Visszatekintés

Sosem szoktam év végén visszatekinteni az elmúló évre. Minek? Sosem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget.
Azt hiszem viszont, hogy annyi minden történt az elmúlt évben, hogy muszáj valamiféle végelszámolást készítenem:

Alapjában véve  sok éve tartó rossz periódusomnak talán a végére értem. Ezt nem tudhatom természetesen, csak remélem. Az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen.
Rengeteget dolgoztam. Részt vehettem életem legszebb kampányának az elkészítésében: Lipton: A reggelem, a teám és én, és azt hiszem sikerült az eddigi pályafutásom legnehezebb projektjét is tető alá hozni: Pirosban a Nőkért.
Annyit dolgoztam, hogy a Kiskorúra szinte nem jutott időm. Ez persze belül nagyon zavart és bántott.
Őszre eljutottam oda, hogy rémesen elfáradtam, és leginkább abba, hogy úgy éreztem a munkámat nem becsülik a kollégáim és a fiatal munkatársaim nem fogadtak be.
Igaz, nagyon más élethelyzetben voltam, mint ők. A srácok nagy része 26-32 közötti, éppen házasodik vagy kapcsolatban él, útban van a gyerek vagy éppen most született.
Hozzájuk képest én tényleg nagyon máshol tartok. De nem baj. Tapasztalat volt ez is.
Annyira nem éreztem már jól magam a bőrömben, hogy október elején a főnököm egyik percről a másikra rakott ki, se szó-se beszéd.
Megkönnyebbültem, még akkor is, ha nagyon fájt a mód, ahogy mindez megtörtént.
Azóta mondjuk nincs munkám, de reménykedem abban, hogy csak megtalálom azt, amit valóban csinálnom kéne. Kár, hogy a családias sütés-főzésből nem tudnék megélni. Na ezt nagyon szeretem.

Elváltam.
Talán ez a legfájdalmasabb, ami történt.
Ahogy teltek a hónapok és jöttek a tárgyalások, az egyeztetések az ügyvédemmel, nagyon sokszor szembesültem azzal, hogy bizony ez még mindig fájdalmas.
Rengeteget dolgoztam magamon, a blokkjaim oldásán, a megértésen, a változáson.
Sokszor és sokat sírtam. Ráébredtem, hogy nem szabad az érzéseimet elfojtani, hanem meg kell élje ezeket.
Ha fáj, hát had fájjon. Ha sírni kell, hát sírjak. Ha örülök, akkor legyek vidám.
Sokat segít, ha nem nyomtam el a feltörő fájdalmat, hanem megéltem. Hamarabb enyhült.
De még mindig van bennem a lelkem egy része, ami nehezen gyógyul. Ha egyáltalán képes lesz teljesen meggyógyulni. Fáj, hogy valaki, akivel az életem legszebb éveit töltöttem, az az ember így tud teljesen kitörölni az életéből, a múltjából, a gondolataiból.
Az érzelmeim még mindig hullámvasutaznak, akár akarom, akár nem. Meg kell tanulnom ezzel együtt élni.
Ex még mindig tud olyan meglepetéseket szerezni, amire nem számítok. Nem tudok felkészülni elég rosszra, mert a váratlan meglepetései sokkal rosszabbak, mint amikre megpróbálok felkészülni.

Elköltöztem.
Sikerült!!!!
Amire nem mertem gondolni, hogy megvalósul, hogy végre saját otthonom legyen. És sikerült!!
Nem túl könnyen, de sikerült eljutnunk a megegyezésig, sikerült megtalálnom azt a kis lakást, amit elképzeltem a Gyereknek és magamnak.
Sikerült úgy felújítani és berendezni, hogy jól érezzük magunkat Itthon.
Minden nap hálás vagyok ezért. Annyira szeretem a lakásunkat!

Pár hétig Nőnek érezhettem magam egy nagyon erős energiával rendelkező férfi miatt.
Nagyon sokat beszéltünk telefonon, sms-eztünk, nagyon ritkán találkoztunk, mégis nagyon intenzíven hatott rám. Szinte nem sok minden történt. De megváltoztatta bennem azt, ahogy magamra nézek.
AHogy ő nézett rám, az döbbenetesen MÁS és jó volt, mert  Ex sosem volt képes rám így tekinteni, ezt éreztetni velem. Képes voltam vele teljesen más Nőként viselkedni, mint ezelőtt bármikor.
Megtapasztaltam azt is, hogy képes vagyok egy új férfinek megnyílni és képes lennék szeretni.
Persze fájdalmas is volt, mert végül elsikkadt a dolog. De ráébredtem arra, hogy amíg nyáron a legnehezebb hónapjaim zajlottak, addig tartotta bennem a lelket, addig spannolt, amíg el nem készült a lakás, be nem költözhettem. Utána, mintha megszűnt volna a dolga az életemben. Eltűnt.
Sokszor jut eszembe, sokat gondolok rá, de tudom, hogy sok szempontból talán mégis jobb így.

Megünnepelhettük a Nagymamám - az életem Egyetlen Nagyszülője - 95-dik születésnapját, és a Szüleim 50-dik Házassági Évfordulóját!
Mindkettő nagyon jó és boldog esemény volt. Jó volt ezeket megélni együtt és ünnepelni!
Novemberben azonban egy "fatális véletlen szerencsétlen esésnek" a következményeként Nagyi kórházba került. Szembesülnünk kellett azzal, hogy úgy tűnik lassan az Életének a végéhez ér.
Bár az orvosok szerint ennek már be kellett volna következni, de azért legbelül még hajtja a hihetetlen vitalitás.
Csak sajnos úgy tűnik a fizikai teste már nem tudja felvenni a harcot. Egyre gyengébb.
Nehéz, ha nem lehetetlen felkészülnünk a veszteségre. De legalább kaptunk egy kis időt erre, és arra is, hogy még tudjunk vele törődni és keveset beszélgetni.

Az életembe jöttek Új Barátok! Klasszak, kedvesek, segítőkészek, meglepetések és ahogy lenni szokott, volt aki kikopott mellőlem.
Azt már megtanultam az utóbbi években a sok tanfolyamon, hogy tudnom kell idomulni a változáshoz.
Az ÉLETBEN egyetlen dolog van, ami állandó: a VÁLTOZÁS.
Alkalmazkodni kell hozzá.

Az Új Esztendőben pedig meg kell tanulnom még jobban, intenzívebben Szeretni, használni a szeretet, megbocsátás energiáját. Kevesebbet haragudni, nem bosszankodni, többet meditálni és többet mozogni.
Kihívás ez mind, de remélem képes leszek lépést tartani az Életemmel...