Fájdalom és Terápiák

Ha az EmberLányának fáj valamije, akkor arra megpróbál gyógyírt keresni.
De ha az EmberLányának a lelke fáj, arra nagyon nehéz rendes gyógyírt találni.

Én kitartóan keresem azt a gyógybalzsamot, mindenfelé, sok felé, de még mindig nem hat.
Na jó, átmenetileg mindig enyhül, na de utána újult erővel tör rám megint.
Bár azt megtanultam, hogy ilyenkor a legjobb módszer, ha hagyjuk hogy fájjon, hasson, mert hamarabb elmúlik, ha az EmberLánya beleengedi magát a fájdalomba. Roppant szar érzés, de utána jobb.

A múlt héten produkáltam egy csúcsszuper tipikus idegösszeroppanásos sírógörcsöt.
HOgy miért? Na ezen napokig gondolkoztam, aztán ráébredtem.
Egy Barátnőm, akinek próbálok éppen segíteni - nála nagyon friss a szakítás  -azt találta mondani nekem, hogy irtó rossz (sokkal csúnyább illene ide) érzés, amikor az ember rájön, hogy alaposan elrontotta ezt a kapcsolatot, és ezzel együtt az életét is. Hiába győzködtem, hogy ez nem csak az ő hibája, nem tudtam meggyőzni.

Viszont ez a mondata teljesen bennem ragadt. (és pont ez az, amit kinezben tanultunk, hogy: "ne feküdj a páciens mellé")

És jött a jó kis fájdalom lavinám. Újra.
És csak nyomott, nyomott lefelé. Napokig, kitartóan nyomott. Nem adta fel.
És egy kedves csütörtök hajnali 4 órakkor már sírva ébredtem, hogy én bizony alaposan elbaltáztam az életem, a házasságomat, hiszen itt tartok.
Ahol.
Sehol.
Most valamiért olyan elemi erővel tört rám az érzés - mivel sok terápiában, ilyen-olyan ezo, spiri tanfolyamon,oldáson mindig azt hallja az ember - hogy bizony saját magának ő csinálja a gondokat, bajokat, de a boldogságot is. Minden az Emberből indul el.
Én tehetek az egészről, az én hibám!

De miért indult volna ez a katasztrófa éppen belőlem?

EZ egy jó kérdés.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen.
ÉS végül megtaláltam a megfejtést is...