A múlt feneketlen kútja

Pár hete volt, a Kamasz nem volt itthon. Azt hiszem a balcsiról jöttem fel egyedül és úgy döntöttem ennék egy kis pizzakenyeret salátával.
Felhívtam a szokásos pizza rendeldénket- forte, mi ezt szeretjük - megrendeltem amit kértem.
A Kishölgy nyilván megkérdi a telefonszámot, amikor zsigerből elkezdem, hogy 214-40... és ekkor belém hasít az érzés, hogy  hoppá, itt valami nem stimmel.
Pillanatok alatt ráébredek, hogy basszus ez a RÉGIIII telefonszámunk!
De itt jön a következő bökkenő bármennyire is megpróbálok gyorsan emlékezni az új vonalas számra, egyáltalán nem jut eszembe.
Ettől nagyon elszomorodtam és a szívembe markolt.
Baker tényleg???
Még mindig, lehet hogy tudat alatt is kísért?
Miét?
Már rég vége az életünk annak a szakaszának.
Ez az apróság napokra fogva tart és jár az agyam. Végül is most mit csináljak.
Azt a számot annyiszor ismételtük el.  Ezek szerint megmaradt a tudatalattimban is.
Azért, ez nagyon gyomorszájas érzés és persze bosszant is egyben, meg hát mit hazudjak, fáj is.

Erre ma reggel bevillan egy kép az emlékeim közül. Még alig látok ki a fejemből, korán reggel van.
Bekapcsolom a gépet és megkeresem.
Fogalmam sincs miét jutott az eszembe.
Karácsonykor készült, 2009-ben.
Itt még nagyjából minden rendben volt.
És azóta eltelt majd 6 év és ebből 4-et már tök másként éltünk le.
Telik a nap és még mindig gondolkodom azon, vajon miért ugrott be pont ez a kép?
Mit üzenhet?
Mit akar tőlem?
Én és a Gyerek - mi emlékszünk erre.
Nem mi felejtettük el azt a 16/13 évet.

Pedig tényleg nem az Exem hiányzik. Akivé lett, aki most, ahhoz már semmi közöm sincs.
Sőt.
Azt hiszem az érzés. A család, a szeretet, az összetartozás érzése hiányzik.
És ezek szerint még mindig ilyen mélyen. De miért?
Őszintén nagyon felkavarnak ezek a gondolatok és úgy érzem sosem lesz ennek vége.
Meddig tud még valami így odaláncolni valamihez és fájni????

Szombaton pont SZ/Mályvacsiga mondta ki és azt gondolom teljesen igaza van, hogy én hiába zárok le mindent, hiába dolgozom magamon, hiába lépnék tovább, hiába oldom fel a dolgokat, járok családállításra, hogy oldjuk meg ami még maradt bennem vagy bennünk. Ott mindig tiszta a kép, éthető és világos. Béke van. De  mégsem haladok. Kűzdök, mint ha szembe és visszafújna valami láthatatlan orkán. Hiába dacolok vele fejlehajtva és kitartóan.
Szépen lassan felemészt.
Egészen addig, amíg Z ennyire gyűlöl és tagad és nem akar rólam tudomást venni, addig ez a negatív energia fogva tart. És sajnos nem ereszt.
Még mindig én vagyok egyedül.
Kicsit olyan ez, mint egy igazi életeken áthatoló átok.

(Vajon a másik oldal, ahonnan ez a rettenetes gyűlölet és tagadás jön- vajon ott is fáj?)
Ez csupán költői kérdés volt...

"Mélységes mély a múltnak kútja.  Vagy mondjam inkább feneketlennek?"
(Thomas Mann: József és testvérei)