A végső elbocsátás

Amikor hazajöttem a SZigetről, már úgy éreztem egy ici-picit változtam.
A vezetett meditációban próbáltam az Exnek megbocsátani, hogy ezzel is tudjak könnyíteni a helyzeten.
És azt reméltem, hogy a poklot el lehet kerülni.
Itthon a Kiskorú azzal fogadott, hogy egész héten suli után be kellett menni az Apja irodájába, és minden nap a KedvesKolléganővel együtt ebédeltek, csak úgy, mert hiszen az Apja és a Nő annyira jó és megértő barátai egymásnak...

Február 6-án délelőtt találkoztam Exszel egy közös munka miatt. Csak néztem döbbenettel egy hét alatt mivé változott az az ember. Nem is ismertem rá.
Majdnem kopasz fej, ősz nagy szakáll és kb vérbenforgó szemek.
Ordítva beszélt, tolta a középpontba magát, gyanítom, mint addig is mindig, csak akkor ezt nem vettem észre.

Aznap este a gyerek zongoraórája után az Exszel való megbeszélésünk szerint felmentünk az otthonunkba, hogy beszéljünk egymással.
Ekkor végül is elhangzott az a bizonyos mondat: "Vagy itt maradsz , és nem kapsz egy fillért sem, vagy elmentek."
AZ ajtót fogta és kinyitotta nekünk, és néztünk, ahogy véglegesen kiléptünk az életéből.
A megjegyzés nyilván "a hol lakjunk mégis?" kérdésemre is volt a válasza.
Azóta is ezen megy a huza-vona, mennyi pénzt ad nekünk végül, miből kell nekem vagy lakást keresnem és találnom, ahol elférünk, ami jó a gyereknek is közlekedés szempontjából, lehetőleg normális környéken van, ráadásul Budán.
Már-már lakótelepre is mennék.
Inkább nem.


Később is találkoztunk egyszer pld a Mammutban, amikor is a második emeleten leültünk egy padra, ott ült velem szemben és ordítozva közölte ő mire gondolt, nekünk mennyi jut, milyen gyorsan takarodjak el az életéből, és nehogy már azt gondoljam, hogy itt nekem bármi is jár.
Ha nem megyek bele abba, amit akar, akkor jó lesz ha vigyázok, mert NEM kapok SEMMIT.
Csak így egyszerűen 16 együtt töltött év és egy közös Gyermek után.
AKkor is döbbenettel figyeltem, ahogy ordítva fröcsögő nyállal ült velem szemben.
Mintha megfordult volna velem a világ, és egy démonok által megszállt bolond ülne velem szemben, nem a férjem.
Kérdeztem, hogy akkor most nyilván nagyon boldog, hogy ilyen ügyesen kirakott minket, és szabad a terep a Nője előtt. Erre megint fenyegetődzésbe kezdett, hogy ha így folytatom tuti nem kapok semmit, és a gyereket is elveszi.
Na hát ilyen a szimpatikus és kulturált szakítás, ami egy nagyon értelmes, intelligens, uriember, iszonyat tudású, magabiztos, energikus, szerető, megbízható Apa módjára.

Azt hiszem igazán azóta is ez a döbbenet munkál bennem, valahányszor találkozom vele a bíróságon vagy véletlenül valamerre.
Egyre inkább egy öregedő, feszültségekkel teli, idegbeteg rajzolódik ki előttem.
Iszonyat érzés.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy létezik-e az, hogy eddig is ilyen volt (így éltem le vele 16évet?) vagy ilyenné vált az utóbbi 1,5 évben?
Mindkét lehetőség igazán borzalmas...

Napi bölcsesség:

"Ha én azt mondom valakinek, hogy szeretlek, nagyon szeretlek – ezt én nem tudhatom. A saját érzelmeim megítélésében nem vagyok kompetens – ezt a másik tudhatja. Ha egy nőnek azt mondom, hogy nagyon szeretlek, ő tudja, hogy ez igaz, vagy nem, nem én. Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabban él, ha jobban el tudja viselni az élet terheit, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha bűntudatosabban él, ha mindenféle terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. De ezt ő tudja eldönteni, nem én. Én csak mondom. És ez viszont is így van. Azt mindig a partner tudja, hogy szeretik-e vagy nem."

Popper Péter

A Boldogság nyomában

A remek, elcsépelt, rózsaszínné tett Valentin nap alkalmából:
Popper Péter előadása a Boldogságról:

Naplemente Gomerán

A Gödör alján

"A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is."(CSernus Imre: A Nő)


Sosem tudtam, hogy valamire ennyire és ilyen hosszú ideig tud fájni.
Aztán eljutottam egy pontra később, hogy szerintem már ciki, hogy nekem még mindig fáj az, ami történt.
Nem nagyon tudtam másról beszélni.
Csak a kudarcomról, a válásról, arról, hogy a SzeretettFérj hogy hajított ki minket álnokul a saját életünkbő, csak erről tudtam beszélni, csak ekörül jártak a gondolataim.

Persze voltak olyan pillanatok, hogy azt mondtam magamnak jobb lenne fel sem ébredni.
Fel kéne adni, meg kéne halni, mert már nincs értelme így élni.
Ilyen mérhetetlen kudarc élménnyel és fájdalommal. Nem bírok így élni. Nincs értelme egyszerűen.
Kinek? Minek éljek? Senkinek sem jó ez.
Se a szüleimnek - mert a terhükre vagyok, se az Exnek - hiszen neki már nincs szüksége rám, met csak szabadulni akar. Sem munkám nincs, tehát se pénzt nem tudok keresni, se hasznos sem vagyok senkinek.
Ez a mélypont, a gödör alja.
Magam számára is fárasztó vagyok, nehéz és sok. Unalmas, lestrapált, visszataszító, megöregedett stb.
Sokszor aludtam el úgy, hogy nem akarok többé felébredni...


Aztán több hónappal később már azt tudtam mondani, hogy talán jó, hogy fáj, mert legalább rohadtul fáj, de amíg érzem, hogy van ami fájjon, akkor van lelkem és még ezek szerint élek.
Átalakult ez az érzés is.
Aztán ősszel, amikor Singer Magdihoz jártunk10-en (mind VálástTerápiára) akkor megtudtuk, hogy ez teljesen természetes folyamat. Ez így jó, ennek így kell lennie, ráadásul nem szabad meg vagy letagadni.
Mert azzal csak rontanánk a saját helyzetünkön.

City Of Angels - In the arms of The Angel

Gomera

Sokat sétáltam egyedül is. A Másik család nyakán sem akartam állandóan lógni, bár azért igyekeztek vigyázni rám.
Élveztem a napsütést januárban, lustán reggeliztünk, kávéztunk.
Amikor ők voltak soron a saját kezelésükön, akkor én jártam a piciny részt, ami a városkát alkotta.
A fekete homokos tengerpartot, a sziklákat. Be-benéztem boltokba, és előfordult az is, hogy életemben először ültem be egy étterembe ebédelni finom halat.
Akkor esett le nekem, hogy most először engedem meg MAGAMNAK, hogy azt tegyem, ami NEKEM jól esik.
Itt ébredtem rá, hogy a sok év alatt én tökéletesen igyekeztem hozzá, az Ex szokásaihoz idomulni.
Nem nyaraltunk tengerparton úgy klasszikusan, napozósan, pancsolósan, mert Exnek ez nem lett volna nyaralás, nem tudott volna kikapcsolódni. Szervezetten meg pláne nem mentünk sehová.
Az évek alatt hozzászoktam az "elindulunk azt lesz, ahogy lesz" nyaralásokhoz.
Először roppantul nehéz volt, és sokat féltem ,hogy nem találunk szállást. Végül is a sok év alatt azt hiszem összesen 2x fordult elő, hogy késő éjjel találtunk nem túl olcsó szállást. Ettől eltekintve kezdtem megszokni a kalandos nyaralást vagy utazásokat, és az "aktív kikapcsolódás"-t.
A síelések alkalmával volt foglalt helyünk, és talán párszor, ha mondjuk fix helyre mentünk több napra.

A Szigeten ébredtem rá arra, hogy nekem a lenyugvás, a pihenés, a kikapcsolódás a teljes pihenés. A tengerpart, a víz zúgása, a napsütés. No persze tarkítva kirándulásokkal, és ismerkedéssel, mert enélkül nem lehet megismerni azt a helyet ahová jósorsunk minket vetett.
Az volt a szereposztás, hogy én előre felkészültem a látnivalókból, és felszerelkeztem utikönyvvel és tereltem magunkat merre mit érdemes megnézni.
Hálás vagyok, hogy az évek során sokfelé megfordultunk és a világ sok szegletét felfedezhettük.
De ráébredtem tavaly, hogy hiányzott nekem mindig az, ahogy nekem esett volna jól.
Ott a tengerparton ülve kezdtem el érezni, hogy kezdek lazulni. Nagyon apró lépésekben, és magam sem értettem mi történik. Már nem kapkodtam, és nem rohantam.
Mivel nem volt nagy a hely, sokfelé nem tudtam csavarogni, így sokat ültem a vízparton és csak csendesen néztem a vizet vagy a napot, vagy a naplementét.
Sokan álltunk a parton és fotóztuk a lebukó napot.
Pont fordítva, mint az egyik kedvenc jelenetemben. (City Of Angels - óceánpart napfelkelte)
Már-már hallani véltem a lemenő nap zenéjét...

SZépen lassan...

Miközben minden nap "dolgoztunk", inkább beszélgettünk, bár ez mindig irányított formában történt egyre jobban rajzolódtak ki azok a pontok, amelyek mentén szépen lassan rájöttem, hogy tulajdonképpen már évek óta hagytam magam be és ledarálódni.
Bedaráltak a hétköznapok. Az, hogy szépen lassan mindent egyedül én csináltam, minden rám maradt. AZ Ex már semmiben sem segített, hanem minden természetessé vált. Miközben ő egyre kevesebbet volt otthon, járta a maga útját, én meg szépen csendben vártam haza.
AZt gondoltam, hogy ha hagyom menni, majd hazajön.

Nem. Ezt nem szabad. Most már tudom, mindennek határokat kell szabni. Még a Férfiak szabadságának is.
Csupán azért, mert egy idő után már a fene nagy szabadságot sem fogják szabadságnak érezni.
Már az sem lesz elég, vagy elég jó, vagy elég szabad.

Volt, amikor vezetett meditációban voltam, néha elég nehezen. Volt amikor a szabad óráimban rajzoltam, és a rajzról beszélgettünk, vagy javítottuk. És egyszer csak, váratlanul elkezdtem sírni.
Elkezdődött az évek alatt bennem le és felrakódott gondok, bajok, elfojtott érzések érzelmek felszakadása. És megint csak sírtam és sírtam.
De Ő azt mondta, hagyjam, ez így jó.
Amikor kimentem a tengerparta és néztem a naplementét vagy napoztam, csak hallgattam a tenger zúgását, hagytam, hogy a gondolatok ide-oda rohangáljanak. Elkezdtem oldódni.
AZ oldódással együtt elkezdtem tisztulni is.
Rögtön már az első napon hurutos beteg lettem.
De tudom, hogy ez nem klasszikus betegség volt, hanem a tisztulás.

Bougenvilla Gomerrán

Napi Bölcsessség:

"Az életben soha ne magyarázkodj senkinek! A barátaidnak nincs szüksége rá, az ellenségeid úgysem hiszik el, a hülyék pedig nem értik meg. A Te saját életedben jogod van döntéseket hozni: mi az, amit tenned vagy mondanod kell, akkor és úgy, ahogy Te akarod. Ha elrontod, szerzel egy rossz tapasztalatot, ha pedig jól döntesz, élvezheted. A lényeg, hogy sose add fel önmagad, hogy másoknak megfelelj.
Az életed egyedülálló, csak a Tiéd. Élvezd, ahogy Te akarod!!"

 (Rudiyard Kipling)

Meddig hazudsz még magadnak?

Ez az egyik Kegyetlen Mondat, amiről régebbi bejegyzésben írtam.
Ezt kérdezte tőlem a Gyógyítóm a SZigeten. Talán az első napok valamelyikén rögtön.
Már nem emlékszem arra, hogy pontosan miről szólt a beszélgetés. De nyilván a házasságomról.
És egyszercsak ezt a kérdést szegezte nekem:
"Meddig hazudsz még magadnak?"

Nem is értettem. Ültem ott, teljesen értetlenül.
Mi a kérdés?
Miért hazudnék én magamnak?
Miről van szó egyáltalán?

Lassan kezdtem megérteni magát a kérdést.
Nehezen esett le, hogy valóban a fájdalomban már magamnak is azt hazudtam, hogy ez a házasság nagyon jó volt, és kapcsolatunk csodásan működött, és szerettük egymást.

Igen, be kellett szépen lassan látnom, hogy teljesen igaz az állítás.
Régóta hazudtam magamnak azt, hogy ez nagyon jól működik. Mármint a házasságom, vagy ami maradt belőle.
Nem. Nem így volt. Pár éve már nem működött.
Illetve úgy működött, ahogy Exnek jó volt. Én teljesen kimaradtam a képből, csak megmaradtam háttér kiszolgáló személyzetnek, aki néha jó, ha kéznél van.
Ezt éreztem is, max magamnak nem mertem bevallani. Helyette szépen a testem mutatta meg, hogy valamit nem tudok megemészteni. = Gluténérzékenység, és radikális gluténmentes diéta volt a gyógymód. No persze ez sem használt.

Tehát az ember ki tudja miért, sokszor - talán mindig - ha valami szar, ha valami fáj, vagy csalódás, vagy  saját magunk előtt is szégyeljük bevallani, akkor hazudik.
Magunknak. És azt gondoljuk, hogy ez így jó.
Pedig egyáltalán nem jó, csak ideig-óráig elfedi a fájdalmat, az igazi mély sebet.
És a seb a felszínes kötés alatt csak egyre jobban begyullad.


Pont erről szól az is, hogy évekig hiába próbáltam Ex-szel beszélni a problémákról, nem volt hozzá kedve, inkább úgy tett, mintha minden rendben lenne. Ő is hazudott magának ahelyett, hogy együtt szembe mertünk volna nézni a bajokkal.
AKkor lehetett volna még javítani a helyzeten.

AZóta is sokszor kérdezem meg magamtól: Meddig hazudsz még magadnak?
Sok helyzetben jól jön ez az irányzott gorombaság.
Legalább nem ringatom magamat illúziókban.