fekete & fehér?

"Az az ember, aki nem akarja elfogadni az élettől, hogy az élet nemcsak jóból, hanem rosszból is áll - és nem mer szembenézni azzal, hogy ő miben ludas -, mindig haragudni fog a másikra, mindig a másik lesz a hibás. Valójában a rossz mögött mindig ott van az illető ember saját kiszolgáltatottsága és tehetetlensége, amit önmaga okozott önmagának."

(dr. Csernus Imre)

Megfejtés?

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi indulhatott ki saját magamból, ami ide vezetett.

Lassan, nagyon lassan bukkant fel a gondolat.
Jó pár éve kezdtem érezni azt, hogy ebben a házasságban én nem vagyok benne sehol.
Jó rendben, persze úgy tűnt. Meg azért Ex anno igyekezett, meg hozott virágot, meg történt egy s más, de általában hétvégenként eltűztek a Gyerekkel edzésre Agárdra, és egyre többet voltam magányos.
És még a kedves Csernus is megmondta már, hogy aki marad egy kapcsolatban, de mégis magányos és ezt elfogadja, az gyáva.

Nemrég találtam meg magamban egy emlékfoszlányt, hogy kb 2009-en, vagy 2010-ben már a kinez táborban is egy családállításon már az volt a problémám, hogy egy falat éreztem kettőnk között és ezt szerettem volna megoldani.
De akkor nem oldottam fel, viszont megmaradt és szépen lassan egyre nagyobb lett a szakadék kettőnk között.
Én meg szépen lassan, elkezdtem sóvárogni valaki után, aki kirángat ebből a szarból.
De nem jött senki, aki kirángatott volna.
Viszont jött Ex-nek, aki kirángatódott a közös langyos pocsolyából. De hát én már rég éreztem, hogy ez nem működik. Úgy.
Valószínűleg ettől a bizonytalan érzéstől, pedig nem tudtam már úgy Feleségként működni, ahogy kellett volna. Önkéntelenül is elkezdtem tőle távolodni lelkileg.
Gondolom ezt megérezte.

De lehetett volna rajta javítani. Igaz sok energiába került volna. Volna...

A múlt héten mondtam Ex-nek, amikor a Gimi választás miatt találkoztunk, hogy negyed annyi energiából, mint amennyit eddig a válásra, a veszekedésre, a harcra elhasználtunk, helyre lehetett volna hozni az életünket.
Ha neki lett volna kedve hozzá.
De az ő kedve akkor a KedvesKolléganőnél járt, azóta meg Zs-nél.

Csak az olvassa, aki:

Ma kaptam ezt a cikket, nagyon érdemes végigolvasni, szerintem tanulságos:

"Aki nem látja, hogy a nők mire reagálnak a beszélgetési kísérletekkel, az elzárkózással, a veszekedéssel, a sárkánysággal, a szexmentes léttel, a gyanakvással, az nem fogja megtalálni a sok válás igazi okát. Nem fogja érzékelni, hogy az egyenlőtlenség a baj: a nőnek dolga a békés, harmonikus, a férfi számára kényelmes állapotok fenntartása erején felül is, a maga rovására is, és mindenki mindent ehhez viszonyít, ő maga is, hiszen szocializációnak azt nevezzük, hogy az ilyen viselkedést kiskortól kezdve elvárjuk és megerősítjük a lányokban, akinek pedig ez nem tetszik, azt megbélyegezzük. Joggal, egyébként, mert ha a nők mindezt nem csinálnák, szétesne ez a mai, az ő néma többletmunkájukra, stressztűrésükre és kisebb igényeikre építő társadalom. Ha ők tömegesen elkezdenék azt nézni, nem is önzőn, csak úgy módjával, nekik mi az öröm, éhes, tanácstalan gyerekek, és karikás szemű, spicces, gyűrött férfiak kóvályognának mindenhol."

link: http://csakazolvassa.wordpress.com/2013/05/27/felbomlasztjak-a-csaladot/

Fájdalom és Terápiák

Ha az EmberLányának fáj valamije, akkor arra megpróbál gyógyírt keresni.
De ha az EmberLányának a lelke fáj, arra nagyon nehéz rendes gyógyírt találni.

Én kitartóan keresem azt a gyógybalzsamot, mindenfelé, sok felé, de még mindig nem hat.
Na jó, átmenetileg mindig enyhül, na de utána újult erővel tör rám megint.
Bár azt megtanultam, hogy ilyenkor a legjobb módszer, ha hagyjuk hogy fájjon, hasson, mert hamarabb elmúlik, ha az EmberLánya beleengedi magát a fájdalomba. Roppant szar érzés, de utána jobb.

A múlt héten produkáltam egy csúcsszuper tipikus idegösszeroppanásos sírógörcsöt.
HOgy miért? Na ezen napokig gondolkoztam, aztán ráébredtem.
Egy Barátnőm, akinek próbálok éppen segíteni - nála nagyon friss a szakítás  -azt találta mondani nekem, hogy irtó rossz (sokkal csúnyább illene ide) érzés, amikor az ember rájön, hogy alaposan elrontotta ezt a kapcsolatot, és ezzel együtt az életét is. Hiába győzködtem, hogy ez nem csak az ő hibája, nem tudtam meggyőzni.

Viszont ez a mondata teljesen bennem ragadt. (és pont ez az, amit kinezben tanultunk, hogy: "ne feküdj a páciens mellé")

És jött a jó kis fájdalom lavinám. Újra.
És csak nyomott, nyomott lefelé. Napokig, kitartóan nyomott. Nem adta fel.
És egy kedves csütörtök hajnali 4 órakkor már sírva ébredtem, hogy én bizony alaposan elbaltáztam az életem, a házasságomat, hiszen itt tartok.
Ahol.
Sehol.
Most valamiért olyan elemi erővel tört rám az érzés - mivel sok terápiában, ilyen-olyan ezo, spiri tanfolyamon,oldáson mindig azt hallja az ember - hogy bizony saját magának ő csinálja a gondokat, bajokat, de a boldogságot is. Minden az Emberből indul el.
Én tehetek az egészről, az én hibám!

De miért indult volna ez a katasztrófa éppen belőlem?

EZ egy jó kérdés.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen.
ÉS végül megtaláltam a megfejtést is...