Befelé

Mostanában sok bent a dolog és estére mindig azt érzem, hogy totál kiszívta valami az erőmet.
Nem tudom, hogy a sokféle dolog, a sok email teszi-e vagy csak öregszem és hamarabb fáradok.
Rájöttem, hogy jót tesz, ha reggel odafelé és este hazafelé valami kellemes nyugtató zenét hallgatok.
Az legalább kiránt a munka gondolataiból. Ma is így volt, miközben gyönyörködtem a Telihold csodájában a tiszta égen.
Lesétáltam a Batthyányi térre és le kellett fotóznom a Parlamentet a Holddal az oldalán.
Full giccs az egész, de gyönyörű.

Most, hogy nyugis zenét hallgattam másként értem haza.
Jól esik a sötét, csak az állandó pici fénysor világít a szekrény tetején és oldalán, a viszonylagos csend (kár, hogy a mosógép morog).
Van időm lehiggadni és csendesedni.
Meg kell találnom önmagam, önmagamon belül és a felszín alatt.  Le kell ásni a mélybe, a középpontomba. Lassan megy, de kényszerítem magam.
Iszom a gyógyteát, és amikor végre hat, jól esik, hogy nyugodtabb leszek. Persze minden feszkót nem foghatok saját magamra, hanem azért a kollégák odateszik magukat hiszti ügyben.
Miközben itthon is teszek-veszek egyfolytában jár az agyam.
Tegnap az ugrott be - fogalmam sincs miért és miből - hogy tulajdonképpen Ex és Én pont egymás tök ellentétei vagyunk, már ami a válási krízist és a sebeket illeti. Mindketten sérültünk.
Na jó azt, hogy én mennyire, azt pontosan tudom. Azt hogy ő sérült-e, azt max csak sejtem.
Én a Magányos Remeténé szerepébe tetszelgem (ami egyáltalán nem tetszik), ő pedig belemenekült az Újra Kamasz Életem van szindrómába és egy új házasságba. A két véglet. Egyik sem egészséges.

Ma egyébként beszélgettem Gerdával (igen, az ismert színésznővel) mert ismerjük egymást és sokat dumáltunk eddig is, és teljesen igaza van, hogy valahogy fel kell szabadulnom végre és nem szabad félnem. Annyira cuki egyébként. De tényleg!
Mert rájöttem (bakker mekkora lángész vagyok!) hogy nyilván azért vagyok egyedül, mert tudat alatt félek.
Félek egy új kapcsolatba, ismeretségbe belevágni, hogy nehogy újra sérüljek és azt kelljen megélnem, amit Exszel.
Bár azt gondolom, hogy már ez a felismerés is óriási haladás.
Szóval elmorfondírozom itt magamban, telnek a napok, én meg pörgök és néha jut idő egy jó sétára Nórával a gödöllői Erzsébet parkban vagy egy vasárnapi ebédre Anyuékkal és még egy kis kultúrára is. Erkel színház: West side story.

Keveset és ritkán írok, de hát most úgy tűnik a mély terápiára nincs idő vagy talán elfogynak a magvas gondolatok.
Ki tudja...

A szeretet, mint fájdalomviselkedés

Mivel az agyamat nehezen tudom kikapcsolni, akkor is jár valamin, ha nem kellene neki.
A töprengés tárgya mégpedig az, hogy a környezetemben van valaki, aki nagyon a középpontban akar lenni, aki nagyon szeretné ha őt imádná mindenki és nem lehetne rosszat mondani rá.
Ezért mindent megtesz!!! Mindenki tündér keresztanyja.
Ellátja az embereket, főz, hoz-visz, mindig mosolyog és mindig kedves, mindig meghallgat stb.

Mit mondjak, naggggyon naaagy tükör nekem!

És nekem ez meg már nagyon nem megy. Mármint a tündérnek levés.
Egyáltalán. Én nem vagyok kedves.
Én egy durva pokróc vagyok amúgy, csak jól palástolom.

Nagyon sokat tudok szenvedni attól, ha érzem azt, hogy hiába vagyok kedves és nyitott, de attól még nem szeret mindenki. Ez sokáig tud zavarni, aztán átbillenek a másik oldalra, hogy már érdekel.
(most is átbillentem már a munkahelyemen és már nem zavar. És amióta nem zavar, azóta kezdenek el változni az irányomba az emberek...)

Ha nem szeret, hát nem szeret. Végül is, ahogy az "Állandó Magán Terapeutám" mondta egyszer nekem. "Miért kéne, hogy szeressen téged mindenki? Hát Jézust sem szerette mindenki!" (bocs!)

Szépen lassan ráébredtem, hogy régebben én is ezt a "szeretek mindenkit" mindenkit, mindig, bármikor, akármikor szívesen vendégül látok, meghallgatok, vigasztalok - szerepet nyomtam.
Bár fel sem tűnt.
Mert akkor ez hozzátartozott az életemhez. Valószínűleg én is fájdalomviselkedés miatt csináltam ezt tudat alatt.

Most ébredtem rá, amiről évekkel ezelőtt tanultunk kineziológián, hogy vannak ilyen emberek, akiknek ez a szerep egyfajta fájdalomviselkedés és mindent megtesznek inkább azért, hogy őket szeressék nagyon, de nagyon, sőt annyira, hogy nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok legyenek.
Mert ha pótolhatatlanok, akkor tuti mindenki szereti őket és ragaszkodik hozzájuk.

Pedig tudjuk, hogy pótolhatatlan ember nincs.
Na ezt azért az élet elég erősen belenyomta a pofámba! Nem volt lányos zavarban, amikor úgy jól telibetalált, mintha egy szeneslapáttal vágott volna pofon.

Pótolható vagyok. De még menyire! Sőt, simán leváltható, kidobható és elfelejthető.
És itt most kivételesen nem az Ex-ről van szó, hanem mondjuk az ő tágabb családjáról, vagy a közös barátoknak hitt emberekről, akik szintén egészen egyszerűen elfelejtettek.
Mintha sosem ismertük volna egymást.

A közös barátok egytől-egyik lekoptak, sőt a saját barátaim is nagyon megritkultak.
Igaz lettek sokkal jobb, igazibb barátaim azóta, de én is változtam.
Nagyon sokat.
Most már nem vagyok cuki.
Már tudom azt mondani, hogy "eddig és ne tovább!"
Most már magammal is meg tudom beszélni, hogy egyszerűen rossz a kedvem és nem próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert sokkal több energiám megy el erre.

Vagyok olyan, amilyen.
Anyám szerint sokszor borzalmas. Meg egyáltalán nem kedves.
Hát ez van. Változom én is az idővel

Azt most azért nem tudom, és kissé elbizonytalanodtam, hogy tudat alatt én ugyanezért voltam-e ilyen "szeretek mindenkit", vagy csak egyszerűen olyan cuki voltam - mert ilyen voltam akkor?
Mondjuk azt, hogy akkor tényleg olyan "édes" voltam...

Október

Ezen a hétvégén alig hittem el, hogy már október van.
Annyira szép idő volt még és végre sikerült kimozdítani a Kamaszt is otthonról.
Elmentünk a Dunához, meg Esztergomba is. Útközben ebédeltünk, a Duna partján (de tényleg) sétáltunk.
Hazafelé sütiztünk Emilnél Pilisvörösváron és bevásároltunk Solymáron.
A gyerek békát keresett, egyszóval olyan igazi kikapcsolódós szombat volt.

Régen, fogalmam sincs hány éve volt egy ugyanilyen hétvégi napunk. Akkor valamiért összevesztünk Ex-el és akkor jöttünk el Marcival. A dömösi étterem ahol akkor ettünk, azóta már bezárt, de az étterem melletti kis pataknál békázott most is a "Gyerek".
Nagyon furák ezek az alkalmak, amikor bevillan egy-egy emlék a régmúltból. Általában felbukkannak, kicsit elgondolkodom rajtuk és múlnak is el.
Néha vissza, visszatérnek és elgondolkodom milyen jó volt, hogy élményekkel teli életünk volt. Viszonylag sok helyre eljutottunk, sok mindent mutattunk a gyereknek.
De fogalmam sincs, hogy őbenne mennyi marad meg. Vajon hogy szelektálhat az Ő agya, emlékezete. Megmaradnak számára élmények, a jó emlékek?
Mit nyomhat el a tudata?

Lassan már 4 éve élünk ketten és olyan, mintha mindig így lett volna.
Lassan megszokom, hogy nincs mellettem senki.
Lassan elhiszem, hogy igazából NINCS normális férfi, aki nem sérült vagy nem családos.
Rájöttem, hogy nem vagyok "ágymelegítő" sem, nem nekem való az a szerep .
Vajon már örökre így maradok és vénségemre én leszek a "ÖregHölgy kuyával"?

Hálás lehetek, hogy egy "normális" kamaszom van. Mondjuk őszintén, azért ő sem teljesen "normális férfi", de bízom benne, hogy valamennyire sikerült annak nevelnem.
Ritkán beszél, de azért az élet dolgait mindig megbeszéljük.
Megtisztel a bizalmával én meg viszont.
Bár tegnap a nagyon hallgatag műsort hozta.

Esztergomban a Bazilikánál amikor odaértünk épp egy esküvő vége volt, jött kifelé az IfjúPár.
Mire megnéztük a Bazilikát úgy ahogy, egy temetésre gyülekeztek az emberek.
Még a gyerek is megjegyezte, hogy milyen fura egymás után. Az ifjú pár még kint fotózkodott miközben sorban érkeztek a fiatalok egy-egy fehér szál rózsával, fekete szalaggal megkötve.
Egyközös élete kezdete és egy élet vége. Egyszerre, egy helyen.
Azért ez elég mély élmény volt.

Hiába az életben egy dolog van ami állandó: a Változás...