vajas-sajtos kifli

Kezdek visszatérni a "régi" önmagamhoz...?
Amióta itthon vagyok, érlelődik bennem a régi énem.
Aki minden nap sütött-főzött.
De persze amíg dolgoztam és a szüleimnél laktam ez elmaradt.
Most itthon, a saját otthonomban, az irtó szűk és pici konyhában, ez roppant nagy kihívás.
Semmi sem fér el, semminek nincs hely.
Hogy a frászba csinálok/sütök itt bármit is?

Vasárnap jöttem rá, hogy elfelejtettem pékárút venni.
Hétfőn nem lesz mit adni a Gyereknek tízóraira.
Addig nézem a FB-ot, amíg megtalálom a megoldást.
Gyors kifli.
A sok sírás közben ehhez van kedvem, mert nagyon más cselekvés nem köt le most éppen.
De ez legalább sikerélmény!

Mivel nem volt itthon estére és holnapra semmilyen kenyérféle/pékárú, körbenéztem az egyik legjobb helyen (akik szeretnek kenyeret sütni) és gyorsan megsütöttem a vajas, sajtos kifliket.jelentem az ici-pici konyha és az ikeás szilikon "gyúródeszka" most már tökéletesen kiállta a próbát!SImonné Pammer Líviától:Házi tejes kifli : 35 dkg liszt,
2,5 dl tej,
2,5 dkg élesztő,
2,5 dkg vaj,
1 tk cukor,
1-2 tk sóAz élesztőt a cukros langyos tejben felfuttatjuk, a lisztbe beletesszük a lágy vajat, a sót és a felfuttatott élesztőt. Egy tálban szépen összedolgoztam 10 perc alatt. 
A kelesztés után lisztezett deszkára borítottam, majd a tésztát kétfelé vettem, kör alakúra sodortam, 4 részre vágtam, majd egyenként még átsodortam a háromszögeket, megkentem olvasztott vajjal, megszórtam kis reszeltsajttal és a szélesebb részénél feltekertem, sütőpapírra tettem és a tetejét átkentem a sütés előtt tejjel. 
Előmelegített sütőben 170 fokon sütöttem, a sütő aljába forró vízzel teli másik tepsit tettem. Amikor megsültek, még a forró kifliket átkentem hideg vízzel. 8 darab kifli lesz ebből az adagból.

God knows or...

Vasárnap óta nem bőgtem. Ez jó.
Ez jó????
Már ez is haladás.
Ma is találtam egy új blogot, vagy ilyesmit, ami reményt adott.
Érzem én a beragadást, hogy nem mozdul semmi sem előre, de most már tudom, hogy nem rajtam múlik, hanem a csillagokon: Vagy ki tudja...
Zöldkör:http://zoldkor.blog.hu/2013/11/26/decemberrol_578
Ezek szerint nem érzem én rosszul...
Ez most egy löketet ad a túlélésre!

Ancsa ma is hív, aggódik.
Ancsa Gergő (Keresztfiam) Édesanyja, aki tudja, hogy bőgtem és kibuktam a hétvégén.
AZt mondja, nem szeretné, ha megint zuhannék, le a mélybe. Mert örül, hogy már kifelé mászom a szarból.
Én sem szeretnék a szarban tapicskolni, de most nem nagyon látom a megoldást...

Minden nap (na jó, majdnem) dél körül megyek a kórházba.
Megvárom a kórházi ebédet, megetetem Nagyit. Ma veszekedtem vele, ritka ronda voltam, de csak így tudom kizökkenteni az apátiából (na jó persze és az agyérelmeszesedés stádiumaiból), de legalább megette az ebéd nagy részét. Pánikolva jöttem haza, mert ma nagyon roggyantnak tűnt.
Este mentek Anyámék a dokihoz és Nagyihoz. Doki szerint Nagyin szuperül van!!! WTF!!!!
Csak én nem látom ezt??
A sebe gyönyörű, és a gyógytornász (akire nem is emlékszik) ma már felállította, és a doki szerint haza kell vinnünk a saját otthonába, mert ez kell a lelkének.
Na ja.... de hát egy poharat megfogni sincs ereje...
Na jó, akkor bízzunk az Ő hihetetlen akaraterejében. Mármint Nagyi lelkierejében?!
Egyszer azt mondja, jobb lenne elaludni örökre, 2 perc múlva, hogy ő bizony meggyógyul. És megnézné a lakásomat végre.
Ki tudja?
SZerintem még ő sem.

Legalább most van időm vele lenni...
Mindig azt mondta nekem: "Minden rosszban van valami jó!"
Ezt próbálom megtalálni a nagy szarban is.
Azt hiszem haladok a fordításokban. Mármint mit hogyan lehet másképpen nézni.
Vagy ki tudja?

Going Down

Megint lejtmenet van.
Mert a múlt hét sem telt el sajnos "nem szeretem" meglepetés nélkül.
APu szerdán hívott, hogy baj van,  Nagyi elesett otthon, fekszik, úgy tűnik valami eltört.
Felmegyek. Még jó, hogy nem dolgozom!
Jönnek a mentők, papírmunka. A pici-kismadár törékenységű Nagyit alig valamiben elviszi a mentő, APu is megy vele.
Én megpróbálok pakolni. Keresem a gyógyszereket, összeszedek mindent, amit lehet.
Irány nekem is a kórház, ott még eltöltünk vagy 2 órát biztosan, mire Nagyi ágyra kerül.
Késő este műtik. Azóta csak egyre gyengül. Alig ill nem eszik. Ereje nincs, beszélni is már keveset.
Egyre többet alszik, alig van magánál. De azért bejárunk hozzá szorgalmasan.
Milyen jó, hogy most nincs munkám mi?!!! Megint egy jó a rossz-ban.
Ráérek ebédidőben menni, és próbálom belédiktálni az ebédet.

Szombaton voltunk Gyerekkel a Keresztfiúnk 18 szülinapját megünnepelni.
Gerő elvileg Ex-szel közös keresztfiúnk, de Ex-nek nem jutott eszébe Gergőt felköszönteni semmilyen formában sem. Hát erre nem tudok mit mondani.
Utána Gyerekkel megnéztük moziban a "Last Vegas" című jó kis filmet.
De már ott lehangolódtam, mert általában normális párok vártak a mozira, én meg rohadt szánalmasnak éreztem magam a Fiammal kettesben.
Aztán persze a film végén Michael Douglas-nek van egy mondata arról, hogy nem akar tök egyedül megöregedni.
No hát nekem sem kellett több, már jött is a menetrend szerinti depi.

Tegnap meg Nagyi kórház után ez csak fokozódott, mert nem látom nagyon a lehetőségét annak, hogy ebből valahogy kilábaljon vagy talpra álljon.
És ha Ő nem lesz, mert azért 95-ön túl, ennek az esélye bőven benne van a levegőben, akkor az egyetlen ember aki igazán megért, szeret, elfogad az Nagyi.
Más nincs. A szüleim sem.
Férjem, pasim nincs.
A Gyerektől meg nem várhatom ezt el.
Szóval a totál magány és depi.
No hát sírdogálok, bár Gréta próbálja tartani bennem a lelket.
De most még a hideg is megjött.
Szar most minden...

Márton nap reload

Tavaly sajnos nem úgy ünnepeltük a Gyerek névnapját, ahogy megszokta/megszoktuk.
A szüleimnél laktunk, nem is volt időm se bevásárolni, se főzni, annyit dolgoztam.
Anyu készített vacsorát. Jó volt, de nem a megszokott hangulat volt. Fájt a szívem, hiszen a Gyerek ahhoz volt szokva, hogy a nagy család összejön nálunk egy nagy ünnepi vacsorára, természetesen nagy mennyiségű libát eszünk, káposztával, krumplival, friss új borral és a végén a szokásos MarciKedvencTortája - mindezeket pedig általában Ex kis segítségével, de én valósítottam meg 12 fő részére.

Idén már nem ezt a mutatványt sikerült véghez vinnem, de kicsit csökkentett mennyiségben hasonlót.
Már a pici konyhámban oldottam meg a libacomb sütést, a káposztát, a krumplit és még Torta is jutott az ünnepeltnek, de most másikat kért. Minden istenien sikerült!
És persze csak kis létszámban voltunk, de itt volt legalább ZS, aki Ex családjából való, de úgy döntött, hogy nem ír ki minket az életéből a válásunk miatt. Köszi ZS!!!
Most csak 5-en voltunk, de klassz volt és nekem nagy örömet okozott, hogy helyt tudtam állni és minden ment úgy, mint régebben.

Csak a kis konyhát kell szoknom...

Jól vagyok... (?)

Azt hiszem tulajdonképpen jól vagyok.
Most, hogy már több, mint egy hónapja nem dolgozom, kezdek visszatérni az életbe.
A rendes, normál életbe.
Eddig nem is vettem észre, hogy mennyire nem vettem semmiről sem tudomást, CSAK dolgoztam 3000 fordulaton.
Most fura, kicsit szédelgős érzés. Pedig most kerülök egyenesbe.
Már tudok aludni!
Ha este lefekszem képes vagyok végigaludni egy éjszakát!
EZ óriási!
Eddig általában 2-3 körül felébredtem, hogy ok, akkor mehetünk dolgozni.
Vagy legalább már éjjel megoldottam a problémákat - gondolatban, hogy reggel ébredés után, berohanva rögvest mindent elintézzek.

Novemberben péntek délelőttönként besegítek a gyülekezetünk bölcsi-ovijába, és kb 5 picire vigyázok egy erre sokkal alkalmasabb felnőttel együtt. Én "csak" segítek, önkéntesen, de nagyon jól esik.
Az elején tartottam attól, hogy egyáltalán nem lesz a kicsikhez türelmem. De valahogy mégis van.
Bendegúzzal rögtön egymásba szerettünk az első alkalommal. Olyan édesen csacsog nekem, csak vele játszom a játszótéren, ha a többieket nem kell hintáztatni vagy csúszdázni és ha mesét nézünk az ölemben ül.
Feltöltenek ezek a napok.

Készülnek fotók rólam mostanság (nem a kérésemre), és az tűnik fel, hogy egyre inkább mosolygok.
De már nem fáradtan és olyan művien, hanem egyre jobban, és szebbnek is látom magam.
Ez azért naggggyon durva, mert azt hiszem utoljára szépnek az esküvőmön éreztem magam.
Az pedig 16 évvel ezelőtt volt.

Ha pedig a fotókon is jobban nézek ki, akkor jobban vagyok belül is...
Remélem.

Pedig vannak szomorkodós és sírós napjaim még mindig.

Doboztalanul

Eljött ez a nap is!
Végree!
Vasárnap eltűnt az utolsó doboz is a lakásból.
Kipakoltam (majdnem) mindent. Aminek nem jutott hely, az vagy egy szerkényben kuksol vagy Balatonon kap ideiglenes raktározást.
Egész jó lett a lakásunk! Én nagyon szeretem.

Most, hogy itthon vagyok (mivel éppen nincs rendes munkám) mert szabadúszni próbálok a szakmámban (hátha bejön) a napok teljesen másként telnek.
Ma, hogy süt a nap én meg a régi étkezőasztalnál ülök (ami a régi lakásunkban is a lakás egyik legkedveltebb tartózkodási helye volt) és verem a gépet.
Igazából a céges gépről mentem át a dolgaimat a saját gépemre. A cégest le kell adnom pénteken.

Ülök és velem szemben a Vár. A Nap besüt.
Az Orchideám nyílik és bimbózik tovább.
Igazából szinte hihetetlen, hogy a szerkénysor pont elfér az ajtó mögött, hogy a szerkénysor teteje olyan, mintha pont ide tervezték volna.
A kis egyszerű 3 fiókos szekrényke pont elfér az ablaknál lévő polc alatt, pedig nem terveztem meg előre.
Minden passzol, mintha aprólékosan terveztem volna meg mindent.
Na jó terveztem, de a Felperes nem hagyott időt nekem, hogy ennyire körültekintő legyek.
Ez már nem is számít.
Az eredmény a fontos.
Élvezem a lakásunkat!