- „Engedd el!” Mármint, a dühöt, keserűséget, irigységet stb. Nehezebb feladat, haladóknak: engedd el a vágyaidat, úgy, ahogy vannak, Buddhának sikerült, neked is fog. Elengedni viszont valamit csak akkor tudunk, ha már nem hisszük, érezzük a dologról, hogy a lényünk – habár fájdalmas, de mégiscsak – része. Ahogy a fájó kezünket se tudjuk lerázni magunkról, fájdalmas emlékeinket se fogjuk tudni csak úgy. A fa is csak a megérett gyümölcsöt „engedi el”, a még zöldet nem… gondjainkat-bajainkat is csak „megérlelve” tudjuk elengedni, ami türelmet, időt, bölcsességet, az érzelmi fájdalom elviselését és megbocsátást igényel. Parancsra nem fog menni.
- „Fogadd el!”. Ez a másik oldala az előbbinek. Igaz, de mégse olyan egyszerű. Elfogadni is csak akkor tudunk valamit, ha megértjük, hogy az a dolog lényünk fontos része, vagy legalábbis azzá tud válni. Ami nem passzol bele lényünk kirakós játékába, azt parancsra sem tudjuk belekalapálni. A „fogadd el” egyébként igaz tanításával sokszor a keserves élmények, élethelyzetek eltűrésére próbálnak rávenni – gondoljunk csak az „ezzel a betegséggel együtt kell élni” hírhedt orvosi mondatára! Ez nem elfogadás, hanem tehetetlenség. Az elfogadás biztos jele, ha valami jót, értékeset tudtunk kihozni a dologból.
- „Emeld a rezgésszinted!” Ez is teljesen igaz – de jó a kérdés, hogy hogyan? Amikor szomorú, fél vagy dühöng valaki, lehet, hogy magasabb rezgésszinten van (mert őszinte és kifejezi az igazságot), mint a környezete, akik még a mosolygó depresszió állapotában leledzenek. Ha még ezoterikusok is a tetejébe’, akkor könnyen megfogalmazzák a kritikát: a szomorúság, a harag, a bánkódás „nem ezoterikus”, mert „nem pozitív”. A valóság az, hogy sokkal pozitívabb, mint a hazug, mosoly-álarc mögé bújt bűntudatkeltés.
- „Nézd a pozitív oldalát!” Ha meghal egy rokon, leég a ház, elhagy a férj vagy a feleség, beteg gyerek születik egy családban, akkor annak nehéz, sőt sokszor lehetetlen a pozitív oldalát nézni. Lehet, hogy van ilyen, de nem az akut gyász, gyötrelem, sokk és tragédia állapotában. Aki ilyenkor így, a pozitív gondolkodásra hivatkozva akarja a gyászolót „vigasztalni”, könyörtelen, kegyetlen dolgot művel. A problémáknak van megoldása és van pozitív oldala. A tragédia más, mint a probléma, ugyanis nincs megoldása – ott az együttérző meghallgatás és a gyakorlati segítség (pl. gyászba merült ember helyett megfőzni a vacsorát, a beteg gyerekhez megkeresni a legprofibb orvost, terápiát) az igazi támogatás.
- „Ez csak az egód, lépj túl rajta!” Ez az egyik legidegesítőbb „tanács”, már csak azért is, mert a tanácsot adó maga is az egójából préseli ki. Csak megvilágosodott tanítótól lenne hiteles (aki maga már túllépett az egóján), az viszont nem mond ekkora marhaságot.
- „Szeresd magad jobban!”. Ez is igaz – egy bizonyos szinten – egyetlen baj van vele, nevezetesen, hogy parancsra nem lehet szeretni. Se magunkat, se mást. Rejtetten ott van benne a bírálat is: ezek szerint, jelenleg utálod magadat, lám ez annyira látszik is rajtad, hogy már az ellenkezőjére kell utasítani téged. Ezenkívül eleve „skizó”: hiszen ezek szerint van, aki szeret, és van akit szeretnek, és mindkettő én vagyok, akkor hányan is vagyok? Ugyanez a helyzet a „bízz magadban!” tanáccsal: ketté szed, a két-séget erősíti – pedig pont az ellenkezőjét szeretné. Egy ilyen, akár jó szándékkal odavetett utasításnál többet ér egy-két kedves szó, elismerés, gesztus.
- „Ez nem a valóság!” Hát akkor mi? A Mátrix (és Buddha, és Platón) óta ismeretes tanítás, hogy ez a világ „vetítés”. És ennek igazságát egy bizonyos tudatállapotban át is lehet élni. De ez nem a hétköznapi tudatállapot, nem a hétköznapi feladatok szintje, tehát ha a hétköznapok során beütöm a kislábujjam, és az fáj, vagy eladósodtam és a bank elárverezi a házamat, akkor az nagyon is a valóság. Nem-valóságosnak feltüntetni az élményt, élethelyzetet - a hétköznapok szintjén - a személyes valóság megkérdőjelezése, lila köd és az együttérzés hiányára utal.
Összefoglalva: ezek a tanácsok, útmutatások igazak. Pont ettől fájnak annyira a megcélzott embernek. Hiszen sokféle igazság van – vannak az elme, az ész igazságai és vannak a szív igazságai. A bajban lévő, szenvedő, problémával küszködő ember nem észosztásra, kiokosításra, sőt kioktatásra - vagy az amerikai sikerkönyvekben olvasott pozitív jövőteremtő útmutatásokra - vágyik, hanem érző meghallgatásra, netán gyakorlati segítségre. (Utána jöhet az elmélet!) Ennek képessége fejleszthető – és éppen az kell hozzá, hogy legalább mi ne tagadjuk le a fájdalom, a „negatív érzések” jogosságát önmagunkban, ne féljünk mások szenvedésétől (hogy netán „elkapjuk”), szóval ne csapjuk be magunkat.
Az önismeret folyamata nem mindig könnyű: az igazán bölcs, saját szenvedésein keresztül megérett és elmélyült ember már nem is érzi szükségesnek, hogy tanácsokat osztogasson: pusztán csendes jelen-léte gyógyító, vigasztaló hatású. És akkor megszületik „Buddha mosolya”, az elfogadás, az elengedés, a szeretet, a valóság, a magas rezgésszint, mégpedig a maga szelíd és természetes módján, mindenfajta felszólító mód nélkül…
Halász Alexandra
-a-7-legidegesitobb-szellemi-tanitas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése