen felül, nem temetjük magunkat. És baromi jó lenne, ha más sem tenné.
Mert valahogy úgy tűnik manapság sokan ezt teszik.
Ha megpályázunk egy állást, akkor tanácsos nem beírni a születési évet már, mert sokszor ránéznek és el sem olvassák a HR-esek, mert már "túl tapasztalt"-nak vagy túlképzett"-nek tartanak minket. Azaz drágának. Pedig, mi még tudunk/tudnánk dolgozni.
Van bennünk szakmai alázat. És már nem kell rohangálnunk a suliba vagy orvoshoz, ha a gyerek beteg. Este otthonról is be tudjuk fejezni a munkánkat, miután enni adtunk a családnak.

Nemrég belefutottam két újságcikkbe is, ami ezzel a kérdéssel foglalkozik.
Nők és a 40. Ez nagyon helyes és persze az egyik kedvenc filmemből van hozzá kép:
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20150416/nok-oregedes-magyarorszag/

A másik írás kicsit ütősebb és dühösebb:
http://m.hir24.hu/hirek/elet-stilus/Negyven-vagyok-Velem-ne-baszakodjon-senki

Igazából nem tudom, hogy miért alakult ez így. Talán mert ez a szokás megragadt a régi átkos időkből? Vagy a középkorból, amikor ha valaki megérte a 40-et gyakorlatilag majdnem matuzsálemnek számított.
Na arra emlékszem, hogy még a múlt évezredben, amikor mi voltunk 20 körüliek a negyveneseket már rémesen öreg néniknek láttuk és eszünkbe sem jutott volna kezdeni egy 40-es pasival.
Ez utóbbi az elmúlt évtizedekben megváltozott alaposan. Most ez divat lett.
40-es pasi, aki azt gondolja, hogy újra fiatal (pedig nem) és mellette egy fiatal Cica, aki persze a 40-es pasi pénzét költi, amit a 40-es pasi épp nem a volt családjára költ(ött) el.

Mi 40-es Nők meg maradunk egyedül, magunkra. El kéne ásni magunkat, miközben most éljük a legszebb éveinket.
Már nem sóvárgunk bármi után. Már pontosan tudjuk mit is szeretnénk kapni vagy elérni.
Érthetően meg tudjuk fogalmazni mire vágyunk, mire gondolunk. Már nem körülírjuk, hanem kimondjuk. Nem várjuk el, hogy a Férfi (aki sehol sincs) kitalálja a gondolatainkat, hanem őszintén és nyugodtan megmondjuk.
Már nem rohangálunk bölcsibe, oviba, nem kísérgetjük a kamasz gyerekeinket suliba, sportolni, mert már túl vagyunk ezen is.
Le tudunk ülni akár a tv elé egy-két pohár borral a kezünkben és simán felrakjuk a lábunkat anélkül, hogy gondolkodnánk azon, vajon ezt tetszik-e másnak.
Szerintem sokkal lazábbak vagyunk, kevésbé gyűröttek az átvirrasztott éjszakák miatt, mert ha beteg a kamasz, azt már félkézzel is megoldjuk.
Örülünk, ha a Kamasz beszélget velünk - egy mondat is lehet már beszélgetés.
Még mindig imádnánk bulizni, táncolni, nevetni. És szeretnénk még élvezni az életet. Jól esne egy igazi Férfi ölelése.
Az életünk most tart éppen ott, ahol jól érezzük magunkat a bőrünkben. Tapasztaltabbak vagyunk, már sokkal nehezebben stresszelünk egy-egy szituációtól. Talán jobban tudjuk már miért érdemes és miért nem, veszekedni.
De valahogy sokan ezt nem értik. Vagy nem akarják elfogadni. Vagy azt gondolják, hogy ez már ciki.
De miért lenne az?
Nemrég olvastam talán egy kismamás blogban a párkeresésről és ott gyakorlatilag az fogalmazódott meg, hogy az elvált, gyerekes Anyák már külön kategóriába esnek a párkeresésben.
Mintha lúzerek lennénk, mert elváltunk, de van egy gyerekünk. Ráadásul, ha már elmúltunk 40, akkor itt a Vég. Mások szerint. Pedig nem.
Mondjuk én is futottam bele társkereső oldalon fiatal pasiba, aki maga által a 22 és 68 között szabta meg a határokat és megkérdezte tőlem, mégis hogy gondolom a szex-et, ha együtt élek a fiammal.

Szóval nincs bennünk semmi különös. Érettebbek vagyunk. Mint egy jó bor.
Annak is használ, ha áll/érik, zamatosabb lesz pár év alatt...

Belső béke

Biztosan sokan ismerik a Kungfu Pandából, amikor ShiFu Mester a Belső Békéről tanít Po-nak.
Annyira édes, miközben nagyon bölcs:

Annyira régóta szerettem volna megtalálni a saját BelsőBéke-met.

De eddig sosem sikerült.

Olyan sokat olvastam "megvilágosodott" emberektől, hogy a borzalmas lelki és/vagy fizikai gondok között fetrengve egyszer csak "úgy ébrednek", hogy minden megváltozott bennünk.

Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi a franctól lehet ez? Ezt hogy kell csinálni? Mit kell egyáltalán csinálni? Milyen terápia, milyen segítő, milyen zarándoklat vagy mi a szösz kell ehhez, hogy az ember ezt átélje? Mennyit kellene meditálnom? Valóban el kéne utaznom Indiába egy asram-ba, hogy ott megéljem azt, amit kell? (Ízek, imák, szerelmek) 
Még a Pálmalevelemet is megkerestettem. Csináltam a pooja-mat is. Tutira nem jól csinálhattam meg a pooja-mat, ha semmi sem változott.
Voltam asztrológusnál. Elkezdtem tanulni ezt is, majd abbahagytam, mert nem láttam már semmit sem. Nem tudtam egyszerűen megfejteni a titkot.
Hová kellene elutaznom? Kihez kellene még fordulnom? Hány családállításra kéne még mennem?
Hol találom meg a kulcsot a változáshoz?
Évek óta kerestem a megfejtést és szerettem volna eljutni erre a fokra.

Nyilván nem találtam meg a bölcsességhez vezető Szent Grál-t.

És ez is újra egy olyan dolog, amit naggggyon de nagyon meg akartam oldani.
Most pedig rádöbbentem, hogy egyszer csak lett. Amikor éppen teljesen másban voltam benne.

Nyilván éppen egy újabb adag nagy lelki problémában vagy sz@rban, vagy ahogy épp akkor éreztem magam. Nem láttam a kiutat, sem az irányt.
És amikor már nem arra figyeltem, hogy hol találom meg a LelkiBékémet, akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy "Hopp" hát megérkezett.

Valahogy. Valahonnan.

Egy kedves barátnőm egy elvonuláson tapasztalhatta meg:
http://mellrakom.blog.hu/2015/04/25/om_szaba_baba_szuda_szalba_darma_szaba_baba_szudoham?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Egy másik nagyon közeli barátnőm a jövő héten utazik és járja végig a Camino-t 33 nap alatt.

Nekem semmi ilyesmi nem adódott vagy én nem találtam még meg az utam a Belső Béke-mhez.
Eddig.

De az utóbbi napokban egyre jobban úgy érzem, talán mégis most sikerült.

Talán az a húsvéti Imaest lehet benne a ludas? Vagy az "utolsó csapás" munkaügyben?
Nem tudom. Lövésem sincs, hogy mikor és mi történt tulajdonképpen.

A gyülekezetünk honlapján és fb oldalán lehetett elolvasni a bátrabb tagok böjti céljait. Ki, miért és milyen úton készül a húsvétra a saját böjtjével.
Akkor megérintett, hogy páran azt írták "szóböjt" vagy "gondolatböjt". Vagyis, hogy megpróbálnak úrrá lenni a kiejtett szavakon, a mások felé irányuló gondolatokon.
Ez nekem megtetszett, de irtó nagy kihívásnak számított.
Én még vezetés közben is "beszélgetek" az éppen előttem kreténkedőkkel - vagy általam bénának titulált sofőrökkel.  Eddig úgy gondoltam ez tök jó, mert legalább gyorsan elszáll a düh mondjuk egy váratlan helyzet miatt. És nagyon könnyen ítélkezem mások felett. Nyilván ha csak valakit megnézek az utcán és magamban megállapítom, hogy "jaj de már és azt hiszi, hogy csinos?!"
Ez is megítélése a másiknak még akkor is, ha csaka magamban teszem.
Ahogy Bori is írja a saját bejegyzésében - amikor ráébredt arra, hogy maga helyett másokra figyel.
És az elvonulása alatt ezt is meg kellett tanulja.

Arra gondoltam, hogy a "rendes" húsmentes böjt mellett, ezt is ki kellene próbálnom. Nem határoztam meg a napot, hogy hányadikától. És valahogy azon kaptam magam az utóbbi napokban, hogy elcsendesedett ez is bennem. Ahogy nagyobb a Béke befelé, talán kifelé is egyre jobban megy. Nem tudom a folyamatot leírni, hogyan történt.
Őszintén fogalmam sincs. Csak azt érzem, hogy valami megváltozott bennem.
Olyan érzés, mintha végre visszataláltam volna önmagamhoz. EZ lehet a "Középpont" amiről annyit hallottam már?

Nyugodt vagyok. Ugyan kissé elhamarkodottnak tűnhet, de pár hete folyamatosan így érzem.

Igyekszem azon, hogy semmi se tudjon kizökkenteni ebből az állapotból.

Nem zavar most az egyedüli lét. Nem zavar a létbizonytalanság. Nem zavar, ha más megpróbál stresszelni vagy nyomasztani. Ha kérdeznek nyugodtan válaszolok. 

A Kamasz ma a táncos csapattal ment kirándulni. Elkérte az Apjál Pikkó-t, hogy a kutyának is legyen egy jó napja, no és azért is, mert így könnyebb csajozni (bár szerintem ezt nyilván nem vallaná be).

Reggel el kellett mennie a Deák térre, mert Apa csak oda vitte el a kutyát. És kiderült, hogy ahogy végzett a kirándulással RÖGTÖN fel kell őt hívja és visszaadnia a kutyát, mert Pikkó ide nem teheti be a lábát - a december 29-i ordibáláshoz ragaszkodva. A kutya semmi esetre sem kerülhet ide, ebbe a lakásba!!!
Amikor ezt a Kamasz elmesélte a reggelinél, miközben a ma reggel általa elkészített erős, és nagyon habos kávémat kortyolgattam a vadiúj pöttyös bögrémből - már csak mosolyogtam.
Nem volt bennem sem harag, sem meglepetés, csak szánalom.

Szegény. Ő még mindig itt tart? Valóban a kicsinyes bosszú és harag élteti?

Hát pedig elvileg ő boldog, friss házas és új életet kezdett. Minek ezután ennyire gyűlölködni?

Nekem roppant jól esett, hogy megélhettem ezt is.
BelsőBéke örömmel köszöntelek és remélem sokáig velem maradsz.

Hála neked Istenem / Namaste.

SZülinap avagy Bday

Eljött ez a nap is.
Kicsit tartottam tőle. Hogy miért? Mert az a hülye vagyok, akit nem a kerek vagy ötös évszámok zavarnak, hanem az, amikor ezeket átlépi.
A 30 nem zavart, de a 35 nagyon. A 40 meg sem kottyant, sőt akkor kaptam egy nagyon jó meglepetés bulit. A 45 tavaly? AZ sem volt extra. Nem is emlékszem rá.
De a mostani. A 46. Ez most sok. Mert már nincs visszaút, lassan 50 lesz belőle.
És fiatal koromban, aki 40-en túli volt, azt már gyakorlatilag eltemettük. Öreg, borzalmas, béna, nyugger, ciki.
És most beléptem ebbe a ciki korba.
Bár az is igaz, hogy az elmúlt pár napban 2 lány is azt mondta nekem, hogy kb  egy 10-est simán letagadhatnék.
Köszi, azért ez jól esett!

És, jött a mai nap...
A tegnapi nap kissé hosszú volt, mert forgatáson voltam reggel 7-kor indultam és éjfélre értem haza.
Ma reggeltől kicsit tartottam, hogy mi lesz. Semmi.
A vekker csöngött, a Kamaszt is nekem kellett ébreszteni és mosogatni is, a teámat is megcsináltam magamnak. Jól felbosszantottam magam, ahogy illik.
Aztán elkezdtek korán reggel érkezni a facebook üzenetek.
Most estig kb 160 ember írt egy rövid valamit a falamra.
Aztán volt aki sms-t küldött, aki viber üzenetet vagy facebook üzenetet. Estére kb ez 175-180 főre duzzadt.
Napközben azon gondolkodtam, hogy az ennyiszer fél percet összeadok, akkor kb majd 1,5 órán keresztül kaptam szeretetet, pozitív gondolatot.
Kell ennél több? Tömény szeretetből és gondolatból 1,5 órányi!
Ez hihetetlen.
És annyira éreztem a szeretetet, hogy majd szétrepedt a szívem. Most kivételesen a jótól, az örömtől, a szeretettől.
És ez fantasztikus.

Köszönöm!
Vajon megszakadhat a szív a szeretet és a hála súlya alatt?

És most azt érzem, hogy a kedvességem és Nagyi jótanácsa, hogy az embereket szeretni kell és szeretetet adni, megérte. Mert ha lassan is, de úgy tűnik, tényleg visszajön az, amit másoknak adok.
Néha zanzásítva.
Köszönöm!
Hála!

Just a job, just a little piece of my heart

Tavasz -ez a kedvenc évszakom, bár a májust talán jobban szeretem.

Majd 1 hónapja nem írtam. Nem azért, mert nem volt mit, sőt túl sok is lett volna. De valahogy nem ültem le írni. Nem akartam volna megint panaszkodni és csak a bajaimat leírni.
De közben a bajjal jött pár jó dolog is. Ezeket meg magukban nem tudtam volna leírni, mert nem lett volna teljes a kép. A rosszakat meg nem akartam rögtön a nagy bánat hevében, mert ebből van már bőven elég. És ez meg nagyon unalmas.
Megint jött egy váratlan fordulat munka ügyben. Na, akkor sírtam, egész délután. A többiek bent, meg vigasztaltak. Olyan nagyon helyesek voltak, hogy csak néztem és mosolygott a lelkem, miközben sírtam. Ott, akkor nem voltam elég erős, mert ... Mindegy.
Pont aznapra volt egy tervem, hogy lemegyek a gyülekezetbe. Ez épp a húsvéti Nagyhét előtti péntek volt. Egy egész estés közös imaestet szervezett Dávid és kíváncsi voltam milyen lehet.
Mivel az a nap tényleg irtó szarra sikeredett, így meg is volt az indok miért is megyek.
Kellett a lelkemnek valami. És ott megtaláltam. A Csend. Ott, akkor magamban gondolkodtam, sírtam meg nem, jártam körbe, olvastam, imádkoztam. Másokért. Maradtam egészen éjfélig. Majdnem 5 órát voltunk együtt. Sohasem éreztem még ezt a csodát. A végére a lelkem teljesen elcsendesedett, megnyugodott. Hazafelé majdnem bőrig áztam, de ez sem zavart. Megnyugodtam.
A következő héten megint jött egy újabb rossz meglepetés, persze, hogy munka ügyben.
Amire vártam, abból nem lesz semmi. És most először fel kellett ismernem, hogy valami folyik odafent, rángatják a bábukat és nem tudom mi lesz a vége, hová fognak elrugdosni.
A sokkon túl valahogy végre eljutottam oda, hogy nyugi lett bennem.
Ráébredtem ezzel a történéssel - ami csak közvetve volt rám hatással - hogy tényleg végre le kellene nyugodnom és hagyni, hogy a dolgok történhessenek, ahogy nekik kell.
Nem rajtam múlik és ha görcsösen akarom megoldani, abból nem sül ki semmi jó.
Itt a csoda! Végre, felfogtam, megértettem és sokkal nyugodtabb vagyok.
(azért belegondolok, hogy talán a galaj tea és a kevésbé túlbuzgó pajzsmirigyem okán is lehetek nyugodtabb) - vagy együtt ezek hatására.
Jaj és ami a legjobb, hogy nem akarok belehalni a tökéletes munkába, ahogy egy kedves Angol ismerősöm mondta egykor nekem: "It's just a job".
Csak egy munka. Semmi több.

A Húsvét jól telt.
Csendben. Együtt Anyuékkal.
Már csak négyen. Kis család, hülye család, érzelmes család, tele erős egyéniségekkel, akik mind egy szálig irtó makacsak és önfejűek. Mégis közel egymáshoz.

Belegondoltam akkor, hogy ez már a negyedik év így, "megváltozott családi állapottal".
És ahogy Fruzsi is írja:
http://hepianyu.cafeblog.hu/2015/04/16/365-napi-hala-aprilis-16/

- én is nehezen hiszem el, hogy már a negyedik évet töltöm singli, elvált, középkorú anyaként.
Sok. És most úgy érzem, gyorsan eltelt.
És annyi minden történt, hogy nem is emlékszem nagyon sok mindenre.

Néha, bevillan egy-egy érzés egy-egy emlék. Valamelyik takarítás közben hallgattam a klasszik rádiót és az egyszer csak felcsendült az egyik dallam, ami anno a polgári esküvőnkön az egyik legkedvesebb dallamom volt. (mi raktuk össze a zenét az esküvőre).
Akkor megint valami belém hasított - talán egy kis bánat, egy emlék, egy érzés - de ez már nincs, ezzel már nem kell foglalkozni- hessegettem el magamtól az emlékeket.
De mégis, azt hiszem én sosem fogok tudni egyáltalán nem emlékezni, sosem fogom megtagadni és mindig lesz bennem érzelem.  Egy nagy marha érzelmes ember volnék. És nem szégyellem.
Volt férjem, egy család voltunk, majdnem felneveltük együtt a fiúnkat és 16 év nem is annyira kevés.
Néha amikor hallok egy-egy lányról, hogy bőven 30-on felül vagy 40-hez közel egyedül van még mindig, akkor arra gondolok, hogy ha most én egyedül vagyok is, és nagy csalódás ért, akkor is volt 16 évem, amiből 14 viszonylag jól telt.
És szerettem és talán szerettek is. Nevettünk, veszekedtünk, érzelmek voltak, együtt megélt események. Együtt láttunk világot. Ezek nekem megmaradnak remélhetőleg egyre kedvesebb emlékké válva. Sosem fogom azt mondani, hogy kár volt...