Befelé

Mostanában sok bent a dolog és estére mindig azt érzem, hogy totál kiszívta valami az erőmet.
Nem tudom, hogy a sokféle dolog, a sok email teszi-e vagy csak öregszem és hamarabb fáradok.
Rájöttem, hogy jót tesz, ha reggel odafelé és este hazafelé valami kellemes nyugtató zenét hallgatok.
Az legalább kiránt a munka gondolataiból. Ma is így volt, miközben gyönyörködtem a Telihold csodájában a tiszta égen.
Lesétáltam a Batthyányi térre és le kellett fotóznom a Parlamentet a Holddal az oldalán.
Full giccs az egész, de gyönyörű.

Most, hogy nyugis zenét hallgattam másként értem haza.
Jól esik a sötét, csak az állandó pici fénysor világít a szekrény tetején és oldalán, a viszonylagos csend (kár, hogy a mosógép morog).
Van időm lehiggadni és csendesedni.
Meg kell találnom önmagam, önmagamon belül és a felszín alatt.  Le kell ásni a mélybe, a középpontomba. Lassan megy, de kényszerítem magam.
Iszom a gyógyteát, és amikor végre hat, jól esik, hogy nyugodtabb leszek. Persze minden feszkót nem foghatok saját magamra, hanem azért a kollégák odateszik magukat hiszti ügyben.
Miközben itthon is teszek-veszek egyfolytában jár az agyam.
Tegnap az ugrott be - fogalmam sincs miért és miből - hogy tulajdonképpen Ex és Én pont egymás tök ellentétei vagyunk, már ami a válási krízist és a sebeket illeti. Mindketten sérültünk.
Na jó azt, hogy én mennyire, azt pontosan tudom. Azt hogy ő sérült-e, azt max csak sejtem.
Én a Magányos Remeténé szerepébe tetszelgem (ami egyáltalán nem tetszik), ő pedig belemenekült az Újra Kamasz Életem van szindrómába és egy új házasságba. A két véglet. Egyik sem egészséges.

Ma egyébként beszélgettem Gerdával (igen, az ismert színésznővel) mert ismerjük egymást és sokat dumáltunk eddig is, és teljesen igaza van, hogy valahogy fel kell szabadulnom végre és nem szabad félnem. Annyira cuki egyébként. De tényleg!
Mert rájöttem (bakker mekkora lángész vagyok!) hogy nyilván azért vagyok egyedül, mert tudat alatt félek.
Félek egy új kapcsolatba, ismeretségbe belevágni, hogy nehogy újra sérüljek és azt kelljen megélnem, amit Exszel.
Bár azt gondolom, hogy már ez a felismerés is óriási haladás.
Szóval elmorfondírozom itt magamban, telnek a napok, én meg pörgök és néha jut idő egy jó sétára Nórával a gödöllői Erzsébet parkban vagy egy vasárnapi ebédre Anyuékkal és még egy kis kultúrára is. Erkel színház: West side story.

Keveset és ritkán írok, de hát most úgy tűnik a mély terápiára nincs idő vagy talán elfogynak a magvas gondolatok.
Ki tudja...