A múlt feneketlen kútja

Pár hete volt, a Kamasz nem volt itthon. Azt hiszem a balcsiról jöttem fel egyedül és úgy döntöttem ennék egy kis pizzakenyeret salátával.
Felhívtam a szokásos pizza rendeldénket- forte, mi ezt szeretjük - megrendeltem amit kértem.
A Kishölgy nyilván megkérdi a telefonszámot, amikor zsigerből elkezdem, hogy 214-40... és ekkor belém hasít az érzés, hogy  hoppá, itt valami nem stimmel.
Pillanatok alatt ráébredek, hogy basszus ez a RÉGIIII telefonszámunk!
De itt jön a következő bökkenő bármennyire is megpróbálok gyorsan emlékezni az új vonalas számra, egyáltalán nem jut eszembe.
Ettől nagyon elszomorodtam és a szívembe markolt.
Baker tényleg???
Még mindig, lehet hogy tudat alatt is kísért?
Miét?
Már rég vége az életünk annak a szakaszának.
Ez az apróság napokra fogva tart és jár az agyam. Végül is most mit csináljak.
Azt a számot annyiszor ismételtük el.  Ezek szerint megmaradt a tudatalattimban is.
Azért, ez nagyon gyomorszájas érzés és persze bosszant is egyben, meg hát mit hazudjak, fáj is.

Erre ma reggel bevillan egy kép az emlékeim közül. Még alig látok ki a fejemből, korán reggel van.
Bekapcsolom a gépet és megkeresem.
Fogalmam sincs miét jutott az eszembe.
Karácsonykor készült, 2009-ben.
Itt még nagyjából minden rendben volt.
És azóta eltelt majd 6 év és ebből 4-et már tök másként éltünk le.
Telik a nap és még mindig gondolkodom azon, vajon miért ugrott be pont ez a kép?
Mit üzenhet?
Mit akar tőlem?
Én és a Gyerek - mi emlékszünk erre.
Nem mi felejtettük el azt a 16/13 évet.

Pedig tényleg nem az Exem hiányzik. Akivé lett, aki most, ahhoz már semmi közöm sincs.
Sőt.
Azt hiszem az érzés. A család, a szeretet, az összetartozás érzése hiányzik.
És ezek szerint még mindig ilyen mélyen. De miért?
Őszintén nagyon felkavarnak ezek a gondolatok és úgy érzem sosem lesz ennek vége.
Meddig tud még valami így odaláncolni valamihez és fájni????

Szombaton pont SZ/Mályvacsiga mondta ki és azt gondolom teljesen igaza van, hogy én hiába zárok le mindent, hiába dolgozom magamon, hiába lépnék tovább, hiába oldom fel a dolgokat, járok családállításra, hogy oldjuk meg ami még maradt bennem vagy bennünk. Ott mindig tiszta a kép, éthető és világos. Béke van. De  mégsem haladok. Kűzdök, mint ha szembe és visszafújna valami láthatatlan orkán. Hiába dacolok vele fejlehajtva és kitartóan.
Szépen lassan felemészt.
Egészen addig, amíg Z ennyire gyűlöl és tagad és nem akar rólam tudomást venni, addig ez a negatív energia fogva tart. És sajnos nem ereszt.
Még mindig én vagyok egyedül.
Kicsit olyan ez, mint egy igazi életeken áthatoló átok.

(Vajon a másik oldal, ahonnan ez a rettenetes gyűlölet és tagadás jön- vajon ott is fáj?)
Ez csupán költői kérdés volt...

"Mélységes mély a múltnak kútja.  Vagy mondjam inkább feneketlennek?"
(Thomas Mann: József és testvérei)

Szeptember

Megint egy hónapnyi rés a posztok között.
Mentségemre legyen szólva ebből az 1 hónapból kb 2 hetet nem működött a laptomom. Elég szar helyzet volt.
Az akksija már régóta nem működött és most a töltő is kilehelte a lelkét. Nagy nehezen elvittem egy szereldébe, ahol új töltőt szerettem volna venni, mikor is kiderült, hogy a gépem tök zárlatos. Juhúú.
Akkor alap esetben megúszom 25 000 - a bevizsgálás és alaplap javítás, plusz a töltő és az új akksi.
A legrosszabb esetben kuka az egész gép és vehetek újat.
Mekkora mákom van, az első opció valósult meg. Üröm az örömben, hogy a szeptember amúgy is már túlköltekezős hónap, hiszen a "Gyereknek" rögtön iskolai ebéd+bérlet+tankönyvek. Ráadásnak Hur-kát is le kellett vizsgáztatni -ami szintén nem volt túl sok, de kiadás. EZ a hónap masszív anyagi negatív mínusz lesz, már most látom.

Tehát visszakanyarodva, szinte lehetetlen, hogy lassan szeptembernek is vége lesz. Elmúlt a nyár, megint jön az ősz. És egyre jobban szeretem az őszt. Nagyon szeretem a színeit. Persze még nem tartunk ott, de nemsokára.
Dolgozom, küszködöm. De nem nyafogok emiatt.
Általában péntek délutánra már annyira kifáradok leginkább lelkileg, hogy úgy érzem magam, mint akit alaposan összerágtak, kiköptek, megrugdostak.
De már nem megyek bele a gondokba annyira lelkileg és igyekszem a fejemet a víz felett tartani és kicsit beleszarósan elkerülni a konfliktusokat.
Ezzel párhuzamosan igyekszem a mégis konfliktusokért NEM magamat hibáztatni vagy magamban keresni a hibát. Fejlődés már ez is.

Sajnos, sokszor kapom magam azon, hogy önkéntelenül ledegradálom magam. Ez még Z és a nárcisztikus pusztításának a maradéka. Erről még nem tudtam leszokni úgy látszik.
A regenerálódás még nem tökéletes, de legalább már észreveszem ezeket a helyzeteket.
pld: tegnap este nagyon jó volt SZ-vel sokat beszélgetni, finomat enni, az esti Duna parton ücsörögni. Hazafelé arról dumálunk, hogy jó lenne megint találkozni és lehetőleg ne várjunk erre megint 15 évet- és közbevetem, hogy bár tudom, nem vagyok túl szórakoztató társaság.
Ezen ő kapja fel a fejét és megkérdi, miét mondok ilyet. Hát mert hülye vagyok.
Később villan be, hogy az évekig tartó kitartó becsmérlés mekkora károkat tud okozni tudattalanul is.
De most már felismerem, hogy még mindig van olyan részem, ami hibás.
Remélem, hogy ezek a felismerések is a gyógyulás apró jelei.

Időnként még mindig van egy-két mélypont. Ezek most nagyon mélyek és intenzíven csapnak le rám, de roppant gyorsan elmúlnak. Gyorsan átengedem magam ilyenkor a bánatnak, haragnak, csüggedésnek, kisírom magamból a fájdalmat és egy-két nap múlva nyomtalanul elmúlik.

A "Kamasszal" pár hete egy nap alatt megnéztük a "The Best Exotic Marigold Hotel" és a "Second Best Exotic Marigold Hotel"-t. Nagyon jót szórakoztunk, de tényleg!
Mindenkinek szívből ajánlom!
Az első részben van egy nagyon helyes mondás. Ezek után ez lett az új mottóm!

"Everything will be alright in the end. So, if it is not alright, it is not yet, the end."