Miközben minden nap "dolgoztunk", inkább beszélgettünk, bár ez mindig irányított formában történt egyre jobban rajzolódtak ki azok a pontok, amelyek mentén szépen lassan rájöttem, hogy tulajdonképpen már évek óta hagytam magam be és ledarálódni.
Bedaráltak a hétköznapok. Az, hogy szépen lassan mindent egyedül én csináltam, minden rám maradt. AZ Ex már semmiben sem segített, hanem minden természetessé vált. Miközben ő egyre kevesebbet volt otthon, járta a maga útját, én meg szépen csendben vártam haza.
AZt gondoltam, hogy ha hagyom menni, majd hazajön.
Nem. Ezt nem szabad. Most már tudom, mindennek határokat kell szabni. Még a Férfiak szabadságának is.
Csupán azért, mert egy idő után már a fene nagy szabadságot sem fogják szabadságnak érezni.
Már az sem lesz elég, vagy elég jó, vagy elég szabad.
Volt, amikor vezetett meditációban voltam, néha elég nehezen. Volt amikor a szabad óráimban rajzoltam, és a rajzról beszélgettünk, vagy javítottuk. És egyszer csak, váratlanul elkezdtem sírni.
Elkezdődött az évek alatt bennem le és felrakódott gondok, bajok, elfojtott érzések érzelmek felszakadása. És megint csak sírtam és sírtam.
De Ő azt mondta, hagyjam, ez így jó.
Amikor kimentem a tengerparta és néztem a naplementét vagy napoztam, csak hallgattam a tenger zúgását, hagytam, hogy a gondolatok ide-oda rohangáljanak. Elkezdtem oldódni.
AZ oldódással együtt elkezdtem tisztulni is.
Rögtön már az első napon hurutos beteg lettem.
De tudom, hogy ez nem klasszikus betegség volt, hanem a tisztulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése