A vezetett meditációban próbáltam az Exnek megbocsátani, hogy ezzel is tudjak könnyíteni a helyzeten.
És azt reméltem, hogy a poklot el lehet kerülni.
Itthon a Kiskorú azzal fogadott, hogy egész héten suli után be kellett menni az Apja irodájába, és minden nap a KedvesKolléganővel együtt ebédeltek, csak úgy, mert hiszen az Apja és a Nő annyira jó és megértő barátai egymásnak...
Február 6-án délelőtt találkoztam Exszel egy közös munka miatt. Csak néztem döbbenettel egy hét alatt mivé változott az az ember. Nem is ismertem rá.
Majdnem kopasz fej, ősz nagy szakáll és kb vérbenforgó szemek.
Ordítva beszélt, tolta a középpontba magát, gyanítom, mint addig is mindig, csak akkor ezt nem vettem észre.
Aznap este a gyerek zongoraórája után az Exszel való megbeszélésünk szerint felmentünk az otthonunkba, hogy beszéljünk egymással.
Ekkor végül is elhangzott az a bizonyos mondat: "Vagy itt maradsz , és nem kapsz egy fillért sem, vagy elmentek."
AZ ajtót fogta és kinyitotta nekünk, és néztünk, ahogy véglegesen kiléptünk az életéből.
A megjegyzés nyilván "a hol lakjunk mégis?" kérdésemre is volt a válasza.
Azóta is ezen megy a huza-vona, mennyi pénzt ad nekünk végül, miből kell nekem vagy lakást keresnem és találnom, ahol elférünk, ami jó a gyereknek is közlekedés szempontjából, lehetőleg normális környéken van, ráadásul Budán.
Inkább nem.
Később is találkoztunk egyszer pld a Mammutban, amikor is a második emeleten leültünk egy padra, ott ült velem szemben és ordítozva közölte ő mire gondolt, nekünk mennyi jut, milyen gyorsan takarodjak el az életéből, és nehogy már azt gondoljam, hogy itt nekem bármi is jár.
Ha nem megyek bele abba, amit akar, akkor jó lesz ha vigyázok, mert NEM kapok SEMMIT.
Csak így egyszerűen 16 együtt töltött év és egy közös Gyermek után.
AKkor is döbbenettel figyeltem, ahogy ordítva fröcsögő nyállal ült velem szemben.
Mintha megfordult volna velem a világ, és egy démonok által megszállt bolond ülne velem szemben, nem a férjem.
Kérdeztem, hogy akkor most nyilván nagyon boldog, hogy ilyen ügyesen kirakott minket, és szabad a terep a Nője előtt. Erre megint fenyegetődzésbe kezdett, hogy ha így folytatom tuti nem kapok semmit, és a gyereket is elveszi.
Na hát ilyen a szimpatikus és kulturált szakítás, ami egy nagyon értelmes, intelligens, uriember, iszonyat tudású, magabiztos, energikus, szerető, megbízható Apa módjára.
Azt hiszem igazán azóta is ez a döbbenet munkál bennem, valahányszor találkozom vele a bíróságon vagy véletlenül valamerre.
Egyre inkább egy öregedő, feszültségekkel teli, idegbeteg rajzolódik ki előttem.
Iszonyat érzés.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy létezik-e az, hogy eddig is ilyen volt (így éltem le vele 16évet?) vagy ilyenné vált az utóbbi 1,5 évben?
Mindkét lehetőség igazán borzalmas...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése