Majd 1 hónapja nem írtam. Nem azért, mert nem volt mit, sőt túl sok is lett volna. De valahogy nem ültem le írni. Nem akartam volna megint panaszkodni és csak a bajaimat leírni.
De közben a bajjal jött pár jó dolog is. Ezeket meg magukban nem tudtam volna leírni, mert nem lett volna teljes a kép. A rosszakat meg nem akartam rögtön a nagy bánat hevében, mert ebből van már bőven elég. És ez meg nagyon unalmas.
Megint jött egy váratlan fordulat munka ügyben. Na, akkor sírtam, egész délután. A többiek bent, meg vigasztaltak. Olyan nagyon helyesek voltak, hogy csak néztem és mosolygott a lelkem, miközben sírtam. Ott, akkor nem voltam elég erős, mert ... Mindegy.
Pont aznapra volt egy tervem, hogy lemegyek a gyülekezetbe. Ez épp a húsvéti Nagyhét előtti péntek volt. Egy egész estés közös imaestet szervezett Dávid és kíváncsi voltam milyen lehet.
Mivel az a nap tényleg irtó szarra sikeredett, így meg is volt az indok miért is megyek.
Kellett a lelkemnek valami. És ott megtaláltam. A Csend. Ott, akkor magamban gondolkodtam, sírtam meg nem, jártam körbe, olvastam, imádkoztam. Másokért. Maradtam egészen éjfélig. Majdnem 5 órát voltunk együtt. Sohasem éreztem még ezt a csodát. A végére a lelkem teljesen elcsendesedett, megnyugodott. Hazafelé majdnem bőrig áztam, de ez sem zavart. Megnyugodtam.
A következő héten megint jött egy újabb rossz meglepetés, persze, hogy munka ügyben.
Amire vártam, abból nem lesz semmi. És most először fel kellett ismernem, hogy valami folyik odafent, rángatják a bábukat és nem tudom mi lesz a vége, hová fognak elrugdosni.
A sokkon túl valahogy végre eljutottam oda, hogy nyugi lett bennem.
Ráébredtem ezzel a történéssel - ami csak közvetve volt rám hatással - hogy tényleg végre le kellene nyugodnom és hagyni, hogy a dolgok történhessenek, ahogy nekik kell.
Nem rajtam múlik és ha görcsösen akarom megoldani, abból nem sül ki semmi jó.
Itt a csoda! Végre, felfogtam, megértettem és sokkal nyugodtabb vagyok.
(azért belegondolok, hogy talán a galaj tea és a kevésbé túlbuzgó pajzsmirigyem okán is lehetek nyugodtabb) - vagy együtt ezek hatására.
Jaj és ami a legjobb, hogy nem akarok belehalni a tökéletes munkába, ahogy egy kedves Angol ismerősöm mondta egykor nekem: "It's just a job".
Csak egy munka. Semmi több.
A Húsvét jól telt. Csendben. Együtt Anyuékkal.
Már csak négyen. Kis család, hülye család, érzelmes család, tele erős egyéniségekkel, akik mind egy szálig irtó makacsak és önfejűek. Mégis közel egymáshoz.
Belegondoltam akkor, hogy ez már a negyedik év így, "megváltozott családi állapottal".
És ahogy Fruzsi is írja:
http://hepianyu.cafeblog.hu/2015/04/16/365-napi-hala-aprilis-16/
- én is nehezen hiszem el, hogy már a negyedik évet töltöm singli, elvált, középkorú anyaként.
Sok. És most úgy érzem, gyorsan eltelt.
És annyi minden történt, hogy nem is emlékszem nagyon sok mindenre.
Néha, bevillan egy-egy érzés egy-egy emlék. Valamelyik takarítás közben hallgattam a klasszik rádiót és az egyszer csak felcsendült az egyik dallam, ami anno a polgári esküvőnkön az egyik legkedvesebb dallamom volt. (mi raktuk össze a zenét az esküvőre).
Akkor megint valami belém hasított - talán egy kis bánat, egy emlék, egy érzés - de ez már nincs, ezzel már nem kell foglalkozni- hessegettem el magamtól az emlékeket.
De mégis, azt hiszem én sosem fogok tudni egyáltalán nem emlékezni, sosem fogom megtagadni és mindig lesz bennem érzelem. Egy nagy marha érzelmes ember volnék. És nem szégyellem.
Volt férjem, egy család voltunk, majdnem felneveltük együtt a fiúnkat és 16 év nem is annyira kevés.
Néha amikor hallok egy-egy lányról, hogy bőven 30-on felül vagy 40-hez közel egyedül van még mindig, akkor arra gondolok, hogy ha most én egyedül vagyok is, és nagy csalódás ért, akkor is volt 16 évem, amiből 14 viszonylag jól telt.
És szerettem és talán szerettek is. Nevettünk, veszekedtünk, érzelmek voltak, együtt megélt események. Együtt láttunk világot. Ezek nekem megmaradnak remélhetőleg egyre kedvesebb emlékké válva. Sosem fogom azt mondani, hogy kár volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése