Újra itt

Tudom, hogy nagyon sok idő telt el, amióta nem írtam ide.
Nagyon sok minden történt.
A legjobb, hogy sokat dolgozom - talán túl sokat is, és igazából esténként már nincs erőm itthon is a gép előtt ülni.
A "gyerek" végzős lett, megvolt a szalagavató, amin nagyon ügyesen táncolt. Jaj, elképesztően csinos volt és nagyon meghatódtam. Baromi büszke is voltam, ahogy kell.

A "gyerek" a jövő héten nagykorú lesz, ami elég felfoghatatlan és rengeteg emléket hoz fel, ahogy keresgélem a fotókat és visszapörgetem az éveket.
Az Apjával hébe-hóba találkozik, néha ott is alszik, de ez egyáltalán nem rendszeres.
Már nem tanulnak együtt sem.

A Feleség új iskolába jár - Mentálhigiénés szakember lesz, és így persze Apuka is megint tanul, nehogy lemaradjon. Így PHD-re jár, amit én évekig mondtam neki.
Végül is nekem tök mindegy.

Mi nem beszélünk egymással, 2104 december 29-e óta. Annyi volt a kivétel, hogy idén a szeptemberi szülői értekezletre magától jött el, ő ajánlotta fel, hogy segít nekem.
A szülői végén kb 10 percet vártam rá, mire rájött, hogy várom. Aztán lesétáltunk a suliból, kvázi majdnem a régi környékünkig, de én max pár kérdést tudtam feltenni, beszélgetésre semmi lehetőség nem volt, ahogy az együtt töltött évek alatt sem. Ő beszélt, én meg hallgattam.
És persze nekem a legfurább az volt, hogy néztem kívülről egy számomra teljesen idegen embert és el sem tudtam képzelni, hogy valaha is mi együtt éltünk.
A többi személyes részletet még kevésbé. Nem mondom hogy könnyű volt ez megélni, de minden esetre jó, hogy tényleg semmi közünk egymáshoz.
Bár nem tagadom, hogy azért hasznos lenne, ha a közös gyermekünk jövőjéről, a továbbtanulásról és egyebekről sikerülne beszélnünk, de valószínűleg ez sosem fog megtörténni.

A szalagavatón persze sikerült engem "nem észrevenni", pedig csak 1 ember választott el minket egymástól, amikor is a "Langaléta" megtáncoltatta a nagymamáit.
Én köszöntem a Volt Anyósomnak, ahogy illik, Apukának viszont nem sikerült se nekem, se a szüleimnek köszönnie.
Na mindegy is.
Nemsokára befejezzük az ötödik évet is külön. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, bár azért elég nehéz egyedülálló szülőként nevelni egy kamaszt.

Elnézést kérek, ha nem válaszoltam a kommentekre. Elolvastam mindegyiket.
Van, akivel azóta személyes levelezésben vagyok, van akivel távolról tartjuk a laza kapcsolatot.

Ami nekem a legfontosabb az az, hogy a Gyerek azt mondja nekem ,hogy "Anya figyelj, az a legjobb, hogy mi ketten együtt élünk. Már tudom én is, hogy ez így a jobb." És így is gondolja, és elmondja nap, mint nap, hogy mennyire szeret.
És ami a legfontosabb, hogy nagyon tartottam attól, hogy az én rossz példám rányomja a bélyegét az ő életére és félni fog egy normális kapcsolatba belebonyolódni. Rengeteget beszélgettünk erről is, főleg nyár vége felé.
És jelentem, megtört a jég. Szerelem van. Olyan igazi, nagy. Én meg csendben drukkolok nekik.