A töprengés tárgya mégpedig az, hogy a környezetemben van valaki, aki nagyon a középpontban akar lenni, aki nagyon szeretné ha őt imádná mindenki és nem lehetne rosszat mondani rá.
Ezért mindent megtesz!!! Mindenki tündér keresztanyja.
Ellátja az embereket, főz, hoz-visz, mindig mosolyog és mindig kedves, mindig meghallgat stb.
Mit mondjak, naggggyon naaagy tükör nekem!
És nekem ez meg már nagyon nem megy. Mármint a tündérnek levés.
Egyáltalán. Én nem vagyok kedves.
Nagyon sokat tudok szenvedni attól, ha érzem azt, hogy hiába vagyok kedves és nyitott, de attól még nem szeret mindenki. Ez sokáig tud zavarni, aztán átbillenek a másik oldalra, hogy már érdekel.
(most is átbillentem már a munkahelyemen és már nem zavar. És amióta nem zavar, azóta kezdenek el változni az irányomba az emberek...)
Ha nem szeret, hát nem szeret. Végül is, ahogy az "Állandó Magán Terapeutám" mondta egyszer nekem. "Miért kéne, hogy szeressen téged mindenki? Hát Jézust sem szerette mindenki!" (bocs!)
Szépen lassan ráébredtem, hogy régebben én is ezt a "szeretek mindenkit" mindenkit, mindig, bármikor, akármikor szívesen vendégül látok, meghallgatok, vigasztalok - szerepet nyomtam.
Bár fel sem tűnt.
Mert akkor ez hozzátartozott az életemhez. Valószínűleg én is fájdalomviselkedés miatt csináltam ezt tudat alatt.
Most ébredtem rá, amiről évekkel ezelőtt tanultunk kineziológián, hogy vannak ilyen emberek, akiknek ez a szerep egyfajta fájdalomviselkedés és mindent megtesznek inkább azért, hogy őket szeressék nagyon, de nagyon, sőt annyira, hogy nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok legyenek.
Mert ha pótolhatatlanok, akkor tuti mindenki szereti őket és ragaszkodik hozzájuk.
Pedig tudjuk, hogy pótolhatatlan ember nincs.
Na ezt azért az élet elég erősen belenyomta a pofámba! Nem volt lányos zavarban, amikor úgy jól telibetalált, mintha egy szeneslapáttal vágott volna pofon.
Pótolható vagyok. De még menyire! Sőt, simán leváltható, kidobható és elfelejthető.
És itt most kivételesen nem az Ex-ről van szó, hanem mondjuk az ő tágabb családjáról, vagy a közös barátoknak hitt emberekről, akik szintén egészen egyszerűen elfelejtettek.
Mintha sosem ismertük volna egymást.
A közös barátok egytől-egyik lekoptak, sőt a saját barátaim is nagyon megritkultak.
Igaz lettek sokkal jobb, igazibb barátaim azóta, de én is változtam.
Nagyon sokat.
Most már nem vagyok cuki.
Már tudom azt mondani, hogy "eddig és ne tovább!"
Most már magammal is meg tudom beszélni, hogy egyszerűen rossz a kedvem és nem próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert sokkal több energiám megy el erre.
Vagyok olyan, amilyen.
Anyám szerint sokszor borzalmas. Meg egyáltalán nem kedves.
Hát ez van. Változom én is az idővel
Azt most azért nem tudom, és kissé elbizonytalanodtam, hogy tudat alatt én ugyanezért voltam-e ilyen "szeretek mindenkit", vagy csak egyszerűen olyan cuki voltam - mert ilyen voltam akkor?
Mondjuk azt, hogy akkor tényleg olyan "édes" voltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése