A Gödör alján

"A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is."(CSernus Imre: A Nő)


Sosem tudtam, hogy valamire ennyire és ilyen hosszú ideig tud fájni.
Aztán eljutottam egy pontra később, hogy szerintem már ciki, hogy nekem még mindig fáj az, ami történt.
Nem nagyon tudtam másról beszélni.
Csak a kudarcomról, a válásról, arról, hogy a SzeretettFérj hogy hajított ki minket álnokul a saját életünkbő, csak erről tudtam beszélni, csak ekörül jártak a gondolataim.

Persze voltak olyan pillanatok, hogy azt mondtam magamnak jobb lenne fel sem ébredni.
Fel kéne adni, meg kéne halni, mert már nincs értelme így élni.
Ilyen mérhetetlen kudarc élménnyel és fájdalommal. Nem bírok így élni. Nincs értelme egyszerűen.
Kinek? Minek éljek? Senkinek sem jó ez.
Se a szüleimnek - mert a terhükre vagyok, se az Exnek - hiszen neki már nincs szüksége rám, met csak szabadulni akar. Sem munkám nincs, tehát se pénzt nem tudok keresni, se hasznos sem vagyok senkinek.
Ez a mélypont, a gödör alja.
Magam számára is fárasztó vagyok, nehéz és sok. Unalmas, lestrapált, visszataszító, megöregedett stb.
Sokszor aludtam el úgy, hogy nem akarok többé felébredni...


Aztán több hónappal később már azt tudtam mondani, hogy talán jó, hogy fáj, mert legalább rohadtul fáj, de amíg érzem, hogy van ami fájjon, akkor van lelkem és még ezek szerint élek.
Átalakult ez az érzés is.
Aztán ősszel, amikor Singer Magdihoz jártunk10-en (mind VálástTerápiára) akkor megtudtuk, hogy ez teljesen természetes folyamat. Ez így jó, ennek így kell lennie, ráadásul nem szabad meg vagy letagadni.
Mert azzal csak rontanánk a saját helyzetünkön.