Ki vagyok én?

Az egész kérdésfelvetés onnan indul, hogy kb tavaly ilyenkor megpróbáltam előre menekülni és megfejtést találni a körülöttem zajló erőteljes változásokra. Akkor rábukkantam egy fiatal asztrológus srácra és elkezdtem asztrológiát tanulni tőle. Az egyik alapvető kérdés a tanfolyam elején az volt, hogy azt kell előbb megállapítanunk, hogy megismerjük az IgaziÖnmagunkat, hogy kik NEM vagyunk. Fura kérés volt, de segít talán az "aszcendensünk" gonoszkodásainak a hatásai alól kibújni.
No, nem is ez a lényeg. Azóta, abba is hagytam a tanulást, mert sajnos előttem hiteltelenné vált, és már egyáltalán nem érdekel mit bölcselkedik. Nem szeretem az ilyen figurákat, de most nem megyek bele a részletekbe.

Mint mindenkinek nekem is van sok ismerősöm, barátnőm. Némelyikük családban él, de egyre többen elváltak. Van akinek ez így jó és berendezkedett az egyedüllétre, van aki meg megfeszül azért, hogy legyen mellette valaki. És ezért még önmagát is képes feladni.

Ezen kezdtem el gondolkodni egyik este, hogy vajon én hol tartok, milyen vagyok kívülről?
A Kamaszt kérdeztem, hogy vajon ordít-e rólam is, hogy PASIT AKAROK! vagy nem.
Erre csendesen annyit mondott, hogy Anya rajtad az látszik, hogy Egyáltalán NEM akarsz pasit magad körül. Nyilván ezért nincs.
Na tessék.
Megint jól megkaptam.

És ekkor beindult az agyam. Hogy ki vagyok én? Milyen Férfit szeretnék magam mellé?
Milyen Nő vagyok egyáltalán? Nő vagyok egyáltalán? Jó, nem külsőre, hanem lelkileg, szellemi szinten. Vagy már túlságosan elmacsósodtam?
Vajon milyen női Archetípus vagyok igazán?

Artemisz: a vadászat és a Hold Istennője, versenytárs és nővér
Athéné: A bölcsesség, a mesterségek és a stratégia istennője, apja lánya
Hesztia: a házi tűzhely és a templom istennője, bölcs nő és hajadon nagynénénk
Héra: a házassági istennője, az elkötelezett nő, a feleség
Démétér: a termékenység, a gabonaföldek istennője, táplálékadó, anya
Perszephoné: a leány és az alvilág királynéja, fogékony nő, anyja lánya
Aphrodité: az alkimista istennő: a szerelem és a szépség istennője, kreatív, nőies szerető
(Bennünk élő Istennők)

Elkezdtem törni a fejem, hol is tartok, kik lehetek igazán?
Ránézésre és első olvasatra egyikük sem vagyok:
Azt tudom, hogy sajnos NEM vagyok Aphrodité vagy Vénusz. Az igazi Női hízelgésből, bújásból, macskából bennem semmi sincs. Elégé lehangoló, de fogalmam sincs hogy kéne ezt csinálni, de ami még rosszabb, igazából idegesítenek az ilyen tündi-bündi nők. Jujj, a hideg tud rázni. Nem tudok nyafogni, pedig tudom, néha kellene. Viszont létezhet olyan erős Férfi energia, aki mellett képes lennék ezt a részemet is működtetni.

NEM vagyok igazi Amazon harcos sem, mert ahhoz mert túl nagy a lelkem. Mint több háztömb egyben. Hiába tudok harcolni és látom magam előtt a célt, nem tudok mindenkin átgázolva könyörtelenül pusztítani. És lovagolni sem tudok. Viszont ha valaki felbosszant, akkor nekirontok és itt kő kövön nem marad.

NEM vagyok Athéné sem, mert hiszem nem vagyok sem bölcs, sem diplomás (ahogy volt Apósom mondta) és nem vagyok igazi stratéga sem. És sajnos nincs egy oltári nagy karrier sem a hátam mögött. Nem kerestem magam halálra a szakmámban sem. Diploma híjján nem lettem doktor sem.
De igyekszem alaposan végiggondolni minden döntésemet és előre is látni, hogy döntsek, mit tegyek.
Nem csak a pillanat érdekel, hanem a jövő is foglalkoztat.

NEM vagyok Démétér, mert csak egy gyermekem van, NEM vagyok az IgazŐsanya, aki igény szerint szoptatott és csak és kizárólag  minden tekintetben a gyermeke lebegett a szeme előtt.
Ehhez azért bevállalhatóan van bennem egy kis önzés is. Hiába szerettem volna mindig nagy családot, minimum 3 gyereket, mégsem lett, csak 1. Azt hiszem meg is bolondulnék sok neveletlen gyerek között, akiknek mindent szabad. Mégis tavaly novembertől idén július végéig képes voltam a gyülekezeti bölcsi/oviba besegíteni hetente egyszer és szerettem a gyerkőcöket.
A magamét meg imádom, ahogy kell.

NEM vagyok Hesztia sem, mert ahhoz viszont, hogy teljesen háttérbe húzódva, elzárjam magam a férfi energia elől, nos, erre képtelen lennék, mert szükségem van Férfi energiára. Kell a szexus, kell a vágy, vágyom a szeretetre, a szerelemre. Kb percek alatt tudok valakibe beleszeretni. a kiszeretés kicsit nehezebben megy, bevallom. És nem áll szándékomban innentől kezdve örök szüzességet fogadni sem.

NEM vagyok Héra sem, mert megbuktam, mint elkötelezett feleség. Sosem voltam igazi örjöngően féltékeny, mert nem láttam értelmét. Amúgy rögtön megéreztem, amikor a férjem megcsalt, de ehhez nem kell féltékenynek lenni egyfolytában.
Itt vagyok elváltan, a volt férjem már boldogan új házasságban él és virul. Én meg ilyen marhaságokon töröm a fejem.  Mégis azt remélem, hogy amikor a Feleség szerepében láthatott a közönség, akkor jól csináltam. (jesszusom, mennyire szánalmas lehet)

NEM vagyok sem Artemisz, mert nem vagyok női versenytárs és képtelen lennék igazából csak a természetben élni. (Bár kétség kívül sokat vágyom a szabadba, azt hiszem nehezen viselném a puritán életmódot egy elhagyatott tanyán)

Nos, nincs megfejtés sajnos. Talán mindegyikből egy kicsit vagyok, de egyikük sem egészen.
Így megfoghatatlan ez a kérdés. Nem tudom ki vagyok, ha így nézzük.
Elfogadom a hiányosságaimat, mert ha megfeszülök sem tudnék nagyon megváltozni.
Azért igyekszem finomodni, de nagy fordulatokra már nem számítok.

Ha az asztrológiai személyiség fejlődés létráját nézem, akkor szerintem  ott vagyok, ahol lennem kell.
Az Anya/A Feleség szintjén.
Nemsokára belépek majd a Bölcs Matróna korába, de azt hiszem nem siettetjük, a mai világban ki lehet tolni ezeket a határokat...

Vagyok, aki vagyok.
Akinek ez nem tetszik, az nincs mellettem.
Akinek meg tetszhetne, még nem talált meg, úgy tűnik...

A Női Archetípusokról még itt: http://www.ujakropolisz.hu/cikk/noi-archetipusok-rovid-jellemzese

Speach-less

A szokásos őszi genye-gunya.
Benyaltam valamit, amitől most nem az arcüregem durrant be, hanem ahogy lenni szokott, a légcsövem és a hangszálam tette azt.
Ergo, mára semmi hangom sincs.
De nem baj...

Úgy döntöttem, hogy itthonról dolgozom. Ezt határozottan közöltem mindenkivel.
A Fiúk nyilván nincsenek rám tekintettel, így ellátnak tennivalóval.
Egyrészről nem rossz, másrészről most ezekhez annyira nincs erőm.
De legalább nem ülök itthon és töröm a fejem, mit csináljak, hanem Itthon ülök és teszem a dolgom.
Nagyon más felállás.

A Csendnek és a Hallgatásnak is kell, hogy ideje legyen.
Meg kell hallanom a saját belső hangomat és nem kell mindig beszélni.
Még mindig tudok tanulni, minden nap valamit.
Hálás vagyok.
Most ezért.

Legalább a hideg előtt a saját bazsalikomomból csináltam illatos friss pestót, amit a Kamasz ma zongoraóra előtt csak úgy uzsonnára elfogyasztott.
Még jó, hogy kértem egy kicsit hagyjon. Nem esett túlzásba.

Úgy tűnik ennek most van itt az ideje.
Gondolkodom és hangolódom.
Az Ünnepre.
Az Adventre.

Olyan régi csodavárós hangulatom van. Mint amikor még gyerek voltam...
Mint amikor, még Kamasz kicsi volt.

Ma nézegettem régi fotókat, mert kerestem valamit. SZG azaz Ex, annyira más volt akkor, mint most.
Olyan hihetetlen, hogy valaki így teljesen megváltozzon.
Mégis.
Baj?
Nem.
Nyilván így kellett történnie.
És lassan 3 év után eljutottam oda, hogy ez már nem fáj.
AZ emlékek sem zavarnak, mert már nem is tűnnek emléknek...

Time has changed...

Gyerek tartásdíj csökkentés

Persze, hogy ennek is eljött az ideje.
Ex felmondott a munkahelyén  -vagy mit tudom is én - tehát az a lényeg, hogy januártól már nem lesz munkahelye, ahonnan letiltással jöhetne a gyerektartás díja és nyilván most nagyon kell őt sajnálni és megérteni, hogy nem tud annyit fizetni, amennyit eddig. Mert hát ők akkor miből fognak élni...

(Nyilván sok bevétele és forrása van, amit titkol - mindig is ilyen volt -és miután átéltem, hogy engem hogy és mennyire csapott be, hát egy szavát sem hiszem el sajnos és mindig megpróbálom kitalálni előre, melyik terv mögött mi az igazi szándék)

Ezt kellett megbeszéljük, hogy mi lesz a helyzet. A találkozó előtt már napok óta ideges voltam, mert nála sosem lehet tudni, hogy mit tervel ki. De nyilván nem ugorhattam a torkának már nekifutásból.
Igyekeztem magam felvértezni, körbejárni a kérdést.
Bizonyos források szerint a megegyezés, válás kimondása után 2 évvel semmilyen a gyerek számára negatív fordulatot hozható kérvényt nem fogad el a bíróság. Mert ez a gyerek érdekeit sérti.
Hát nem tudom, hogy így lesz-e, majd meglátjuk.

A Széna téri Starbucks-ot céloztuk meg - ott már egyszer sikerült normálisan megbeszélnünk egy fontos kérdést - és bíztam benne, hogy ez a hely most is szerencsét hoz.
Sokkal könnyebben ment, mint vártam. Nagyon nyugodt voltam, higgadt, és még én próbáltam Ex-et lehiggasztani, amikor már fel akart menni a pumpája és következett volna a fenyegetődzés.
Nyilván elmondtam, hogy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került, de mivel amikor én 10 hónapig voltam munkanélküli egy fillérrel sem kértem tőle többet, így most annyira nem esem hasra.
Valamennyit alkudoztunk, de még egy viszonylag magasnak mondható összegben maradtunk.
Majd meglátjuk a bíróság mit fog reagálni. AZ én ügyvédem össze-vissza beszélt most nekem - néha kiborítóan hisztis az a nő, de amikor kell, akkor állja a sarat - egy másik ügyvéd teljesen mást mondott. Meglátjuk mi lesz.
Még megpróbáltam, hogy Pikkó (a Kutya) többet lehessen velem, mert hiányzik, de nagyon nehezen fogadta el az érveimet, hogy:
* én vettem, (neki ajándékba)
* én találtam meg akkor a tenyésztőt,
* én is neveltem és gondoztam,
* és én is éltem vele együtt legalább 3,5 évig.
* én is ragaszkodom hozzá

De a lényeg a egészben, hogy igazából az volt számomra a döbbenet, hogy ült velem szemben egy férfi, akihez az égvilágon semmi közöm sincs. Egy vadidegen.
Annyira idegen, hogy ha egy társaságban lennénk, akkor sem szeretnék vele beszélgetni.
Feszült, beszédkényszeres, a kezével állandóan csinál valamit, egy görcsös valaki.
Öreg, nyúzott, akinek színház az egész élete.
Már-már ijesztő volt ő is, meg így kívülről rálátni a helyzetre.
Milyen kétélű egy helyzet! Akár randizó párnak is kinézhettünk volna egy külső szemlélőnek.
30 percig bírtam, utána már mehetnékem volt.

Napokig volt hatással rám a dolog. A döbbenet, hogy mennyire nyugodt tudtam maradni, az érzés, hogy már annyira messze van tőlem, mintha sosem éltünk volna együtt, hogy EzAzEmber már nyomokban sem tartalmazza AztAzEmbert, akit szerettem, akivel együtt éltem.
És végül a felismerés, hogy Úristen!, nagyon jó, hogy ezt már nem kell minden nap átélnem.
Már nem idegesít, már nem ragad át rám a feszültsége, már nem kell hallgatnom reggeltől-estig, hogy csak róla szól minden.

Végül A Kamasz múlt vasárnap volt az ApaiNagyszüleinél - együtt névnapoztak, ünnepeltek, mert az kisebbik unokaöcsinek is most volt a szülinapja.
Belegondoltam, hogy mennyire jó, hogy már nem vagyok ott egy szeretetlen környezetben. Nyilván úgy értem, ahol engem nem szeretnek, ahol sosem éreztem jól magam.
Már nem kell magamra erőltetnem a mosolyt, már nem kell tűrnöm azt, ami egyáltalán nem esik jól.

Valahogy úgy érzem legbelül, hogy most érkeztem vissza az IgazÖnmagamhoz.
A héten többször is képes voltam kimondani az Univerzumnak, az Istennek vagy bárkinek, hogy "Köszönöm, hogy így történt!" - Pont így jó ez.
A fájdalom és a sok szenvedés végén most úgy érzem, megértettem, hogy minden arról is szólt, hogy újra megerősödjek, újra bízzak magamban, az erőmben, újra megtaláljam a saját nyugalmamat és a saját életemet éljem.
És az is valószínű, hogy eddig csak kapaszkodtam volna egy újabb pasiba.
És most úgy érzem, már nincs is rá szükségem.
Jól vagyunk így ketten Kamasszal és Mamikával meg Papival.
Így négyen.

szürke, borongós november

Egyfelől utálom a novembert. mert sötét és esős, meg szürke is.Másfelől szeretem a novembert, mert Márton nap van, lehet libát enni, bort inni.
Na nem mintha különben nem innék bort. Ha iszom, csak bort iszom (na rendben, néha páleszt is)

Minden évben izgulok, hogy tudok-e szerezni libát.
Ha tudok, hogy ki tudom-e fizetni.
Ha szereztem és megvettem, akkor vajon a mini konyhámban ( ami P szerintem nem konyhastúdió – hanem stúdiókonyha: értsd annyira ici-pici) el tudom-e jól készíteni.
Ha ez is megvan, akkor ízlik-e.
Ha minden jól megy, akkor mi 4-en akik vagyunk a Család, örülünk nagyon és degeszre ettük magunkat.
Idén lilahagymalekvárt is csináltam gyorsan, mert izgatott, hogy milyen lehet.
Már nem is fura, hogy csak 4-en vagyunk. Pont elférünk az asztalnál.
Gizus azért nagyon hiányzott… Ő mindig hiányzik, ez nem változik.
Természetesen elkészült Marci tortája is, ahogy mindig.

Mindezek mellett nagyon kedvelem Szent Márton legendáját.
Még 2005-ben voltunk Tour-ban, meg kellett nézzük a helyet, ahol püspökként élt.Bármerre járok a világban minden templomban keresem a Szent Márton oltárokat.
Nekem ez fontos, és szeretném, ha a Kamasznak is fontos lenne, miért és ki után kapta a nevét. A Kamasz Gizus Édesapja után (is) lett M.
A névben már jó előre megegyeztünk anno Ex-szel. Lány név nem is volt ami mindkettőnknek tetszett volna, csak fiú.
(később a meg nem született ikreknek is volt nevük, de nekik is csak fiú)

A legendákat és a szenteket tiszteljük, és ez így jó.Ez az utolsó nap a karácsonyi böjt előtt.Úgyhogy mégiscsak szeretem a novembert.

Itthon a Waldorf sulikban is tartanak Márton napi ünnepségeket, hiszen Németországban is nagy hagyománya van az ünnepnek.
Márton napi szokások- körkép

Két nap múlva van Anyu névnapja és a hó végén pedig már itt van Advent.

Emlékszem még a múlt század végén volt olyan november 7-e, amikor már ömlött a hó.
Épp itt lenne az ideje a télnek is.

Minden jó és szép…- lesz egyszer…

Mindennek elrendelt ideje van...

"Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:
Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.
Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének."

(Prédikátor könyve 3)

A Biblia szerint.
Tulajdonképpen ez is nagyon jó írása a Bibliának, bár nem vagyok vele jóban.
Akármennyire is igaz, attól még NEM használható fel bármire szabadon.
Főleg nem egy hülye döntés alátámasztására. Nem csak szerintem, hanem egy ismerős lelkész szerint sem.
Márpedig 2011-ben Ex ezzel a bibliai résszel indokolta, hogy miért hagy el engem (minket).
Mert ha a Bibliában is le van írva, hogy mindennek elrendelt ideje van  és ő is úgy érzi, hogy ideje neki is lépni, akkor ez így lesz a tökéletes.

Hiába írtam le neki a rész többi mondatát is, hiába magyaráztam el, hogy nem csak a sírásnak, a bontásnak, a szaggatásnak, a halálnak, az elveszítésnek, az eldobásnak, de ideje van az építésnek, a gyógyításnak, a megőrzésnek stb.

Őt ez már rég nem érdekelte.

Azóta sem tudok ezzel így kibékülni.

De már éppen ideje lenne nálam is a gyógyításnak, a nevetésnek, a táncnak, a szeretetnek, a békének.

Ideje lenne, hogy ideje legyen!

Vasárnapi morfondír - semmi depi

Hétvégén az agyam nyilván teljesen más dolgokon pörög, mint hét közben munka közben.
Bevásárlásnál mit ne felejtsek ott a piacon, hány adagot mossak, hogy terigessem mindezeket ki a kis lakásban, mit főzzek 2 napra ebédre-vacsorára.
Ezek mellett az elég unalmas és egysíkú gondolatok mellett az agyam meg gondol-gondol ezt-azt.

Nem kell megijedni egyáltalán nincs depi, meg semmi ilyesmi, sőt jó a kedvem.
Nyugi van, a Kamasz alszik (mert éjjel 1-ig nézett tv-t), hagyom is had pihenjen.
Reggeli kávé mellé a vajaskifli reggelire. Gyorsan összedobtam egy DagasztásNélküliKenyeret. Kíváncsi vagyok milyen lesz. Estére kiderül, mert kell neki 12-ra kelni.

Amikor pakolászom, vagy keresek valamit óhatatlanul a kezembe akad pár régi dolog. Mondjuk képeslapok, amiket Ex-től kaptam karácsonyra, szülinapra, szóval sátoros ünnepekre. Némelyik kifejezetten meghatóan szeretős.
Mindezzel csak annyi a baj, hogy nehéz beismernem, de a 16 év alatt mindvégig ott volt bennem a KisÖrdög, hogy mi van ha ez a fene nagy szerelem nincs is? Mi van ha csak szép szóvirág minden és nincs mögötte érzés? Igazából zsigerből, lélekből sosem tudtam elhinni, hogy tényleg úgy szeret a saját szívéből-lelkéből, ahogy mondja, írja.
Akik közelről ismerik, tudják, hogy Ex-nek nagyon jó a dumálókája, gyakorlatilag bárkivel megetet bármit. Írni is egész jól tud, tehát simán megvezet mindenkit -valószínűleg még önmagát is.

Nyilván már a házasságunk alatt is folyton éreztem, hogy valami nem stimmel igazán, de se megfogalmazni nem tudtam mi az, se ki nem tudtam deríteni. Csak az érzés volt meg.
Persze azért voltak szép pillanatok, sok jó, boldog pillanat is - de ezek mögött mindig meghúzódott valami belső "mi van ha?" gondolat.
Ha végigvesszük, hogy a 16 év alatt milyen testi betegségeket produkáltam, akkor elég nyilvánvaló, hogy tényleg nem stimmelt valami.
Koraszülöttként nagyon kicsi és vékony voltam. Rengeteg gyógyszert megettem már, de azért normális felnőtt vált belőlem, aki nagyon ritkán volt beteg. És a legkomolyabb baj a megfázás, torokgyulladás volt.

* A kapcsolatunk elején nyitottam egy 4 keresztes asztmás pollen allergiával (fuldoklásos asztma) - így fuldokolva voltam terhes is, meg szültem, meg nem kaptam levegőt. Végül amikor elkezdtem jógázni és meditálni, kimeditáltam magamból az egészet. 12 éve nem szedek semmilyen gyógyszert, és nem is akartam azóta sem megfulladni.

* Utána jött a pánikbetegség. Fogalmam sem volt mi ez, de nagyon rossz érzés volt. Úgy kezdődött, hogy a nászutunkon egy vacsora közben rosszul lettem. Fogalmam sem volt mitől. Később ez addig fajult, hogy gyakorlatilag az otthonunkon kívül bárhol attól rettegtem, mi lesz, ha rosszul leszek.
Se mozi, se étterem, se színház, se fodrász, se shoppingolás. A nagybevásárlás úgy zajlott, hogy hétközben mentem el egy nagy hiperbe, cetlire felírt dolgokat futva szedtem össze a bevásárlókocsiba és megkerestem azt a pénztárat, ahol a legrövidebb a sor. Végül ez odaáig fajult, hogy a közeli bevásárló központba is csak futva tudtam bárhová bemenni. Annyira rossz volt már a végén, hogy nem volt más megoldás, magamat kellett ebből kigyógyítanom. Meditálás, és apró lépésekben kényszerítettem magam erre-arra. Mára már nagyon-nagyon ritkán adódik olyan, hogy kicsit szarul érzem magam, de a lehető leggyorsabban elhessegetem ezt az érzést.

* Krónikus nem-evés, amivel addig jutottam, hogy 6 hétig!! egy falatot sem ettem. Miközben rohadtul fájt a fejem. Az agyamban tudtam, hogy SEMMI BAJA a fejemnek, magyarán nem lettem elmebeteg, csak simán valami nem stimmel. Kórház, Belgyógyászat, gyomortükrözés, pszichiátria. Végül a fejfájás miatt kikötöttem a Fül-Orr-Gégészeten ahol egy fiatal orvosnak köszönhetően végre kiderült, hogy olyan arcüreggyulladásom van, ami senkinek. Ebből kb 2 hónap volt a gyógyulás.
* Méhenkívüli terhesség - ok, ez nem betegség, de normálatlan állapot. Végül otthon lettem rosszul és megműtöttek. Műtét közben kiderült, hogy gyakorlatilag napok óta szivárgott a hasüregembe a vér - ebbe illik kb 5-10 perc alatt belehalni, de én még elvoltam ezzel úgy 3 napig. Kirándultunk, bevásároltam, piacoztam.

* Állandósult migrénes rohamok - és mivel hányni sosem tudtam maradt a mérhetetlen mennyiségű gyógyszer. Röntgen, nyakcsigolya vizsgálat stb. Végül magam jöttem rá, hogy a koponyám alatti egyik csigolyám ha lemozdul, akkor nyom valami ideget vagy ilyesmit és ettől is tud ennyire fájni.
Azóta magamnak is tudom tekergetni a nyakamat. De amióta nem élünk együtt max attól fáj a fejem egyáltalán, ha több pohár bort iszom, és kevés vizet.

* Gyomorsav túltengés. Egyszer csak  valahonnan előtörő borzalmas gyomorfájdalom, hányinger, a hátam is majd belukad úgy fáj. Mivel 2-3 gyomortükrözésen vagyok túl, tudom, hogy a gyomromnak semmi baja. Ez is nagyon-nagyon ritka mára.

* Utoljára maradt a gluténérzékenység. Kiütések, foltok, viszketés. Végül véletlenül eljutottam a háziorvosunkig, aki  szabin volt, így szerencsémre a helyetteséhez kerültem. Azt hiszem az első kérdése az volt, miután elmondtam mi a bajom, hogy "És a lelke hogy van???".
Na hát köpni-nyelni nem tudtam. És ezt a "receptet" írta fel nekem: üljek le, gondolkodjam el azon, hogy mitől is vagyok én értékes és szép nő.
A borzalmas ragyáim 3 héttel azután, hogy már nem éltünk együtt - egy lakásban - egyik napról a másikra tűntek el.

A majd 3 év alatt talán 3x voltam megfázva vagy taknyos, 2x volt hányós bajom, de köszönöm jól vagyok.

Nyilván amikor hiányzik az ElőzőÉletem, akkor nem az állandó feszültség hiányzik és nem is Ex, mert ha meghallom a hangját akár telefonon keresztül, már a hideg ráz a hanghordozásától is. Látni őt pedig semmilyen. Egy tökéletesen idegen, aki semmit sem mozgat meg bennem.

Ami hiányzik, az az SzentHáromság, az Egység: Férfi-Nő-Gyerek - mert ez így lenne kerek.

A házasságunk utolsó 2 évében már én sem akartam abban úgy élni, ahogy voltunk. Tudtam, hogy semmi értelme, csak a Gyerek miatt kötöttem kompromisszumot magammal. De tutira nem érte volna meg. És ami biztos, hogy ha egy csoda folytán együtt maradtunk volna, mostanra valami újabb rémes betegséget produkáltam volna.
Nem hiányzik sem a családja, sem a "beszólogatások", sem 0-24-es figyelem, amit megkövetelt, sem az, hogy csak őt kellett hallgatni.
Az  AnyagiBiztonság materiálisan, és  lelkileg az Egység, az az, ami hiányzik.
Bárhogy próbálok egyenesbe jönni magammal, ez hiányzik.
Mert már egyszer volt, és bármennyire is ügyes vagyok, mivel Nőből vagyok egyedül ezt nem tudom létrehozni lelki szinten. Akárhogy meditálok. Még akkor sem, ha gyakorlatilag majdnem mindent meg tudok egyedül is oldani.
Mert nem a Férfi energiát kell magamban erősítenem, hanem pont a Nőit.
Elég férfinek való dolgot oldottam meg az elmúlt sok-sok évben.

Felébredt a kamasz, mire a végére jutottam...

Mitől Nő egy nő?

Őszintén halvány gőzöm sincs mitől. Úgy tűnik, én nem tudom.
Mindig azt gondoltam, hogy azért mert el vagyok látva kissé gömbölyű kiálló testrészekkel és van lökhárítóm is rendesen (és nem szilikon) azért mindezek mellé kell még valami belső spiritusz.

(spiritusz -már megint a kedvenc filmem jut az eszembe: Holiday, amikor Iris az öreg oscar díjas forgatókönyvíróval Arthur Abbot-tal beszélget a Nőkről, akikben van spiritusz)

De mi van akkor, ha Én úgy érzem, hogy van ez a spiritus, csak rajtam kívül senki más nem érzi, hogy van bennem spiritusz meg női kisugárzás?

Mennyire hülye helyzet azt, amikor valaki tényleg jó szándékkal segíteni akar, és ezt simán belemondja a képembe.
A sztori lényege, hogy a garázs-szomszéd (az irodának nevezett garázsban) egy ingatlanos csapat. Csupa nő. A Főnökasszony egy hihetetlen energikus, elképesztő jó Nő. Olyan igazi irigylésre méltó BombaNő. Tudja is magáról, és tudja magát így viselni. Egyszerűen nem lehet nem csodálni. Szuper csinos, nyilván pénzből is van elég neki.
Szóval az elmúlt röpke 3 hónap alatt összehaverkodtunk. Sokat dumáltunk. Nyilván az életeinkről, pasikról, a válásainkról, a gyerekekről stb.
Tegnap azt mondja, hogy: "olyan csinos vagy (vagy lennél?), de mi a francért vagy ilyen zárkózott és visszafogott? Olyan, túl jó kislány vagy!"

Püff neki. A fene esne belé, hát ledöbbentem. Én nem így gondoltam.
De ezek szerint mégiscsak ez van.
Tényleg, tavaly G is azt mondogatta nekem, hogy túl jó kislány vagyok.
Bár tavaly mellette nagyon tudtam Nő lenni. Akkor sok sok pasi mondta is nekem, hogy aztarohadtéletbe, de jól nézel ki. Na, akkor volt bennem spiritusz.

Klassz, a francos szülői piszkálódás meg "legyél jó kislány!" hogy bele tud ivódni az ember összes porcikájába. Bakker még kamaszként is elfelejtettem lázadni, nehogy baj legyen velem.
Egyáltalán nem akarok én jó kislány lenni!! Sőt!!. Rohadt fárasztó ám, mondhatom.
Dögös, hódító maca szeretnék lenni, a fenébe is. Aki után megfordulnak a pasik.
Így várhatom...

Nem tudom, hogy előbb Nőnek kell-e lenni és jönnek a Férfiak, vagy előbb kell egy Férfi, hogy a Nő meg tudja érezni milyen is igazi Nőként viselkedni, élni, csábítani???
Minden esetre a fáradt, roggyant, nyúzott ElváltSzegényAsszony szerepet már nagyon rühellem...

spiritusz, spiritusz, spiritusz - most agyalhatok ezen, meg próbálkozhatok ezt valahogy kicsit feléleszteni magamban...

Netes társkeresés - pipa

Hogy ne legyen annyira egysíkú, azért néha történik "vicces" dolog is.

Például pár barátnőm nyaggatott, hogy regisztráljak már egy netes randi oldalra, hátha. Ez az aknamunka évek óta folyik ellenem, de eddig sikeresen ellenálltam, hogy ez nem az én világom.

Hát elgyengültem egy baráti csütörtökön és megtettem. Persze izgatottan vártam a leveleket és kb 1 hét alatt elment a kedvem mindentől.
Nyilván alig van nekem tetsző pasi - végignézni a felhozatalt rosszabb, mint egy kínzás - ha valaki látott már pocsék szereplőválogatást - na ez megszorozva 50x - olyan rossz. Mint egy húspiac.

Van aki 39 évesen beírja hogy neki tulképpen bárki jöhet 20 és 74 között.
Megkérdeztem tőle, hogy ezt mégiscsak hogy gondolja? Elcsépelt szokásos válaszok, hogy a kémia, meg majd személyesen kiderül van-e vonzalom.
Majd röviden rátért a szex témakörre, hogy neki nagy a libidója és nyilván a szünetekben majd csak lesz miről beszélgetnünk, de hogy is gondolom én ezt tulajdonképpen, ha a fiammal élek együtt?
Hogy lesz nekünk erre alkalmunk? És ugyan már ha ráérek szombaton fussunk össze, hogy egyáltalán bejövünk-e a egymásnak. Nem válaszoltam.

Volt, aki szimpatikus volt, viszonylag normális levelet írt, hogy levelezne velem. Megadtam a mail címem és azóta is várom a levelét.

Kedden döbbentem meg igazán (mert ugye az embernek meg kell adni a korhatárt hány évesig jöhet a menet). Egy kedvesnek látszó 83!!! éves könyvelő-könyvvizsgáló írt nekem, hogy ő egy aktív még mindig dolgozó boldog özvegy egy kutyával és nagyon szívesen összeismerkedne velem meg ilyenek.
Egy darabig ültem a gép előtt, hogy most valamit én nagyon nem jól látok tutira.
De megnéztem a profilját és hát ez van leírva oda is.
Pár perc után viszont annyit röhögtem, mint még életemben nagyon régen.
Kedves, tényleg kedves.
Meg a sok érdeklődő is, tulajdonképpen akár jót is tehetnének a lelkemmel, de sajnos mégsem teszik meg nekem ezt a szívességet.

Na, forget it...

blogok, emberek, nyafogás, életek etc...

Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, talán igaz sem volt, volt két másik blogom.
Az egyik az Életünkről szólt, amolyan tipikus Nőcis PrivátÉlet blog. Akkoriban még nem írt mindenki blogot és valahogy egész sokan olvasgatták. No nem értem el az ÜnnepeltBlogger szintet, de kialakult egy kör, akikkel ha virtuálisan is, de barátokká, közeli ismerősökké váltunk.

Aztán volt egy Receptblog, amire a receptjeimet gyűjtöttem. Ez elég olvasott és ismert volt egy időben, de amikor úgy alakult, hogy vissza tudtam menni a Filmes Világba, már nem volt erre annyi időm, amiből ezt fent lehetett volna érdekesen és színvonalasan tartani és szépen lassan megritkultak a postok és az olvasók is.
Aztán egy szép őszi napon a fríblog úgy gondolta se szó, se beszéd megszűnik.
Elveszett minden.
De nem bántam, mert már akkor AzAzÉlet nem létezett többé.
És nagyon nehezen, de belekezdtem ebbe.

Ezt már nagyon kevesen olvassák, ismerik. És valószínűleg ennek a kevés embernek is rohadt fárasztó az állandó nyünnyögésemet, érzelmi viharaimat olvasni. Mert nincs semmi haszna.
Ki a frászt érdekel egy másik ember baja-nyűgje?

Mindenkinek meg van a saját pakkja, baja, gondja és elhiszem, hogy nem akarja más kesergését olvasni.
Ez így van rendjén.
Ha másnak nem, hát magamnak írom, hogy egyszer sok év múlva talán eljön majd az az idő, amikor ez a mély depressziós lelkiállapot, ez a prolongált szaros szenvedéses szenvelgés már nem lesz és akkor lehet majd jót röhögni.
Mert az ember a saját kínján tud a legjobban röhögni.

Hogy mennyire tudom magam unni, amikor újfent padlót fogok?
Ki sem mondhatom mennyire.
Hát még másnak mennyire uncsi lehet.
Bocs...

Mindenszentek meg a többiek

A mondás szerint senki sem pótolhatatlan.
Szerintem meg de. Van aki pótolhatatlan és feledhetetlen.
Legalábbis a számomra.

Ezen a napon szokás a temetőkbe meglátogatni a halottainkat. Virágot vinni, gyertyát gyújtani.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sokáig csak olyanokhoz mentünk, akik nem az Én életemből hiányoztak. Családi szokás volt, és én híven minden évben felkerestem a sosem látott Nagyszüleim sírját. Mindig elmondtam nekik, hogy nagyon hiányzik, hogy sajnos róluk nincsenek emlékeim, élményem, ízek, illatok, szokások nem maradtak rám. Nem volt időnk együtt.
Minden évben megkoszorúztuk AnyaiDédnagyapám sírját, akit összehoztak egy kucedliba,
Gizussal, és ráadásul Anyuval.
Ha létezik morbid dolog, az az, hogy előre évente megkoszorúzni a Nagymamád és Anyád helyét. Gizusnak volt ez a kívánsága valamelyik születésnapjára.
Mindig kiröhögtük, amikor megkoszorúztuk őket előre. A nevük kiírva, de a szám hiányzott.

De ma, az nagyon más volt. Elmentünk KisKamasszal. Vittünk kis csokrot, egy szív alakú koszorút is. Elmentünk, gépiesen beraktam a virágot, felraktuk a koszorút. És nem éreztem semmit.
Elmondtam Gizusnak, hogy nem hiszem el, hogy már nincs. A hiányát érzem és nyilván tudom, hogy a lakásában már más lakik, de nekem olyan, mintha mégis itt lenne.
Bekopogtam a kucedlijába, hogy tuti hallja-e.
Nem tudom elhinni, hogy már nem létezik ebben a dimenzióban. Borzalmasan hiányzik.
A hangja, a kék szeme, a keze, mindene. Még akkor is, ha az utóbbi években nagyon keveset beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy összetartozunk.
Majdnem 1 év telt el azóta, hogy otthon elesett. De mégsem hiszem el az eszemmel, hogy nincs itt.
Minden nap emlegetem, beszélek róla és mégsem tudom felfogni úgy igazán, hogy nem tudok vele bármikor beszélni. Egyszerűen nem érzékelem, hogy nincs itt, bár tudom. De a tudatomat valami felülírja. Itt kell, hogy legyen mellettem, mert nincs olyan, hogy nem.

És ez így van Timuval kapcsolatban is:

Csodás ember volt, és a mai napig nem tudom felfogni, elhinni, hogy tényleg soha többé nem látom, nem hallom. Sem a parton, sem a vizen, sem az egyesületben. Nyilván a srácoknak is hiányzik.
A csapat lassan szétesik, szétszélednek. Hiányzik a Motor az egyesületből is. Timu is hiányzik.
Marcinak is. Néha emlegette. Azt hiszem ők sem tudták ezt feldolgozni. Mert van, aki pótolhatatlan.
Ő is olyan, mintha még itt lenne valahol körülöttünk.

Hiányoztok. Nem tudom elhinni, hogy nem vagytok ITT velünk.
Valahol itt kell lennetek.
Olyan nem lehet, hogy nem.

A szomszéd szoba 

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...

valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk

egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is

beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess

ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel

a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba

kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a

folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,

hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

(Henry Scott Holland Kanonok)

Insomnia

Természetesen nem a szó szoros értelmében, csak évek óta van olyan éjjel, amikor felébredek és utána nem tudok elaludni legalább 1,5-2 órán keresztül.
Ilyenkor nagyon jó dolgokat találok ki vagy találom meg a megoldást (hogy legyen az új ajtó, merre nyíljon, mit ne felejtsek el, mit kell elintézni stb).
Lehet, hogy ez a korral jár, vagy ha későn vacsizunk vagy ha megiszom 2-3 pohár bort a vacsora mellé. Nem tudom mitől van, de mindegy is.

Ma éjjel megint felébredtem és forgolódtam ide-oda. Nem jött álom a szememre.
És elkezdtem gondolkodni.
A pontos gondolatmenetet, az útvonalat, hogy honnan indultam és hogy jutottam el a konklúzióig már nem tudom.
Valahogy az egyedülléttől indultunk, és hogy a Gyerekkel ketten vagyunk. Meg, hogy tulajdonképpen, ha jól belegondolok igazából el sem tudom képzelni milyen lenne, ha az életemben lenne egy új férfi. Hogy férne ide, hol lenne a helye, hogy lenne rá időm stb?

És talán még felrémlett volt Anyósom múltkori kedves megnyilvánulása, hogy már itt lenne az ideje annak, hogy társam legyen. Most már talán nyitnom kéne. Én meg bizonygattam, hogy de hát én már régóta nyitott vagyok. De nincs mit tenni, elkerülnek. Aki nem, az meg rosszabb, mint egy vicc.

És akkor jött a felismerés. Olyan igazi mély döbbenet.
Mi van akkor, ha valóban saját magam szabotálom a saját magam életét.
Hát hiszen amikor anno 1997-ben összeházasodtunk, én valóban komolyan gondoltam a fogadalmam.
A Holtomig-holtáig, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, vidámságban-nehézségben,
Annyira megfogott a fogadalmam mélysége, hogy majdnem elájultam, hogy akkor én ezt most egy életre elmondom ennek a Férfinek az Isten és az emberek színe előtt. Ezt nem lehet visszavonni.
Annyira remegtem, hogy úgy szorítottam Ex kezét, hogy szinte véres nyomot hagyott a jegyűrűje az ujján. Utána persze röhögtünk ezen egy jót.

Most már tudom, hogy Ex nem gondolta ezt így. És még azt is gondolom, hogy egész életemben úgy gondoltam ezt CSAK egyszer lehet elmondani.
Valahol nyilván Nagyiból indultam ki, a mindenek feletti őszinte mély szeretet erős erejéből.
Hogy, ha én valakit így szeretek és komolyan is gondolom, akkor ezt SEMMI sem rombolhatja le, szedheti szét.
És Ex úgy gondolta, hogy a részéről ennyi volt, én meg nem gondoltam így.
Mi van akkor, ha a tudatalattimban ez a fogadalom még mindig érvényes?
Lehetséges az, hogy végül is emiatt valóban én nem engedek be senkit sem az életembe?
Miközben a felszínes énem, egom, testem, lelkem vágyna egy kapcsolatra, hogy érintsek, hogy érintsenek, hogy újra szeressenek és hogy én újra szeressek?
Tudnék-e egyáltalán újra őszintén szeretni? Képes lennék erre egyáltalán?

Végül oda lukadtam ki, hogy ez bizony a legnagyobb szívás az életben, ha pont saját magamat akadályozom. Pedig oldottam ezt már többször is.
A legutolsó alkalommal végre sikerült elvileg lezárni lélek szintjén is. Ja, vagy nem.

De éjjel arra eszméltem, hogy nem tudom elképzelni, hogy a kettőnk új kis bejáratott  életébe betoppanna egy új Valaki.
Már a KisKamasz is mondja, hogy Anya, most már azért remélem lesz pasid.
De azt is mondja, hogy annak a pasinak majd kemény próbákat kell kiállnia.
Csak úgy nem lehet ide belibegni, meg kilibegni innen.
És ha el sem tudom ezt képzelni, akkor lehet, hogy valóban én zártam le magam egy életre.

Na ez itt a gond. És fogalmam sincs, hogy lehet(ne) ezt feloldani.
Létezik-e olyan Férfi, aki ezt fel tudná oldani? Aki meg tudna nyitni?
Tavaly úgy gondoltam igen. De tuti nem gondolhattam igazából így, hiszen nem lett belőle semmi.

Kész önsorsrontás egy hülye beidegződés, egy komolynak hitt fogadalom.
Dühös vagyok magamra és tanácstalan.
Úgy tűnik, alaposan elszúrtam a saját életemet.
Így jártam, de legalább most már tudom, hogy így van.