Sunshine, boogie, happiness

vagy lehet, hogy nem, de most tényleg süt a nap, bár hideg van.
szeretem a tiszta, hideg időt.

De inkább az a lényeg, hogy 19-én volt a KisKamasz számára egy nagyon fontos esemény.
Neki is, nekünk is az volt. Amolyan első igazi önálló lépés a saját élet felé, a saját gondolatainak a felvállalásához.
Ezt a döntést önállóan hozta már meg, önállóan járta végig a 2 évet.
Mi eddig kísértük, ahogy a keresztelésekor fogadtuk, de innentől kezdve már a saját döntése.
A közösségünk felnőtt tagja lett.

Maga a ceremónia nagyon megható volt, és azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy az összes Anyuka igen csak meghatódva nézte a saját Kamaszát.
Erre az eseményre természetesen elhívtuk Ex-t, és a KisKamasz másik Nagyszüleit, Nagybátyját, unokatesókat.
Kicsit tartottam ettől, mert hát 3 éve nem láttam őket. Kivéve Ex-et ugye.
Ex természetesen nem ült mellém a padba, ahová a szülők ülhettek, így sajnos lemaradt az esemény látványától - nem értem miért nem tartotta fontosnak, hogy lássa mi is történik. Tök mindegy.

Én külön köszöntem a volt Sógoromnak, Sógornőmnek, a gyerkőcöket megöleltem, megpusziltam,
Ex majdnem elkésett, csak pár percen múlt. Anyósomék persze, hogy elkéstek.
Az esemény után amikor mindenki szépen már a napsütésben az utcán csacsogott, Ex odaszökellt hozzám, hogy "Gratulál" és lenyomott 2 puszit. Nem is értettem, és elhúztam az arcom.
Semmi értelme nem volt.
Anyósom kifejezetten kedves volt és helyes velem, nagyon örültem.
Apósom nem volt hajlandó se köszönni, se Apuval kezet fogni, csak vágta a  savanyú arcokat.
A gyerek kedvéért csináltunk közös családi fotókat is, csak Ő és mi szülők, Ő és a nagyszülei.
Tulajdonképpen az egészet élveztem és nem okozott gondot nekem sem.
Örültem a gyerek örömének.

Utána megkönnyebbülve éreztem, hogy úgy érzem már tényleg túl vagyok a nehezén.
Ez az esemény nem vágott már mellbe, nem fájt a lelkem, nem hiányzott semmi.
A gyerek örült, okos volt, szép volt, a nap sütött, a családja ott volt vele és vele örült.
Kell ennél több?
Ugye nem?

Jó volt ez így.
És már nem fáj a lelkem.
Remélem így is marad...

Mélypont, mélypont...

az egyik legkedvencebb filmem a "Holiday". Lehet nyugodtan fujjogni, de imádom...

Nyilván nem csak Jude Law gyönyörű kék szeme miatt, és azért, mert Ex irtóra hasonlított rá, hanem mert cuki film és legalább van benne őszinteség is a Hollywood-i maszk mögött.
Iris (Kate Winslet)-nek van egy jelenete a film eleje felé: "mélypont, mélypont" - amikor totál kikészül a reménytelen szerelem és Jasper miatt.

Naa. Megérkeztünk.
SZombat este. Pedig a szombat, amúgy vidám nap volt - lásd alább: OperaKaland- és mégis, estére jön a váratlan, totális pusztulás.
De mi történt? Senki sem tudja, én meg pláne nem.
Bömbölés  a köbön, önsajnálat netovábbja.
Rohadt unalmas...

Pár pohár bor?? neeeem. sok pohár bor - ugyan már, az nem megoldás, max a fejem fog még jobban fájni.
Filmek-tényleg? bakker, a 40-es éveiben küszködő tökéletes AmeriakaiAnya fájdalmában természetesen Hawaii-ra menekül (hát hová máshová??) és (jó a dramaturg) beleszeret a SZigetSZépébe, aki kb 30 éves, és oltárian vonzó SZépFIú.

Tehát bömbölés Prolongálva.

Másnap reggel, Karikás és táskás szemek a tükörben.
Tényleg??? jaaaj, ez rémes.

Tenni kell valamit!!! De miiit?
Ok, találok megoldást..
Mit, mégis??

Jól van, elmegyünk a Természetbe, mert az segít.
Cél: kitűzve: Pilis, mert az gyógyít. Ott jók az energiák.
De tényleg. Pilisszántó és a Boldogasszony kápolna:
Ott legalább jó volt, szép, békés, melegen sütött a nap.
A kápolnához vezet egy sétaút, de ha van kedve az embernek ici-picit meredekebben menni, akkor ott található a "Csillagösvény":

Utána Pisszentkereszten nyilván nem találom meg a Szentkúthoz vezető ösvényt.
Irány PilisszentIván-EMil cukrászda. 2 kg édesség bevásárol, elvégre valamivel tompítani illenék a lélek fájdalmát...

Hétvége, it's over. Done.

OperaKaland

KisKamasznak ez a 8-dik éve zongorából. Nyilván ez is olyan, mint a tanulás. Tehetséges, nagyon tehetséges, csak lusta.
Tényleg csodálom Ilonát, hogy képest ezt vele évről-évre végigcsinálni vele. De valamiért Neki Kiskamasz elvétve, de gyakorol és szorgalmasan jár zongorára és zenetörténetre.
Ilona mellett a másik Csodánk, Cili - őszintén én még ilyen szolfézs és zenetörténet tanárt még nem láttam.
Nagyon-nagyon kedveljük őket, persze mindketten mindent tudnak a háttérről és ha tudnak, kicsit segítenek/támogatnak lelkileg.
Nyilván a KisKamasz ilyen zenei háttérrel (és én is imádom a zenét) kiskorától kezdve szoktatva van a klasszikhoz. Operát is, balettet is fogyaszt.
Jó, nem önszántából, hanem erős szülői ill Nagyszülői ráhatással, de így járt csórikám.

Tehát, van az Operának egy nagyon jó kezdeményezése, az OperaKaland:
Nem tudtam, de Cili erre szervezett a csoportjainak egy szombati délelőtti operalátogatást.
Én is mentem, nehogy már kimaradjak.

AZ csak az egyik hozománya volt, hogy csodaszép idő volt.
A másik, hogy Donizetti: Szerelmi bájital-a meg egyenesen varázslatos volt.
Igazából a zene és az énekesek mellett az volt az igazán klassz, hogy mindkét felvonás előtt, - sajnos nem tudom ,hogy ki - de kijött a függöny elé egy Pasi, olyan homorral és olyan orgánummal, no meg énekhanggal megáldva (ó Anyá, hogy lehet így búgni a "Love me tender"-t??...) , vagy a nézőtérre-és elképesztő kedves, lehengerlő humorral szólt a tinikhez.
Mindez arra is jó volt (hogy én szétröhögtem magam és persze rögtön szerelembe estem az illető Úrral), de azok a vidéki kamaszok, akiknek még nem volt alkalma Operát nézni/hallgatni/látni a végére ők is hangos ovációban törtek ki.
Oltárian jó élmény volt.
Annyira, de annyira feldobott, hogy nehéz ezt itt visszaadni.

Gaetano Donizetti. L'elisir d'amore  - ahogy Placido Domingo énekelte egyszer:

Aki teheti és lehetősége van rá, menjen vagy vigye el a KamaszGYerekét, tényleg csodás élmény!

Napi bölcsesség, alias Napi Popper

"Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi".
De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált." 

/Popper Péter/

A Többiek...

A Többiek -re tegnapelőtt találtam rá.
Igazából F-t kérdeztem meg a saját tapasztalatáról, hogy mit is gondol a társkereső oldalakról.
Örömömre gyorsan nagyon kedves választ kaptam, mert eddig ez nekem a "VörösPosztó" volt, hogy "jaj, hát ott csak lúzerek ismerkednek", meg "Mindenki csak hazudozik".
De most nem erről van szó.
A kedves válasszal együtt rögtön kaptam egy  kedves invitálást, meghívást is a "Csapatba".
A többi Elvált Nő közé.
Én nagyon megkönnyebbültem. De még mennyire!
Nyilván eddig is tudtam, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, sajnos valóban sokan vagyunk. De valahogy egy kis csoport tagjaként talán végre nem egy UFÓ-ként tekintek magamra, hanem olyan valakire, akivel ez megtörtént.
Szerintem ilyen lehetett háborús özvegynek lenni a Világháborúk alatt.
Senki sem gondolta, de egyszer csak megtörtént és onnan már nem lehetett visszafordulni, hogy "jaj én nem ezt akartam".

Régebben írtam, hogy már az első évben elkerültem SingerMagdi VálásTerápiás Csoportjába-ami akkor nagy segítség volt, mert rögtön szembesültem a ténnyel, hogy többen vagyunk  és lettünk barátok, és segítettük egymást a közös rossz megemésztésében, feldolgozásában.

Most ráakadtam egy másféle csoportra, ahol ugyanez a téma, és a "kedvcsináló" (de hülyén hangzik erre a helyzetre) szövege nagyon találó:
Ez van, nem könnyű, de ezt dobta a kocka. Most ezt kell megoldani.

"A válás, amelyről úgy gondoltuk korábban, csak másokkal történhet meg, felnőtt életünk egyik legfájdalmasabb tapasztalata. Még azok is, akik biztosak abban, hogy a válás volt a helyes megoldás, gyakran érzik úgy, kudarcot vallottak, felesleges áldozatokat hoztak, maguk is áldozatok – a sorsé, vagy a másiké. Ráeszmélünk, hogy mindaz, amiben hittünk, amit reméltünk, másképp van, másképp lesz ezentúl.  Magunkra maradtunk, magunknak kell megküzdenünk a hétköznapok kihívásaival, magunknak kell tartalmassá tennünk szabadidőnket, az ünnepeket. Egyedül kell felelősséget vállalnunk döntéseinkért, legyen szó gyerekekről, munkáról, pénzügyekről, otthonunkról, ahogy az is előfordulhat, hogy éppenséggel kicsúszott a kezünkből életünk egyik vagy másik területének irányítása. Mélyponton az önbecsülésünk, nem találjuk a hangot korábbi párunkkal, nem tudjuk, mit mondjunk gyermekünknek a másikról, önmagunkról, a történtekről, a jövőről. Nemigen bízunk benne, hogy valaha is jóra fordulnak a dolgok."

Belefáradtam...

az életembe, az életünkbe.

Rendben van, ez így nagyon durván hangzik, de így érzem ma reggel.
Anno, amikor a Kamasz megszületett Ex  akkori főnökének volt egy jó mondása.
Ex évekig ezt harsogta mindenkinek, milyen szuper meglátás:

"Gratulálok! AZ első 12 év alatt megszereted annyira, hogy a második 12 évet valahogy kibírd."

Nyilván akkor azt gondoltam ez mekkora marhaság.
De mostanság (az elmúlt 2 évben) ráébredtem arra, hogy ez egyáltalán nem marhaság.
Mert hiába tök cuki az ÉnKamaszFiam, akkor is a kamaszkorral járó hangulatváltozásokat, az egész napos alvásokat, a pofavágásokat, a kedvetlenséget, a "ma nincs kedvem senkihez sem szólni" attitűdöt, rohadt nehéz hosszú távon egyedül elviselni. Nem tudom sehogy sem motiválni.
Hiába szeretem, hiába igyekszem vele beszélgetni, ha ő nem akar beszélni, akkor akár tótágast is állhatok úgysem fog velem vagy senkivel sem beszélni.
Mert sokszor úgy érzem a lelkem is kiteszem neki és akkor sem látok rajta semmi változást.
Persze hozzátartozik az is, hogy vannak szeretetrohamai, amelyek ugyanannyira meglepőek és örömmel töltenek el, mint az aktuális "életundoritisze".
Felelős szülő lévén megpróbáltam már ezerféleképpen motiválni, kicsit kimozdítani ebből a láthatóan "kényelmes pocsolyából", de nem látom, hogy bármire is jutottam volna.

És az ilyen hétvégék után, az állandó hajnali kelés, a majd 40 perces ébresztési procedúra, a tízórai elkészítése, a reggeli előállítása stb - vég nélküli macerák után rohadt fáradtnak érzem magam, hogy mindezekkel a "kvázi normális" kamaszkori dolgokkal egyedül küszködöm.
Apuka pont ráérzett mikor következik el az a 12 év, amikor gyakorlatilag lehetetlen elviselni a saját fiát. És nem azért, mert rossz gyerek lenne - sőt ellenkezőleg, néha már túl jó is - hanem azért, mert kamasz és vélhetőleg a hormonok túltengenek benne, a lelke is változik, küzdünk a ragyákkal és közben lassan fel kéne végre nőni. Ez így már önmagában is nagyon megterhelő a Gyerek számára, hát még a mi kis történetünkkel fűszerezve.

És igenis nagyon jó lenne, ha azt látnám, hogy Apuka is megpróbál a Gyerekével foglalkozni.
Akár több napig is. Hogy megtapasztalja milyen az ilyen hangulat. Jó lenne, ha látnám, hogy beszélget vele, hogy megpróbálja a zárkózott lelkét is ő is megérteni, hogy bármit szeretne elérni a saját fiánál.
És nem csak egyedül kellene ezzel is megküzdenem.

Belefáradtam az elmúlt 3 évbe.
A harcba, az örökös túlélésbe, a pénzkeresésbe, a vég nélküli - takarítás, főzés, mosás, vasalás, mosogatás - folyamatába, mindezt tök egyedül.
Én csupán annyit szerettem volna az életemben elérni, hogy egy "rendes, normális működésű" családom legyen, akikkel közösen tudjuk felépíteni az életünket. Ahol együtt dolgozunk, szeretünk és teszünk egymásért.

Rohadtul nem így terveztem, hogy a legnehezebb éveket teljesen egyedül kell megoldanom.
És most úgy érzem, hogy totálisan elfáradtam és most nincs semmi, ami továbblendítene.
Depi van megint...

Én és Ők (Io e Loro)

Ez egy régi és nagyon helyes könyv címe. Igazából egy sorozat egy lökött olasz családról.
Imádtam fiatal koromban ezt a sorozatot. Jókat röhögtem rajta és titokban ilyen hülye, de szerethető családra vágytam.
Tulajdonképpen sikerült is, mert a saját családom is tök lökött. Mindenki energikus, mindenki azt gondolja, csak neki lehet igaza, és ennek hangot is ad.
Ehhez még társul a rohadt nagy lelke minden családtagnak, tehát a sértődések napi szintű "koccanások" és persze a makacsságot ki ne felejtsem a felsorolásból.
Egy régi családi barátnál volt szólás:
"Régi család, hülye család." (valahogy így hangzott)

Tehát az álmaimban mindig egy hangos, nyüzsgős, teljesen bolond olasz család volt a vágyaim netovábbja.
Persze ehhez megrögzött italomán is vagyok. És lássuk be, összesen csak az olasz konfekció és méret az, amelyik tökéletesen illik rám.
Imádom Olaszországot, a tengert, a levegőt, a sok régiséget, a kávét, a salátákat, a pastákat, az Olasz Pasiktól meg egyenesen beájulok.

Ez a könyvsorozat régi nagy kedvencem. A stílusát, a bohókás kötetlen stílusát nagyon bírtam. És talán valahol mindig is szerettem volna ilyen stílusban írni én is.

A lököttség adott, család már nagyon leapadt. Maradtak a szüleim. Már Nagyi sincs.
Amikor a "családom" még működött, akkor általában min 12-en gyűltünk össze, de néha többen is.
Az egész jó volt, és persze fárasztó. De volt hangulata.

Az írónő önmarcangoló de vicces írásai mindig felvidítottak, és talán manapság amikor az egyik depis felemen kínosan röhög a másik objektív "én-részem" az kb ilyen szórakoztató.
Az a legjobb, amikor az ember a saját kínján tud a legjobbat szórakozni.
Egyszemélyes cirkusz.
De egész jól megvagyunk: Én és Én.

Október

Ez nagyon nehéz felismerés, hogy már október van.
Nincs mese. Pedig alig éreztem, hogy elmúlt volna a nyár.
Volt nyár egyáltalán? Már ez is olyan nagyon régnek tűnik.

Ami jó, augusztus eleje óta dolgozom. Egy ismerősnél.
Kezdő vállalkozás, ki tudja mi lesz belőle.
De az embereket ismerem(na jó kevesen vagyunk, tényleg csak páran) és a korunk is egyezik.
Mekkora könnyebbség ez!
Nem kell magyarázni, nem néznek hülyének, ha kérdez K valamit, tudom kb mire gondol és miért mondja vagy kéri tőlem.
Jó, és sokkal egyszerűbb, mint a versenyszférában az IfjúTitánokkal.
AZ is nagyon jó volt, élveztem, mert az kihívás volt.
És valóban sokat segítettek akkor nekem (köszi Berci!), de ez most más.
Nyugodt.

Az ősztől olyan merengős lettem. Örülök a még meleg napoknak, a napsütésnek.
Néha, ha süt kiülök az erkélyre.
Vagy Rékáékkal kicsit sétálunk SZentendrén.
(nyilván Szentendréről tök más valaki jut az eszembe, de ezt csak én tudom)

Újra alacsonyabban jár a nap, besüt a lakásba.
Élvezem. Lassan lehet megint "macskázni".
(Ezt még a régi lakásban találtuk ki, amikor hűvös vagy hideg, de tiszta napsütéses nap volt.
Odafeküdtünk a nagy párnákra az erkélyajtókhoz (földig értek) és süttettük magunkat egy kupacban 3+1 kutya. Ezt hívtuk "macskázásnak".)


Néha, elrévedek és felmerülnek régi pillanatok, talán emlékek.
Nagyon fura, mintha nem is az én életem volna.
vagy nem EZ az életem.
Mintha egy könyv, egy történet lett volna. Nem a valóság.
Volt egyáltalán?
Létezett ilyen?
Már el sem hiszem.

Pedig, csak 3 év telt el azóta...

Vajda János: 

Húsz év múlva

      (Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szívem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen...