Gizus(om)

(1960 augusztus)

Ma hajnalban az Egyetlen Nagymamám csendesen átváltott egy másik dimenzióba, amit én csak úgy tudok felfogni, hogy itt hagyott minket. Nem tudom még értelemmel megérteni, ez mit is jelent, mert nem tudom elfogadni.

Hivatalosan Mészöly Lívia. Igen kérem, olyan "igazi", eredeti Mészöly.
Sárbogárdról.  Címerrel.
Az Édesapja igazi "címeres magyar", az Édesanyja igazi sváb: Hackel lány volt.
A Hackel rokonság a Ferencvárosban ismert volt. Volt ékszerüzletük, és órás bolt is. "Oszkár Bácsi" Szabó István egyik  régi filmjében is szerepel. Legenda volt.
Ő? Ő ebből a keverékből egy igazi Egyéniség lett. És persze az Élete nehézségeiből.
Mert ebből jutott bőven elég. Annak, aki régen született: 1918-ban.
Amikor 13 éves volt, Szenteste halt meg az Édesanyja. Ettől kezdve nem volt könnyű dolga az életben.
De valahogy ebben a kis testben akkor Akarat és Életerő összpontosult, amit azt hiszem sokak számára volt egyszerre példa és felfoghatatlan.
Szerelemből ment férjhez. Imádta a Férjét és valóban jóban-rosszban kitartott mellette. Igazán. Csupán szerelemből.
Édesanyám a sokadik Gyermek volt, aki végre megmaradt. Menekültek a háborúban. Futva, kapualjról-kapualjra. De éltek.
Nagyapám az 50-es években betegen szabadult a börtönből (ki nem volt akkor börtönben?), de Nagyinak ezzel sem volt baja.
Dolgozott, hogy eltartson 4 embert. Egy Beteg Férjet, egy Édesapát, egy Gyereket és magát.
Azt hiszem, sohasem hallottam a szájából panaszt. Azt, hogy szar volt, nehéz, kilátástalan. Mindent elmesélt, őszintén, nyíltan. Csak tette a dolgát. Ment előre, nem nézett se jobbra, se balra. Tette, amit tudott.
És szeretett. Mindenkit maga körül. (Az régi osztálytársaim a mai napig emlegetik, milyen szuper volt!)
Apu is így került ebbe a körbe.
Nemrég, amikor Apuval beszélgettünk derült ki, hogy Apu többet élt Nagyival együtt, mint a saját édesanyjával. Ők is elválaszthatatlanok lettek.
Én már akkor születtem, amikor a Férje nem élt, a Lánya évek óta feleség volt, sokat dolgozott, és az Édesapja még élt.
Ha jól emlékszem a 80-as éveiben is dolgozott még. Nem volt nála jobb sport butikos eladó.
Visszajártak hozzá a német vásárlók. :)
Igazi Egyéniség.
Mi állandóan programoztunk. Jöttük-mentünk, nevettünk, bohóckodtunk. Sokat bolondoztunk.
Egész gyerekkoromat vele töltöttem. Ő vigyázott rám, ő nevelt, mert a szüleim dolgoztak.
Sosem panaszkodott, viszont nagyon sokat nevettünk.
Pár fakanalat eltört az íróasztalon, amikor nem akartam tanulni és azzal sem volt baja, hogy csupán "libapásztor" akartam lenni.
Állandóan tett-vett, dolgozott, mosott-vasalt, takarított, sütött. Tette a családjáért és segíteni akart, ahol tudott. Közben vigyázott rám, és terelgetett.
Ezért sütök én is karácsonykor 12 féle süteményt, mert nála ez volt az alap. Lehet, hogy Ex szerint "szögletes" elveket, de igazi elveket kaptam. A miheztartás végett.
Nem tudtam elképzelni az életet nélküle. Soha.
A "Gizus" egy rokonoknál eltöltött nyaralás alkalmával ragadt rá. Hülyéskedtek Pufival és végül PufiBácsi elnevezte: "Gózon Gizi"-nek. Így lett nekem Gizus.
Amikor elkezdtem felnőni, választott egy életet, hogy ne legyen a terhemre. Pedig nekem hiányzott.

Később mindenről tudott, mindent megbeszéltünk.
ÉS nagyon boldog volt, amikor férjhez mentem. Imádta a Férjemet is.
Sütött neki is, igaz nem sikerült akkor a "Női szeszély", de megpróbálta.
Még amikor a Fiam csecsemő volt is, jött hozzám, hogy velem legyen. Segítsen.
Ha másban nem, akkor a nevetésben. Még mostanában is azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem tud nekem segíteni.
Tudtam, hogy egyszer el kell fáradjon, de nem lehet erre felkészülni. De erre senki nem készült fel.
Nyáron volt 95 éves. Jól volt. Semmi baja nem volt, a maga kis világában jól megvolt.
Novemberben elesett otthon. A műtét óta pedig rohamos volt a leépülés.
Hiába akart még élni, akart meggyógyulni, talán a szervezete már nem tudta ezt megtenni.
Pedig annyi életerő volt benne.
Az orvosok már karácsony előtt lemondtak róla. De ő még kitartott, még 1 hónapig.
De nem tudom felfogni, megérteni. Nekem 2 héttel ezelőtt még azt mondta a kórházban, hogy seggbe rúg, ha sírok Ex miatt! :)

Ő, a Egyetlen Nagyszülőm nincs többé. Más nem volt nekem. A többiek már nem éltek, amikor megszülettem. Egyedül pótolta a többieket is.
Még a kórházban is azt mondta, hogy ne sírjak, velem marad.

A halál, pont olyan felfoghatatlan egy perc alatt bekövetkező valami, mint a születés.
Azt sem lehet felfogni.
Csak remélni tudom, hogy jó helyen van. Jól van. Boldog. A szeretteivel együtt.
Csak nekünk, itt. Nekünk nagyon nehéz.
Nélküle.
Gizus...

(2008 február)

Séta II.

Tegnap, pénteken mint november óta eddig is volt, mentem a Gyerekekhez a CsaládiNapközibe.
Olyan édesek voltak, B megint annyira örült nekem!
 A szívem eltelik igazi Gyerek szeretettel, és valóban képes vagyok teljesen átlényegülni velük.
Bennük még valóban romlatlan az öröm, a játék, a szeretet, a csodálkozás, a mesenézés.

Úgy adódott, hogy R-t haza kellett vinnem, mert a szülei nem tudtak érte jönni. Otthon a 8 hónapos ikrekkel Anyukának nagyon nehéz elindulni, APuka meg nem tud visszafordulni, amikor éppen hogy csak lerakta R-t a bölcsiben.
SZívesen vállaltam és kíváncsi is voltam, mennyi időbe telik és milyen lesz.

R, csodás kb 2-2,5 éves vörös hullámos hajú, csendes KisTündér. Amikor délelőtt megjött hozta egyből nekem a Nyusziját és a pellust is. Annyira jó érzés, hogy így megbíznak valakiben és ennyire nyíltak. Voltunk kicsit a szabadban, párnákkal dobálództunk, néztünk mesét, tízóraiztunk, kalapáltak jó sokat és hangosan. gyorsan eltelt az a pár óra. K Néni elmondta R-nek, hogy én viszem majd haza.
Szépen felöltöztünk - nagyon jól tud már egyedül is öltözni - és gond nélkül, kéz a kézben elindultunk.
Elsétáltunk először a Batthyányi térre. Lassan mentünk.
Szoknom kellett az ő kis tempóját, apró lépéseit.
Megpróbáltam vele egyszerre lépni. Nem tudom milyen érzés volt neki, mert nem nagyon mutatott semmit nekem. A téren felkaptam és gyorsan elértük a buszt. 3 megálló után leszálltunk és épp elértük a villamost is.
Olyan meglepő kellemes élményben volt részem, hogy egyszerre 3 Hölgy is felugrott a helyéről, hogy le tudjunk ülni. Megköszöntem és R-t leültettem, amíg jegyet lukasztottam. Odaültem mellé, mert az ülés szélén pont volt annyi hely, hogy én is félzsódérosan leüljek. Fogtam apró picit kezét és simogattam.
Olyan rég volt ilyen pihe-puha, pici kéz a kezemben...
Ahol kell leszálltunk és komótosan a kicsi lépteihez igazodva bandukoltunk hazáig. Még a kukás ember is mosolyogva szólt, hogy lecsúszik R válláról a pici rózsaszínű hátizsák.
Kérdeztem a házhoz közelítve melyik házban laknak. Ahogy odaértünk édesen mosolyogva mondta, hogy "Ez az!"
A házban nem ismertem ki magam, ő nagyon csendesen mutatta meg nekem, merre találjuk a liftet.
Visszafogott boldogsággal ért haza.

Ahogy jöttem el tőlük és este egyedül itthon azon kaptam magam, hogy maga az élmény mennyire meghatározta a napomat. Időt szántam rá.
Tudtam, hogy nem érünk haza gyorsan, de hozzá tudtam idomulni az ő tempójához. Lelassult az idő is, és csodás érzés volt vele sétálni. Egyáltalán eszembe sem jutott, hogy akár elvesztegetett idő lett volna.
Annyira már érzelmi állapotban voltam.
Olyan jó igazi szívet melengető élmény volt!

Másról szólt, mint a hétfői, mégis mindkettő annyira a lelkemet érintette meg.
Mindkettőből sokat merítettem, sok pozitív érzést kaphattam.
Mindkettő a maga nemében páratlan Séta és Élmény volt!
Köszönöm Gyuri és R!

Az ElsőSéta után...

Megbeszéltem a KisKorúval, hogy a zongoraórája után találkozunk, hiszen az óra és a sétám közel esik egymáshoz, és még elkapjuk az UtolsóFényVillamost.
A menetrenddel felszerelkezve odaértünk a megállóhoz, de ott biza vagy jó 25 percig rostokoltunk amíg megjött.
Annyira jó élmény volt!!!

Hiába no, szerintem addig jó, amíg az ember meg tud őrizni valamit a Gyerekből és vannak még olyan dolgok amiknek csak egy Gyerek tud örülni.
Akárhány éves is vagyok, nagyon szívet melengető igazi Mese élmény volt.

Sétálok I.

Ez a hét tulajdonképpen furán alakult. Semmi különös, csak hétfőn is és pénteken is sétáltam.
Ráérősen, vagy legalább is időt szánva rá mindkét esetben.
Az ElsőSéta tudatos választás volt, és céltudatos terápia.
A Második (mai) Séta, véletlenül jött, és teljesen másfajta dolgokat nyitott meg bennem.

Az ElsőSétám Gyurival kettesben. Előre egyeztettük kinek-mikor jó. És láss csodát, hétfőn pont szép idő volt, pont alkalmas egy jó kis sétára. Szigorúan terápiás céllal. Már részt vettem egy egynapos csoportfoglalkozáson Gyurival, ami szintén jó élmény volt, de irtóra érdekelt, hogy a Séták alkalmával vajon mi történhet.
Mivel tudom, hogy mi a bajom - még mindig nem tudtam teljesen kikecmeregni a válásom érzelmi viharaiból, és most az ünnepek alkalmával is ért váratlan meglepetés Ex-től, úgy éreztem, hogy nincs mit kerülgetni, én bizony még mindig benne vagyok a Bánat Ragacsban.
Bevallom, most már sokszor fáraszt, és pont ezért határoztam el, hogy kérem egy szakember segítséget. Legyen olyan kedves és állítsa már fel a diagnózisomat, hogy "EZ bizony sírig tartó fájdalom, nincs mit tenni, nem tudsz haladni" stb, vagy "Jó van kislány jó lesz ez, csak még mindig kell egy kis idő".
Nyilván az utóbbit  szerettem volna hallani, de mint egy IgaziKunHarcos, elhatároztam, hogy kiderítem mi a helyzet.

A séta elején beszélgettünk hogy telt az előző hétvége, kicsit egymásra hangolódtunk. Majd Gyuri belecsapott a lecsóba, hogy no akkor nézzük mi is a baj. Persze, eleredt a mesélőkém és nem nagyon akartam abba hagyni. A mondatok csak úgy hömpölyögtek, néha levegőt is alig vettem. Bár igyekeztem mindezt némi megfontoltság látszata mögé bújtatni.
Nyilván néha bele-belekérdezett helyzetekbe a Serpám, de hát tudja, hogy pontosan miket kell kérdezni ahhoz, hogy benne is kikerekedjen a baj, az én szerepem és végül pedig az állapotom.
A diagnózis felállításához el kellett telnie legalább 2,5 órának. Mire kimondtuk, hogy mi is a baj.
Addigra úgy éreztem elég pontosan körbe és leírtam mindent, ami a témához szorosan hozzátartozik.
És még mindig nem siettünk sehová. Csak sétáltunk, vagy éppen leültünk inni egy teát, de úgy éreztem, hogy van Idő. A Serpámnak bőven mért ideje van, és ezt most rám illetve a lelkigubancra szánja.
A teázás utáni séta már kifejezetten arról szólt, hogy beazonosítottuk - nevén neveztük a Bajt.
Micsoda mázli, hogy nem "Voldemort" - akit ugye nem nevezünk a nevén...

Az alap probléma az, hogy ha előre tudom, hogy Ex-szel találkozom vagy bírósági randi lesz, vagy esetleg valahová eljön, tehát ha fel tudok rá készülni, akkor minden rendben. Már nem fáj, nem ráz meg stb.
De, azonban, ha olyan szitu áll elő, amire egyáltalán nem tudok felkészülni - Meglepetééééés - akkor még mindig kiborít minden, remegek, hevesen ver a szívem és rendszerint sírás lesz a vége.
(Lásd karácsonykor az új házasság híre) Tehát ilyen esetekre kerestük a megoldást.

És jöhetett a megoldás. De mindez olyan kellemesen, fájdalommentesen történt, hogy észre sem vettem, hogy szerintem óriás titkokat osztottam meg vele. Fel mertem vállalni a saját sötét oldalamat is.
Fel mertem vállalni, hogy igen, hibázom én is. De ezzel sem volt baj. Ahogy a Vár felé sétáltunk, megnéztük a kilátást, kerteket, fákat, fura elrejtett házakat lestünk, így a kis elterelések igazán könnyeddé tették magát a terápiát.
Mert az egész beszélgetés Maga a Terápia. Séta közben egy szakértő Serpával nem veszi észre az ember, hogy mennyire megnyílik. Nagyon jó érzés volt. A lelkem felfrissült, nem volt problémám.
Kaptam pár nagyon hasznos leckét mit kell tennem, ha megint jön a váratlan érzelem viharom.
A sétánk végére megkaptam az útmutatást is.

Valóban egy lelki utazást kísért végig velem és bennem Gyuri. Mivel tudom, hogy foglalkozik sok mindennel, valóban olyan ez, mint a csendes szülés. Időt szánunk rá, teret adunk a fájdalomnak, de nem elnyomjuk, hanem hagyjuk had buggyanjon ki, onnan a legmélyéről. És erre most jöttem rá.
Közben eltelt 4 nap, és persze mindegyik nap történt valami Ex-szal kapcsolatban, ami kiborított.
Ezen alkalmakkor  rögtön sírva ment az üzenet vagy email Gyurinak, aki még mindig szán rám időt.
Ahogy mondja, hiszen az "utógondozás is része a terápiának".
Megállapodtunk, ha ő úgy látja, hogy valahol mégis leragadok, akkor másféle terápiára leehet szükség.
És tegnap este megkaptam a felmentő ítéletet. "Alapvetően haladsz".

Visszatekintés

Sosem szoktam év végén visszatekinteni az elmúló évre. Minek? Sosem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget.
Azt hiszem viszont, hogy annyi minden történt az elmúlt évben, hogy muszáj valamiféle végelszámolást készítenem:

Alapjában véve  sok éve tartó rossz periódusomnak talán a végére értem. Ezt nem tudhatom természetesen, csak remélem. Az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen.
Rengeteget dolgoztam. Részt vehettem életem legszebb kampányának az elkészítésében: Lipton: A reggelem, a teám és én, és azt hiszem sikerült az eddigi pályafutásom legnehezebb projektjét is tető alá hozni: Pirosban a Nőkért.
Annyit dolgoztam, hogy a Kiskorúra szinte nem jutott időm. Ez persze belül nagyon zavart és bántott.
Őszre eljutottam oda, hogy rémesen elfáradtam, és leginkább abba, hogy úgy éreztem a munkámat nem becsülik a kollégáim és a fiatal munkatársaim nem fogadtak be.
Igaz, nagyon más élethelyzetben voltam, mint ők. A srácok nagy része 26-32 közötti, éppen házasodik vagy kapcsolatban él, útban van a gyerek vagy éppen most született.
Hozzájuk képest én tényleg nagyon máshol tartok. De nem baj. Tapasztalat volt ez is.
Annyira nem éreztem már jól magam a bőrömben, hogy október elején a főnököm egyik percről a másikra rakott ki, se szó-se beszéd.
Megkönnyebbültem, még akkor is, ha nagyon fájt a mód, ahogy mindez megtörtént.
Azóta mondjuk nincs munkám, de reménykedem abban, hogy csak megtalálom azt, amit valóban csinálnom kéne. Kár, hogy a családias sütés-főzésből nem tudnék megélni. Na ezt nagyon szeretem.

Elváltam.
Talán ez a legfájdalmasabb, ami történt.
Ahogy teltek a hónapok és jöttek a tárgyalások, az egyeztetések az ügyvédemmel, nagyon sokszor szembesültem azzal, hogy bizony ez még mindig fájdalmas.
Rengeteget dolgoztam magamon, a blokkjaim oldásán, a megértésen, a változáson.
Sokszor és sokat sírtam. Ráébredtem, hogy nem szabad az érzéseimet elfojtani, hanem meg kell élje ezeket.
Ha fáj, hát had fájjon. Ha sírni kell, hát sírjak. Ha örülök, akkor legyek vidám.
Sokat segít, ha nem nyomtam el a feltörő fájdalmat, hanem megéltem. Hamarabb enyhült.
De még mindig van bennem a lelkem egy része, ami nehezen gyógyul. Ha egyáltalán képes lesz teljesen meggyógyulni. Fáj, hogy valaki, akivel az életem legszebb éveit töltöttem, az az ember így tud teljesen kitörölni az életéből, a múltjából, a gondolataiból.
Az érzelmeim még mindig hullámvasutaznak, akár akarom, akár nem. Meg kell tanulnom ezzel együtt élni.
Ex még mindig tud olyan meglepetéseket szerezni, amire nem számítok. Nem tudok felkészülni elég rosszra, mert a váratlan meglepetései sokkal rosszabbak, mint amikre megpróbálok felkészülni.

Elköltöztem.
Sikerült!!!!
Amire nem mertem gondolni, hogy megvalósul, hogy végre saját otthonom legyen. És sikerült!!
Nem túl könnyen, de sikerült eljutnunk a megegyezésig, sikerült megtalálnom azt a kis lakást, amit elképzeltem a Gyereknek és magamnak.
Sikerült úgy felújítani és berendezni, hogy jól érezzük magunkat Itthon.
Minden nap hálás vagyok ezért. Annyira szeretem a lakásunkat!

Pár hétig Nőnek érezhettem magam egy nagyon erős energiával rendelkező férfi miatt.
Nagyon sokat beszéltünk telefonon, sms-eztünk, nagyon ritkán találkoztunk, mégis nagyon intenzíven hatott rám. Szinte nem sok minden történt. De megváltoztatta bennem azt, ahogy magamra nézek.
AHogy ő nézett rám, az döbbenetesen MÁS és jó volt, mert  Ex sosem volt képes rám így tekinteni, ezt éreztetni velem. Képes voltam vele teljesen más Nőként viselkedni, mint ezelőtt bármikor.
Megtapasztaltam azt is, hogy képes vagyok egy új férfinek megnyílni és képes lennék szeretni.
Persze fájdalmas is volt, mert végül elsikkadt a dolog. De ráébredtem arra, hogy amíg nyáron a legnehezebb hónapjaim zajlottak, addig tartotta bennem a lelket, addig spannolt, amíg el nem készült a lakás, be nem költözhettem. Utána, mintha megszűnt volna a dolga az életemben. Eltűnt.
Sokszor jut eszembe, sokat gondolok rá, de tudom, hogy sok szempontból talán mégis jobb így.

Megünnepelhettük a Nagymamám - az életem Egyetlen Nagyszülője - 95-dik születésnapját, és a Szüleim 50-dik Házassági Évfordulóját!
Mindkettő nagyon jó és boldog esemény volt. Jó volt ezeket megélni együtt és ünnepelni!
Novemberben azonban egy "fatális véletlen szerencsétlen esésnek" a következményeként Nagyi kórházba került. Szembesülnünk kellett azzal, hogy úgy tűnik lassan az Életének a végéhez ér.
Bár az orvosok szerint ennek már be kellett volna következni, de azért legbelül még hajtja a hihetetlen vitalitás.
Csak sajnos úgy tűnik a fizikai teste már nem tudja felvenni a harcot. Egyre gyengébb.
Nehéz, ha nem lehetetlen felkészülnünk a veszteségre. De legalább kaptunk egy kis időt erre, és arra is, hogy még tudjunk vele törődni és keveset beszélgetni.

Az életembe jöttek Új Barátok! Klasszak, kedvesek, segítőkészek, meglepetések és ahogy lenni szokott, volt aki kikopott mellőlem.
Azt már megtanultam az utóbbi években a sok tanfolyamon, hogy tudnom kell idomulni a változáshoz.
Az ÉLETBEN egyetlen dolog van, ami állandó: a VÁLTOZÁS.
Alkalmazkodni kell hozzá.

Az Új Esztendőben pedig meg kell tanulnom még jobban, intenzívebben Szeretni, használni a szeretet, megbocsátás energiáját. Kevesebbet haragudni, nem bosszankodni, többet meditálni és többet mozogni.
Kihívás ez mind, de remélem képes leszek lépést tartani az Életemmel...

Ünnepek és minden más

(az ElsőFánk @OurSweet57)

A Szenteste nagyon jó volt. Bár tartottam attól, hogy Anyuval, APuval csak hármasban mega szomorkodás lesz, de hál'Istennek egyikünknek sem volt kriptahangulata, hanem inkább jót vacsiztunk, dumáltunk, boroztunk.
Eredetileg haza akartam jönni, de a szüleimnek olyan nagyon nem kellett erőszakot alkalmazniuk, hogy a "régi ágyamba" betuszkoljanak.
Másnap sajnos a gyomrom megint rosszul viselkedett, így Apuval nem tudtam menni IT-re. Helyette Anyu beszélgetett velem, kb 1,5 óra alatt belém karikázott 1 db banánt. A kedvem jó volt, csak szédültem, hányingerem volt és szar közérzetem.
Késő délután ebédeltünk és elég lassan, de sikerült ennem.
Írtam a Gyereknek sms-t, hogy oda jöjjön haza, maradunk ott.
Este érkezett, elég csendes volt. És azzal fogadott, hogy az APja bejelentette neki 24-én, hogy elveszi Zs-t.
Ez ám a jó kis karácsonyi meglepetés...

Én kiborultam.
Anyuék meg azon borultak ki, hogy én még mindig kiborulok Ex-től.
No ezen jó elfilozofáltunk egy darabig, de jó volt az estét már négyesben tölteni.
Másnap csak ebéd után késő du jöttünk haza a Gyerekkel.
A hétköznapokban mi is mentünk, hozzánk is jöttek. Túl gyorsan teltek a napok.

Vasárnap Apu felhívott a kórházból, hogy Nagyi nem nagyon tér magához, készüljünk fel a legrosszabbra.
Hétfőn, 30-án Anyuval egyszerre voltunk a piacon és közösen álltunk sorba. Olyan rég volt ilyen, hogy nagyon nagyon jól esett!!!
Aznap, 30-án én voltam délben Nagyinál a kórházban etetni.
Nagyon gyenge, az izmai le vannak merevedve, de most magánál volt, kicsit beszélgettünk és evett is. No nem mindent, de a szokásos helyzethez képest egész jól.

Mindenféle sós és édes sütiket találtam, hogy megsütöm szilveszterre.
30-án begyúrtam a sósok tésztáját, 31-én szaggattam, formáztam, sütöttem. A lencselevest is megfőztem, és kiraktam az erkélyre, hogy ott legyen ideje kicsit összeérni.
Apu és Anyu a kórház után felugrottak. Szuper volt ez így, mert kaptak a lencselevesből is, és a friss sütikből is. Később még csináltam egy narancsos tiramisu szerűséget Gyerek kérésére, ami nem kávés, hanem narancsos.
A Gyereket nem hívták buliba - ja hát egy egyházi sulinak ez is a hátránya, hogy ezek szerint még nem szerveznek maguknak házibulit.
Gréta felvonatozott hozzám, így hármasban voltunk itthon. Csináltunk még hagymás-ecetes krumplisalátát, egy nagy adag mákosgubát. És éjfél körül megfőztem a virslit is.
Viszonylag korán lefeküdtünk.
1-én már időben felébredtünk mi felnőttek, és jót dumáltunk.
Nem volt nagy felhajtás a szilveszterből, de ez pont így esett nekünk jól.
Kettő után mentünk fel Marcival Anyuékhoz bablevesezni és disznótorost enni.
Gyerekért 4-kor jött az Apja.
Én még maradtam, megint jó hangulatban beszélgettünk, boroztunk. Este pedig hazasétáltam.
Jól esett a séta és a levegő.
Pont az volt jó ebben a szilveszterben, hogy nem volt benne semmi erőlködés.
BoldogÚjÉvet!!!!!!