(tavaly rajzolta nekem valamilyen alkalmazással)
Amikor a mostani Kamasz még kicsi volt, az Apjával állandóan azon tanakodtunk, vajon elég jó szülei vagyunk-e. Aztán abban maradtunk általában, hogy majd ha felnő és lesz saját családja, akkor fogjuk látni, hogy jól csináltuk-e. Jó utat és példát mutattunk-e.
Hát ez a kérdés az utóbbi években meglehetősen ingatag és nehéz, mert valószínű az Ő lelkéből sem lehet eltüntetni a sérüléseket, sem a megélt fájdalmakat.
Sajnos a gyerekpszichológusok jótanácsát - miszerint a saját bajaimmal ne terheljem a Kamaszom lelkét - nem tudtam betartani. Mert Én azt gondoltam, sokkal jobb, ha őszintén elmondom neki a búmat-bánatomat. Hiszen ha nem mondom el, akkor is érzi, hogy valami nincs rendben.
Így tehát mindent megbeszéltünk.
Mostanában meg arról szoktam vele beszélgetni, hogy látom azért miket csinál(hat)tam rosszul eddig, de bevallom a jószándék vezérelt, max nem jól csináltam.
Ezen el szoktunk lamentálni együtt egy darabig, aztán a világért sem mondaná ki (csak nagyon ritkán), hogy azért maga szerint egész jó dolga van.
Bízom abban, hogy az őszinteségem majd az Ő életében is elég jó útravaló marad.
Nem tudom hogy kell JóAnyának vagy ElégJóAnyának lenni. Én SZarAnya voltam, nem olyan fantasztikus, mint manapság dívik és ajánlatos.
Amikor még pici volt küzdöttünk egymással és a szoptatással. Nem ment igazán jól, hiába híztam 8 kg emiatt. 6 hetes kora után tápszert is kapott és 6 hónap után abbahagytuk a bohóckodást.
Nem igény szerint evett bárhol-bármikor, hanem rend szerint 3-4 óránként. Ahogy a doki is ajánlotta.
Nem raktam állandóan cicire, ha éppen nyüglődött. Nem kapott kizárólag BIO kaját, sem gluténmenteset. Nem pépesítettem össze az ételét, hanem kicsit darabosan ette.
Azt hiszem kb 9 hónapos lehetett, amikor kikövetelte magának is a kolbászt.
Nem hordoztam magamra kötve sem elől, sem hátul, mert a múlt évezredben ez még nem volt szokás. Nem rezzentem össze minden egyes apró nyekergésére sem, mert fáradt voltam.
Viszont imádtam, amikor az ölemben aludt el.
Hagytam bőgni, néha sokáig. Volt hogy én a wc-n ülve bőgtem, miközben Ő a kiságyában üvöltött.
3,5 hónapos korára belefáradtam az állandó alig alvásba és hagytam 3 éjszakán át üvölteni.
Mert már aludni akartam és amúgy sem szopott rendesen, és ő maga kezdte széthúzni az evések időszakát. (természetesen egyeztettem a gyerekorvossal).
És azután simán aludt, ahogy leraktuk. Nem kapott kakaót az ágyába, hogy el tudjon aludni.
Nem mászkáltunk lábujjhegyen sem. Nem óvtuk-védtük mindentől, hanem a mindennapi életünk részévé vált.
Megtanulta a rendszert és mi tartottuk magunkat a saját rendszerünkhöz.
Nem változtattunk mindent meg csak azért, mert ő van. Ő szokott bele a mi rendszerünkbe.
Nyilván most mindenki hüledezik, hogy szegény gyerek és a lelke.
Hát biztosan sokat sérült. Aláírom.
Sőt, amikor 3 éves körül egyszer elfogta az abbahagyhatatlan hisztéria és már levegőt sem kapott annyira behergelte magát, simán beraktam pucéran a kádba és rányitottam a jéghideg vizet. Mert nem volt más megoldás arra, hogy kizökkentsem ebből. Pár perc alatt megnyugodott.
Utána megbeszéltük, hogy kellett ez neki is.
Később, ha kezdődött a hiszti, szóltam neki, hogy akkor menjen és mossa meg az arcát hideg vízzel. Nem én cibáltam, hanem hagytam tegye meg ő. Mindig hatásos volt.
De ha éppen olyanja volt, mindig babusgattam ölelgettem. Mindig érezte (remélem), hogy nagyon szeretem és számomra ő a legfontosabb.
Fogalmam sem volt sokáig, hogy kialakult-e közöttünk egy erős Anya-Fia kapcsolat.
Évekig azt gondoltam, hogy Apa neki sokkal fontosabb, hiszen Anya mindig ott van. Ha kell, ha nem. És így nyilván nem érdekes, inkább uncsi.
Aztán amikor párszor úgy alakult, hogy nagyon beteg lett és csak Én voltam neki jó - mást egyszerűen elüldözött maga mellől - akkor azt gondoltam, mégis csak ragaszkodik hozzám.
Később (2007-ben) amikor egy erős huszárvágással jószerivel kiiratkoztam a Családunkból 13 hétre egy fantasztikus munkalehetőség miatt, 1 hónapig nem szólt hozzám.
Igaz alig látott, de akkor sem szólt hozzám. Átnézett rajtam.
Egy reggel bejött a fürdőszobába amikor zuhanyoztam és a maga határozott módján nekem szegezte a legfontosabb kérdést:
"Anya, most én vagyok neked fontosabb vagy a munkád?"
Bevallom, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Megmagyaráztuk Apával neki, hogy ez most számomra egy olyan kihagyhatatlan lehetőség, amit legyen kedves értsen meg. És elfogadta. Csak meg kellett vele beszélni.
Az évek során megtanulta elfogadni a sokszor kiszámíthatatlan munkanapjaimat.
Nemrég, pedig amikor Apa választás elé állította, hogy kivel marad, kért egy nap gondolkodási időt. Majd mondta, hogy velem. Nem tudom, hogy jól döntött-e, ha őt nézem. Ha engem, akkor persze.
Remélem, hogy ő maga is így gondolja.
Nekem jó dolgom van, mert egész tűrhetően Kamasz. Persze vannak húzós napok, van amikor iszonyatosan kiakadok rá, de ezt meg is mondom neki.
Sőt néha jóval hangosabb vagyok a nyugodtnál és a kelleténél. Sokszor pedig túlságosan impulzív és intenzív. Hajlamos vagyok túlpörögni dolgokat vagy nagyon beletemetkezni a saját hülyeségeimbe.
Eddig úgy tűnik, ezeket a béna helyzeteimet is nagyon megértően kezeli.
Nem tudom, hogy túl sok lelki terhet rakok-e rá, de mindig őszinte vagyok és mindig elmondom neki, hogy számomra Ő az Életem ajándéka és mindennél jobban szeretem.
Talán ez elég...
És ha ezt nézem hálás vagyok az Édesapjának, mert nélküle a Fiam nem az lenne, aki.
Nélküle nem jöhetett volna létre ez az életemre szóló projekt.
Hála érte...
