Oldalak

2014. február 2., vasárnap

Fent és Lent

Nagyi halála óta (amit azt hiszem még mindig nem igazán hiszek el) gyorsan telnek a napok.
Volt pár apróság, amit már elhoztam. Egy régi igazi szájharmónika, amin azt hiszem még a Nagypapám is játszott és egy nagyon régi igazi ébenfa-elefántcsont domino. Ezzel annyit játszottam gyerekkoromban, hogy na.
Elhoztam a kedvenc képemet is:
(1973 Józsefhegyi kilátó)


Én azóta nem voltam a lakásban, Anyu megy néha.
Csütörtökön lesz a temetés. Egy nagyon kedves grafikus barátom megcsinálta a gyászjelentést.
A szöveget én írtam, az idézeteket is én találtam. Szerintem tökéletesen illenek Gizushoz.
Szerintem nagyon szép lett, már amennyire egy gyászjelentés nem hétköznapi, de szép lehet.
A csütörtök estére nagyon szűk körű összejövetel lesz a lakásban. Csak a nagyon közeli barátokkal.
Arra elvállaltam, hogy készítek ennivalót. Legalább elfoglalom magam.
Amióta Nagyi meghalt és nincs munkám továbbra sem, azóta nagyon furán érzem magam.
Bár itthon most annyit sütök-főzök, hogy a Gyerek és Anyuék alig bírják enni.
Valahol ki kell eresztenem az energiáimat. Tudom, mehetnék sportolni, de ahhoz most nincs kedvem.
Vannak napok, amikor minden jó, a kedvem is jó. És vannak a sírósak.
Ilyenkor annyi minden jut eszembe, hogy szinte egész nap bőgnék.
De már nem megy mindig.

Az év első hónapjában volt 2 szülői értekezlet a Gyerek sulijában is.
Mindkettőn ott volt meglepetésemre Ex. Köszönni, azt ugyan nem tud nekem, de a héten a második alkalommal elég furán intézte, hogy végül beszéltünk pár dologról a gyerekkel kapcsolatban.
A legújabb "húzása", hogy a Kutyát nem adja ide. 
Azért, mert. Csak. Mert ő így gondolja.
Amikor beszélt hozzám és nekem teljesen másféle gondolatok cikáztak a fejemben, akkor éreztem meg, hogy már mennyire messze van tőlem, az életemtől.
Ez jó érzés volt. De egyúttal nagyon szomorúan láttam, hogy milyen nyúzott, ráncos, öreg. Őszül, (jó én is), a valaha volt szép kék szeméből kiveszett az élet, a csillogás. Sajnáltam és egyszerre örültem, hogy a mini monológokat már nem hallgatom 0-24-ben.
A Gyereken megint kitört az eddig elfojtott bánat, düh, harag, fájdalom.
Pénteken összeveszett az apjával. Azóta sem beszéltek. 
Tegnap meg sírt. Nehéz, mert szeretnék támasza lenni, de az az igazság, hogy sokszor ő a támasz. Pedig neki GYEREKNEK kellene maradnia.
Nehéz napokat élünk.
És már nagyon nagyon várom a változást, a végre feltörő új energiát.

Csak még a csütörtökön legyünk túl...