Húsvilla

Nem telik el úgy nap, hogy DrágaNagyi ne jutna az eszembe.
Majd a nap minden órájában.
Beszélgetek vele, mindent elmesélek neki, mert nekem ez kell.
Ez hiányzik.
A napi telefonhívás, a csak beszélgetés, a hangja.
Az a legfájóbb, hogy a hangját felejtettem el először.
Már nem tudom milyen volt, hogy csengett, ha örült.

A lakásunkban több kisebb-nagyobb tárgy van, ami az övé és rá emlékeztet.
A szőnyeg, a kis faliszekrény, egy virágállvány, a kék hagymamintás tányérkészlet, amit minden nap használunk.
A szép, rozsdamentes edénykészlet, egy nagy fehér fazék, amiben levest szoktam főzni magunknak.
Mostanában sok levest főzök, elvégre ősz van, és persze bekaptam valami gyomor nyavalyát és 2 hétig csak levest bírtam enni.
És legutóbb elhoztam egy egyszerű húsvillát.
Régi.
Olyan igazian nagyon régi. Emlékszem, hogy mindig ezzel forgatta a rántottcsirkét és a rósejbnit, amit sütött nekem.
Anyu mondta, hogy úgy tudja, Nagyi is a Nagymamájától kapta vagy a nagynénjétől?
SZóval régi darab, nekem különösen kedves.  És nagyon ritkán használom, mert vigyázok rá.
De nagyon jó érzés minden nap megnézni, és tudni, hogy itt van nálam.
Hülyeség, de olyan nagyon jó emlék.

Emlék.
Nem hagynak békén, és minden nap támad valamelyik a "régi" életünkből.
Most egy hirtelen huszárvágással átnyergeltem Ex témakörére.
Unom ezt az elszakadás folyamatot. Érjünk már a végére.
Plíz...

nem akarok több emléket, több fájdalmat.
semmi többet, többé már nem, ami Ex-re emlékeztet.
elég.
legyen már vége...

Férfi vs Nő

Gondolom sokan ismerik azt a bizonyos hihetetlen szórakoztató előadást a Férfi és a Női agy különbségeiről:

Valamiért ma jutott eszembe, hogy még a nyáron egy barátommal (férfi) ültünk az erkélyen, kellően elmerültünk a lelki bonyodalmaink bugyraiban és valahogy szóba került a férfi és a nők gondolkozása közötti különbség.

Végre egy férfi kimondta, hogy mi Nők valamilyen rejtélyes okból minden túl bonyolítunk.
Megpróbáljuk mentegetni a hapsikat, jobbnak gondolni, látni őket, ha nem akarunk magunknak csalódást okozni.
Pedig annyira tök egyszerű a Férfi viselkedése.

Vegyük tudomásul, ha egy Férfit érdekel az adott Nő, akkor mindent elkövet, hogy vele legyen/lehessen.
Ha csak ígérget, de valamiért sosem ér oda, vagy "véletlenül közbejön valami", akkor az a Nő már nem érdekli a Férfit.
Ennyi.
Nincs mögötte semmi furcsa, hirtelen közbejött betegség, baleset, csupán annyi, hogy az érdeklődés és a hódítási vágy elfogyott.

Nem mondom, hogy ezt akkor pont így szerettem volna hallani (nyilván éppen egy "jaj bocsánat, ma sem tudtam odaérni, majd jövő héten" szituációban senyvedtem.)
Pont ezért döntött úgy a haverom, hogy drasztikus férfiasan felvilágosít a helyzetről. Úgy bele az arcomba kíméletlenül.
Néha kellenek ezek a nagyon durva igazítások, hogy végre ne saját magunk körül pörögjünk már, hanem legyünk képesek kilátni a saját hülyeségünkből, amellyel általában csak magunkat hitegetjük vagy épp magunknak nyújtjuk el a szenvedéseinket.

Különben is, ha jól emlékszem talán Feldmárnál olvastam, hogy ha egy ember túl sokat beszél, akkor soha ne a szavaknak higgyünk, hanem a tetteinek. Azok mutatják meg mit is akar valójában.

Túlélés, az idő meg a türelem

A napokban az jár a fejemben, hogy ha belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól - vagy akárki más is megkérdezhetné - hogy éltem túl az elmúlt 3 évet, nem tudnék rá válaszolni.

Nem volt taktikám, sem semmi extra furfang. Csak éltem gyakorlatilag iszonyat kis lépésekben, azaz egyik napról a másikra.
Ha eljött az este és lefeküdtem, azt jelentette egy nappal többet kibírtam, tehát pipa.
És most már látom, hogy ahogy telt az idő, egyre erősödtem.
Néha kibuktam, de tényleg igaz lehet, hogy "ami nem öl meg, az megerősít."

Arra jöttem rá, hogy szerintem nagy a valószínűsége annak, hogy a nagyszüleim(nk), a háborút megélt emberek is valószínűleg így lehettek ezzel.
Nem gondolkodtak távlatokban, hosszasan, csak éltek. Egyik napról a másikra.
És egyszer vége lett a szörnyűségnek.

Eltelt 3 év.
Soknak hangzik.
Viszont a 16 évhez képest nagyon kevés.
Lehet, hogy még mindig kell egy kis idő a teljes gyógyuláshoz.

ÉS itt jön megint az idő és a türelem.
Türelmesnek kell lennem magammal és időt kell adnom mindenre. Magamnak is, másoknak is.
És ha hiszek ebben (márpedig nagyon hiszek) akkor minden elrendeződik, amikor itt lesz az ideje.
Csak ki kell várnom.

Régóta már...

nem történt olyan, hogy ne köszöntöttem volna fel Exet a születésnapján.
Pontosítok, ilyen eddig még nem fordult elő.
De tegnap, nem tettem meg.
Mert már nem éreztem értelmét.
Már nem vagyok a felesége, van neki új. Bizony. Augusztus 16-án volt nagy, igazi lagzi vidéken.

Nagy megkönnyebbüléssel gondoltam arra, hogy most nem is lett volna energiám ahhoz, hogy vendégül lássam az egész családot.
Helyette főzött ő tegnap, vendégül látta azokat, akik a régi és az új családtagjai.
KisKamasz ebből azért erősen kilógott, de abszolválta az eseményt.
Na új időszámításba kezdtünk. Ez is pipa...

Meryl Streep és Én

NNa, ezt most "találtam" és persze egy tehetséges elképesztő Nő hitvallása.
Nem más tollával ékeskedem, mert iderakom, ahogy ma találtam:
a bejegyzés itt, az nlcafe facebook oldalán:

https://www.facebook.com/noklapjacafe/photos/a.201870833772.129417.174495013772/10152454418358773/?type=1&theater

"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dícsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet." – Meryl Streep hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavai.

(fotó: Brigitte Lacombe)
Forrás: D. Tóth Kriszta

Augusztus

A suli nélküliség utolsó hónapja, de a nyár még tombol.
Kamasz mindig edzésen és/edzőtáborban és/vagy táborsegéd és/vagy versenyen.
SOkszor elég szarul viselem a teljes magányt, de meg kell szoknom. ELvégre az az élet rendje, hogy leválljon rólam és a saját életét élje. Még jó, hogy elég korán kezdtem edzeni magam erre. És még így is nehéz sokszor elviselni.

Néha hazajön, néha 2 napra is. Most hétvégén csak 1,5 napig volt itthon. Ilyenkor kezd kicsit elegem lenni az "AnyaPanzióból" és ezt meg is mondtam neki tegnap.
Ma reggel megint útra kelt és ment vissza.
Olyan fekete már, hogy már én is irigylem.
Pedig eddig még senki sem hagyott le engem barnulásban...

Nos július 31-én volt Felperes vagyis Ex új polgári esküvője.
A "Nagy hetedhét országra szóló" vidéki lagzi e hét végén lesz.
Természetesen a "barátok" 99%-a ott fog hipe-olni, hiszen valószínűleg egyikük sem tudja a full történetet, csak max Felperes oldaláról. Nyilván én vagyok a Sárkány és egy Boszorkány kereszteződése, akivel maga volt a POKOL az élet. Vagy ki tudja.
Minden esetre tőlem nem nagyon kérdezték meg azóta sem, hogy mi is történt valójában.
Ha belegondolok pont a nagy esküvőre rá 1 nappal lesz 3 éve, hogy Ex lélekben elhagyott minket.
Fizikailag ezt kicsivel később tette meg, de ez volt az alap.

Az oltári lagzitól néha kicsit szétcsúszok, de most már nincs mit tenni, valahogy ki kell bírnom.

Amúgy egész jó napjaim vannak. Telik-múlik az idő, hol ezzel, hol azzal.
Most épp segítek egy kedves ismerősömnek a vadiúj vállalkozásában. És azon drukkolok magamban, hogy a dolog sikeres legyen, mert akkor nekem is jó lesz egyszer csak.

A Kamasz és az APja továbbra is nagy távolságban egymástól és amolyan semmilyen kapcsolatban.
SZép az élet hejj!

Páratlan

Tegnap belefutottam egy blogba illetve azon egy írásba, amelyik azt tárgyalja elváltan mennyire van esélye az EmberLányának új párt találni.
Az alap írásban sok sikertörténetet lehet olvasni, de van egy külön poszt, ami arról szól, hogy van akinek nem sikerül és úgy érzi nem is fog, mert gyakorlatilag lehetetlen küldetés.

AZ írás itt: http://rejtelmek.cafeblog.hu/2014/07/13/haromgyerekes-elvalt-anya/

Én is írtam egy választ, mert található egy kérdőív a blogban, ahol el lehet mesélni a jó történeteket.
Leírtam a saját sztorimat, ami ugye eddig egyáltalán nem jó.

Pont ma beszélgettem egy Kedves Barátnőmmel a kérdésről (neki 3 nagy fia van, sikeresek, okosak, ügyesek) a barátnőm irtó klassz belevaló, bevállalós, nagyon jókedvű, mosolygós Nő.
Mégsincs igazi kapcsolata sok sok éve. Pont erről beszéltünk, hogy a Gyerekes Elvált Anyák egy külön kasztba - szekcióba tartoznak, ha úgy tetszik.
Mert egyértelműen NEM szinglik, és nem is házasok.
Gyerekkel már nem szingli az EmberLánya, hanem Elvált Anya.
Kérdem én, de az "ilyeneknek" hol lehetne ismerkedni, amikor a mai világban még a szinglikből is rengeteg van szabadon, a még fiatalabbak sem találnak párt.
Akkor mi maradunk hoppon?

Nagyon úgy tűnik...

Pedig ahogy járok-kelek az utcán sok nem túl szép, nem túl ápolt, nem túl kedves nőnek van párja.
Azt persze kívülről nem lehet látni, hogy boldogak-e, de legalább nincsenek tök egyedül.

Mert Én spec senkit nem tudok felhívni, ha bedöglik az autóm a szerelőn kívül.
Mindent egyedül kell megoldanom, szerelnem vagy elintézni, hogy legyen valaki, aki szerel és persze kifizetni.
A Kamasz rémes némaságát és rossz kedvét is egyedül kell lenyelnem és elviselnem, miközben megpróbálok Megértő Anya is lenni.

Nekünk is jár a boldogság?
És akkor azt mégis merre találjuk meg???

Up-date

Jaj neeem a Norbi féle, hanem a saját állapot up-date-je kellene, de eddig halogattam.

Munkám azóta sincs (elég rossz érzés majd 10 hónapja munkanélkülinek lenni), de valahogy semmi sem akar összejönni.
Ha befut egy nagyon jónak tűnő lehetőség és nyomban rábólintok, hogy IGEN!-akkor minden szertefoszlik, mint a mesékben.
Úgyhogy lassan feladom a reményt is.
Pedig nagyon sokan próbálnak segíteni nekem, ami nagyon klassz érzés, de még nincs meg a megoldás.

Apukával a helyzet nem nagyon változott. (talán most van valami változás...)
Inkább a feszültség többször jött elő az év első felében a Kamaszból, végre nem fojtja el az indulatait.
Többször kiabáltak egymással, vagy mondta el simán a véleményét. Nem javult a helyzet kettejük között.
Elég távolságtartó, és semmikép sem könnyed.

Szerencsére "Husikát" majd 2 hónapja nem látta a gyerek, így ez jót tett.
"Husikát" én találtam ki, mert rímel a nevére (bocsánat).
Egyébként a Gyerek sokszor mondta, hogy kövérebb, mint én, azt gondoltam, hogy a gyerek rosszindulatú.
De Pünkösdkor láttam és ha nem vagyok gonosz azt mondanám, hogy más a testalkata és amennyire fiatal, annyira nem figyel az alakjára. De viselkedni és a hülye helyzetet kezelni azt nem tudja. (részletek később)

A FehérlovasHerceg valahol nagyon eltévedt, de felém nem járt azóta sem.

Sokszor van még mélypont - ilyenkor nagyon mély és nagyon fáj - de szerencsére egyre több a fent, mint a lent.
Májusban volt  megdöbbentően rossz 4 napom - gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt és vég nélkül bőgtem. Azóta azért jobb a helyzet.

Apuka vett lakást, most készül a lakás és kb 1,5 hét múlva költöznek.
Pestre mennek, a gyereknek is lesz saját szobája ott is.
Az esküvő augusztus 16-án lesz vidéken és utána  lagzi. Heje-huja...
Eddig nyaggatta a gyereket, hogy menjen el, de ezt nem tartottam túl jó ötletnek.
Bár rábíztam a gyerekre tegye azt, amit ő szeretne.

Mivel nyár van és vitorlásszezon, a Kamaszt alig látom. Néha csak egy- egy estére.
Most talán lesz pár napunk együtt is a hét közepétől.

Fent és Lent

Nagyi halála óta (amit azt hiszem még mindig nem igazán hiszek el) gyorsan telnek a napok.
Volt pár apróság, amit már elhoztam. Egy régi igazi szájharmónika, amin azt hiszem még a Nagypapám is játszott és egy nagyon régi igazi ébenfa-elefántcsont domino. Ezzel annyit játszottam gyerekkoromban, hogy na.
Elhoztam a kedvenc képemet is:

(1973 Józsefhegyi kilátó)

Én azóta nem voltam a lakásban, Anyu megy néha.
Csütörtökön lesz a temetés. Egy nagyon kedves grafikus barátom megcsinálta a gyászjelentést.
A szöveget én írtam, az idézeteket is én találtam. Szerintem tökéletesen illenek Gizushoz.
Szerintem nagyon szép lett, már amennyire egy gyászjelentés nem hétköznapi, de szép lehet.

A csütörtök estére nagyon szűk körű összejövetel lesz a lakásban. Csak a nagyon közeli barátokkal.
Arra elvállaltam, hogy készítek ennivalót. Legalább elfoglalom magam.
Amióta Nagyi meghalt és nincs munkám továbbra sem, azóta nagyon furán érzem magam.

Bár itthon most annyit sütök-főzök, hogy a Gyerek és Anyuék alig bírják enni.
Valahol ki kell eresztenem az energiáimat. Tudom, mehetnék sportolni, de ahhoz most nincs kedvem.
Vannak napok, amikor minden jó, a kedvem is jó. És vannak a sírósak.
Ilyenkor annyi minden jut eszembe, hogy szinte egész nap bőgnék.
De már nem megy mindig.

Az év első hónapjában volt 2 szülői értekezlet a Gyerek sulijában is.
Mindkettőn ott volt meglepetésemre Ex. Köszönni, azt ugyan nem tud nekem, de a héten a második alkalommal elég furán intézte, hogy végül beszéltünk pár dologról a gyerekkel kapcsolatban.
A legújabb "húzása", hogy a Kutyát nem adja ide. 

Azért, mert. Csak. Mert ő így gondolja.
Amikor beszélt hozzám és nekem teljesen másféle gondolatok cikáztak a fejemben, akkor éreztem meg, hogy már mennyire messze van tőlem, az életemtől.
Ez jó érzés volt. De egyúttal nagyon szomorúan láttam, hogy milyen nyúzott, ráncos, öreg. Őszül, (jó én is), a valaha volt szép kék szeméből kiveszett az élet, a csillogás. Sajnáltam és egyszerre örültem, hogy a mini monológokat már nem hallgatom 0-24-ben.
A Gyereken megint kitört az eddig elfojtott bánat, düh, harag, fájdalom.
Pénteken összeveszett az apjával. Azóta sem beszéltek. 

Tegnap meg sírt. Nehéz, mert szeretnék támasza lenni, de az az igazság, hogy sokszor ő a támasz. Pedig neki GYEREKNEK kellene maradnia.
Nehéz napokat élünk.
És már nagyon nagyon várom a változást, a végre feltörő új energiát.

Csak még a csütörtökön legyünk túl...

Gizus(om)

(1960 augusztus)

Ma hajnalban az Egyetlen Nagymamám csendesen átváltott egy másik dimenzióba, amit én csak úgy tudok felfogni, hogy itt hagyott minket. Nem tudom még értelemmel megérteni, ez mit is jelent, mert nem tudom elfogadni.

Hivatalosan Mészöly Lívia. Igen kérem, olyan "igazi", eredeti Mészöly.
Sárbogárdról.  Címerrel.
Az Édesapja igazi "címeres magyar", az Édesanyja igazi sváb: Hackel lány volt.
A Hackel rokonság a Ferencvárosban ismert volt. Volt ékszerüzletük, és órás bolt is. "Oszkár Bácsi" Szabó István egyik  régi filmjében is szerepel. Legenda volt.
Ő? Ő ebből a keverékből egy igazi Egyéniség lett. És persze az Élete nehézségeiből.
Mert ebből jutott bőven elég. Annak, aki régen született: 1918-ban.
Amikor 13 éves volt, Szenteste halt meg az Édesanyja. Ettől kezdve nem volt könnyű dolga az életben.
De valahogy ebben a kis testben akkor Akarat és Életerő összpontosult, amit azt hiszem sokak számára volt egyszerre példa és felfoghatatlan.
Szerelemből ment férjhez. Imádta a Férjét és valóban jóban-rosszban kitartott mellette. Igazán. Csupán szerelemből.
Édesanyám a sokadik Gyermek volt, aki végre megmaradt. Menekültek a háborúban. Futva, kapualjról-kapualjra. De éltek.
Nagyapám az 50-es években betegen szabadult a börtönből (ki nem volt akkor börtönben?), de Nagyinak ezzel sem volt baja.
Dolgozott, hogy eltartson 4 embert. Egy Beteg Férjet, egy Édesapát, egy Gyereket és magát.
Azt hiszem, sohasem hallottam a szájából panaszt. Azt, hogy szar volt, nehéz, kilátástalan. Mindent elmesélt, őszintén, nyíltan. Csak tette a dolgát. Ment előre, nem nézett se jobbra, se balra. Tette, amit tudott.
És szeretett. Mindenkit maga körül. (Az régi osztálytársaim a mai napig emlegetik, milyen szuper volt!)
Apu is így került ebbe a körbe.
Nemrég, amikor Apuval beszélgettünk derült ki, hogy Apu többet élt Nagyival együtt, mint a saját édesanyjával. Ők is elválaszthatatlanok lettek.
Én már akkor születtem, amikor a Férje nem élt, a Lánya évek óta feleség volt, sokat dolgozott, és az Édesapja még élt.
Ha jól emlékszem a 80-as éveiben is dolgozott még. Nem volt nála jobb sport butikos eladó.
Visszajártak hozzá a német vásárlók. :)
Igazi Egyéniség.
Mi állandóan programoztunk. Jöttük-mentünk, nevettünk, bohóckodtunk. Sokat bolondoztunk.
Egész gyerekkoromat vele töltöttem. Ő vigyázott rám, ő nevelt, mert a szüleim dolgoztak.
Sosem panaszkodott, viszont nagyon sokat nevettünk.
Pár fakanalat eltört az íróasztalon, amikor nem akartam tanulni és azzal sem volt baja, hogy csupán "libapásztor" akartam lenni.
Állandóan tett-vett, dolgozott, mosott-vasalt, takarított, sütött. Tette a családjáért és segíteni akart, ahol tudott. Közben vigyázott rám, és terelgetett.
Ezért sütök én is karácsonykor 12 féle süteményt, mert nála ez volt az alap. Lehet, hogy Ex szerint "szögletes" elveket, de igazi elveket kaptam. A miheztartás végett.
Nem tudtam elképzelni az életet nélküle. Soha.
A "Gizus" egy rokonoknál eltöltött nyaralás alkalmával ragadt rá. Hülyéskedtek Pufival és végül PufiBácsi elnevezte: "Gózon Gizi"-nek. Így lett nekem Gizus.
Amikor elkezdtem felnőni, választott egy életet, hogy ne legyen a terhemre. Pedig nekem hiányzott.

Később mindenről tudott, mindent megbeszéltünk.
ÉS nagyon boldog volt, amikor férjhez mentem. Imádta a Férjemet is.
Sütött neki is, igaz nem sikerült akkor a "Női szeszély", de megpróbálta.
Még amikor a Fiam csecsemő volt is, jött hozzám, hogy velem legyen. Segítsen.
Ha másban nem, akkor a nevetésben. Még mostanában is azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem tud nekem segíteni.
Tudtam, hogy egyszer el kell fáradjon, de nem lehet erre felkészülni. De erre senki nem készült fel.
Nyáron volt 95 éves. Jól volt. Semmi baja nem volt, a maga kis világában jól megvolt.
Novemberben elesett otthon. A műtét óta pedig rohamos volt a leépülés.
Hiába akart még élni, akart meggyógyulni, talán a szervezete már nem tudta ezt megtenni.
Pedig annyi életerő volt benne.
Az orvosok már karácsony előtt lemondtak róla. De ő még kitartott, még 1 hónapig.
De nem tudom felfogni, megérteni. Nekem 2 héttel ezelőtt még azt mondta a kórházban, hogy seggbe rúg, ha sírok Ex miatt! :)

Ő, a Egyetlen Nagyszülőm nincs többé. Más nem volt nekem. A többiek már nem éltek, amikor megszülettem. Egyedül pótolta a többieket is.
Még a kórházban is azt mondta, hogy ne sírjak, velem marad.

A halál, pont olyan felfoghatatlan egy perc alatt bekövetkező valami, mint a születés.
Azt sem lehet felfogni.
Csak remélni tudom, hogy jó helyen van. Jól van. Boldog. A szeretteivel együtt.
Csak nekünk, itt. Nekünk nagyon nehéz.
Nélküle.
Gizus...

(2008 február)

Séta II.

Tegnap, pénteken mint november óta eddig is volt, mentem a Gyerekekhez a CsaládiNapközibe.
Olyan édesek voltak, B megint annyira örült nekem!
 A szívem eltelik igazi Gyerek szeretettel, és valóban képes vagyok teljesen átlényegülni velük.
Bennük még valóban romlatlan az öröm, a játék, a szeretet, a csodálkozás, a mesenézés.

Úgy adódott, hogy R-t haza kellett vinnem, mert a szülei nem tudtak érte jönni. Otthon a 8 hónapos ikrekkel Anyukának nagyon nehéz elindulni, APuka meg nem tud visszafordulni, amikor éppen hogy csak lerakta R-t a bölcsiben.
SZívesen vállaltam és kíváncsi is voltam, mennyi időbe telik és milyen lesz.

R, csodás kb 2-2,5 éves vörös hullámos hajú, csendes KisTündér. Amikor délelőtt megjött hozta egyből nekem a Nyusziját és a pellust is. Annyira jó érzés, hogy így megbíznak valakiben és ennyire nyíltak. Voltunk kicsit a szabadban, párnákkal dobálództunk, néztünk mesét, tízóraiztunk, kalapáltak jó sokat és hangosan. gyorsan eltelt az a pár óra. K Néni elmondta R-nek, hogy én viszem majd haza.
Szépen felöltöztünk - nagyon jól tud már egyedül is öltözni - és gond nélkül, kéz a kézben elindultunk.
Elsétáltunk először a Batthyányi térre. Lassan mentünk.
Szoknom kellett az ő kis tempóját, apró lépéseit.
Megpróbáltam vele egyszerre lépni. Nem tudom milyen érzés volt neki, mert nem nagyon mutatott semmit nekem. A téren felkaptam és gyorsan elértük a buszt. 3 megálló után leszálltunk és épp elértük a villamost is.
Olyan meglepő kellemes élményben volt részem, hogy egyszerre 3 Hölgy is felugrott a helyéről, hogy le tudjunk ülni. Megköszöntem és R-t leültettem, amíg jegyet lukasztottam. Odaültem mellé, mert az ülés szélén pont volt annyi hely, hogy én is félzsódérosan leüljek. Fogtam apró picit kezét és simogattam.
Olyan rég volt ilyen pihe-puha, pici kéz a kezemben...
Ahol kell leszálltunk és komótosan a kicsi lépteihez igazodva bandukoltunk hazáig. Még a kukás ember is mosolyogva szólt, hogy lecsúszik R válláról a pici rózsaszínű hátizsák.
Kérdeztem a házhoz közelítve melyik házban laknak. Ahogy odaértünk édesen mosolyogva mondta, hogy "Ez az!"
A házban nem ismertem ki magam, ő nagyon csendesen mutatta meg nekem, merre találjuk a liftet.
Visszafogott boldogsággal ért haza.

Ahogy jöttem el tőlük és este egyedül itthon azon kaptam magam, hogy maga az élmény mennyire meghatározta a napomat. Időt szántam rá.
Tudtam, hogy nem érünk haza gyorsan, de hozzá tudtam idomulni az ő tempójához. Lelassult az idő is, és csodás érzés volt vele sétálni. Egyáltalán eszembe sem jutott, hogy akár elvesztegetett idő lett volna.
Annyira már érzelmi állapotban voltam.
Olyan jó igazi szívet melengető élmény volt!

Másról szólt, mint a hétfői, mégis mindkettő annyira a lelkemet érintette meg.
Mindkettőből sokat merítettem, sok pozitív érzést kaphattam.
Mindkettő a maga nemében páratlan Séta és Élmény volt!
Köszönöm Gyuri és R!

Az ElsőSéta után...

Megbeszéltem a KisKorúval, hogy a zongoraórája után találkozunk, hiszen az óra és a sétám közel esik egymáshoz, és még elkapjuk az UtolsóFényVillamost.
A menetrenddel felszerelkezve odaértünk a megállóhoz, de ott biza vagy jó 25 percig rostokoltunk amíg megjött.
Annyira jó élmény volt!!!

Hiába no, szerintem addig jó, amíg az ember meg tud őrizni valamit a Gyerekből és vannak még olyan dolgok amiknek csak egy Gyerek tud örülni.
Akárhány éves is vagyok, nagyon szívet melengető igazi Mese élmény volt.

Sétálok I.

Ez a hét tulajdonképpen furán alakult. Semmi különös, csak hétfőn is és pénteken is sétáltam.
Ráérősen, vagy legalább is időt szánva rá mindkét esetben.
Az ElsőSéta tudatos választás volt, és céltudatos terápia.
A Második (mai) Séta, véletlenül jött, és teljesen másfajta dolgokat nyitott meg bennem.

Az ElsőSétám Gyurival kettesben. Előre egyeztettük kinek-mikor jó. És láss csodát, hétfőn pont szép idő volt, pont alkalmas egy jó kis sétára. Szigorúan terápiás céllal. Már részt vettem egy egynapos csoportfoglalkozáson Gyurival, ami szintén jó élmény volt, de irtóra érdekelt, hogy a Séták alkalmával vajon mi történhet.
Mivel tudom, hogy mi a bajom - még mindig nem tudtam teljesen kikecmeregni a válásom érzelmi viharaiból, és most az ünnepek alkalmával is ért váratlan meglepetés Ex-től, úgy éreztem, hogy nincs mit kerülgetni, én bizony még mindig benne vagyok a Bánat Ragacsban.
Bevallom, most már sokszor fáraszt, és pont ezért határoztam el, hogy kérem egy szakember segítséget. Legyen olyan kedves és állítsa már fel a diagnózisomat, hogy "EZ bizony sírig tartó fájdalom, nincs mit tenni, nem tudsz haladni" stb, vagy "Jó van kislány jó lesz ez, csak még mindig kell egy kis idő".
Nyilván az utóbbit  szerettem volna hallani, de mint egy IgaziKunHarcos, elhatároztam, hogy kiderítem mi a helyzet.

A séta elején beszélgettünk hogy telt az előző hétvége, kicsit egymásra hangolódtunk. Majd Gyuri belecsapott a lecsóba, hogy no akkor nézzük mi is a baj. Persze, eleredt a mesélőkém és nem nagyon akartam abba hagyni. A mondatok csak úgy hömpölyögtek, néha levegőt is alig vettem. Bár igyekeztem mindezt némi megfontoltság látszata mögé bújtatni.
Nyilván néha bele-belekérdezett helyzetekbe a Serpám, de hát tudja, hogy pontosan miket kell kérdezni ahhoz, hogy benne is kikerekedjen a baj, az én szerepem és végül pedig az állapotom.
A diagnózis felállításához el kellett telnie legalább 2,5 órának. Mire kimondtuk, hogy mi is a baj.
Addigra úgy éreztem elég pontosan körbe és leírtam mindent, ami a témához szorosan hozzátartozik.
És még mindig nem siettünk sehová. Csak sétáltunk, vagy éppen leültünk inni egy teát, de úgy éreztem, hogy van Idő. A Serpámnak bőven mért ideje van, és ezt most rám illetve a lelkigubancra szánja.
A teázás utáni séta már kifejezetten arról szólt, hogy beazonosítottuk - nevén neveztük a Bajt.
Micsoda mázli, hogy nem "Voldemort" - akit ugye nem nevezünk a nevén...

Az alap probléma az, hogy ha előre tudom, hogy Ex-szel találkozom vagy bírósági randi lesz, vagy esetleg valahová eljön, tehát ha fel tudok rá készülni, akkor minden rendben. Már nem fáj, nem ráz meg stb.
De, azonban, ha olyan szitu áll elő, amire egyáltalán nem tudok felkészülni - Meglepetééééés - akkor még mindig kiborít minden, remegek, hevesen ver a szívem és rendszerint sírás lesz a vége.
(Lásd karácsonykor az új házasság híre) Tehát ilyen esetekre kerestük a megoldást.

És jöhetett a megoldás. De mindez olyan kellemesen, fájdalommentesen történt, hogy észre sem vettem, hogy szerintem óriás titkokat osztottam meg vele. Fel mertem vállalni a saját sötét oldalamat is.
Fel mertem vállalni, hogy igen, hibázom én is. De ezzel sem volt baj. Ahogy a Vár felé sétáltunk, megnéztük a kilátást, kerteket, fákat, fura elrejtett házakat lestünk, így a kis elterelések igazán könnyeddé tették magát a terápiát.
Mert az egész beszélgetés Maga a Terápia. Séta közben egy szakértő Serpával nem veszi észre az ember, hogy mennyire megnyílik. Nagyon jó érzés volt. A lelkem felfrissült, nem volt problémám.
Kaptam pár nagyon hasznos leckét mit kell tennem, ha megint jön a váratlan érzelem viharom.
A sétánk végére megkaptam az útmutatást is.

Valóban egy lelki utazást kísért végig velem és bennem Gyuri. Mivel tudom, hogy foglalkozik sok mindennel, valóban olyan ez, mint a csendes szülés. Időt szánunk rá, teret adunk a fájdalomnak, de nem elnyomjuk, hanem hagyjuk had buggyanjon ki, onnan a legmélyéről. És erre most jöttem rá.
Közben eltelt 4 nap, és persze mindegyik nap történt valami Ex-szal kapcsolatban, ami kiborított.
Ezen alkalmakkor  rögtön sírva ment az üzenet vagy email Gyurinak, aki még mindig szán rám időt.
Ahogy mondja, hiszen az "utógondozás is része a terápiának".
Megállapodtunk, ha ő úgy látja, hogy valahol mégis leragadok, akkor másféle terápiára leehet szükség.
És tegnap este megkaptam a felmentő ítéletet. "Alapvetően haladsz".

Visszatekintés

Sosem szoktam év végén visszatekinteni az elmúló évre. Minek? Sosem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget.
Azt hiszem viszont, hogy annyi minden történt az elmúlt évben, hogy muszáj valamiféle végelszámolást készítenem:

Alapjában véve  sok éve tartó rossz periódusomnak talán a végére értem. Ezt nem tudhatom természetesen, csak remélem. Az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen.
Rengeteget dolgoztam. Részt vehettem életem legszebb kampányának az elkészítésében: Lipton: A reggelem, a teám és én, és azt hiszem sikerült az eddigi pályafutásom legnehezebb projektjét is tető alá hozni: Pirosban a Nőkért.
Annyit dolgoztam, hogy a Kiskorúra szinte nem jutott időm. Ez persze belül nagyon zavart és bántott.
Őszre eljutottam oda, hogy rémesen elfáradtam, és leginkább abba, hogy úgy éreztem a munkámat nem becsülik a kollégáim és a fiatal munkatársaim nem fogadtak be.
Igaz, nagyon más élethelyzetben voltam, mint ők. A srácok nagy része 26-32 közötti, éppen házasodik vagy kapcsolatban él, útban van a gyerek vagy éppen most született.
Hozzájuk képest én tényleg nagyon máshol tartok. De nem baj. Tapasztalat volt ez is.
Annyira nem éreztem már jól magam a bőrömben, hogy október elején a főnököm egyik percről a másikra rakott ki, se szó-se beszéd.
Megkönnyebbültem, még akkor is, ha nagyon fájt a mód, ahogy mindez megtörtént.
Azóta mondjuk nincs munkám, de reménykedem abban, hogy csak megtalálom azt, amit valóban csinálnom kéne. Kár, hogy a családias sütés-főzésből nem tudnék megélni. Na ezt nagyon szeretem.

Elváltam.
Talán ez a legfájdalmasabb, ami történt.
Ahogy teltek a hónapok és jöttek a tárgyalások, az egyeztetések az ügyvédemmel, nagyon sokszor szembesültem azzal, hogy bizony ez még mindig fájdalmas.
Rengeteget dolgoztam magamon, a blokkjaim oldásán, a megértésen, a változáson.
Sokszor és sokat sírtam. Ráébredtem, hogy nem szabad az érzéseimet elfojtani, hanem meg kell élje ezeket.
Ha fáj, hát had fájjon. Ha sírni kell, hát sírjak. Ha örülök, akkor legyek vidám.
Sokat segít, ha nem nyomtam el a feltörő fájdalmat, hanem megéltem. Hamarabb enyhült.
De még mindig van bennem a lelkem egy része, ami nehezen gyógyul. Ha egyáltalán képes lesz teljesen meggyógyulni. Fáj, hogy valaki, akivel az életem legszebb éveit töltöttem, az az ember így tud teljesen kitörölni az életéből, a múltjából, a gondolataiból.
Az érzelmeim még mindig hullámvasutaznak, akár akarom, akár nem. Meg kell tanulnom ezzel együtt élni.
Ex még mindig tud olyan meglepetéseket szerezni, amire nem számítok. Nem tudok felkészülni elég rosszra, mert a váratlan meglepetései sokkal rosszabbak, mint amikre megpróbálok felkészülni.

Elköltöztem.
Sikerült!!!!
Amire nem mertem gondolni, hogy megvalósul, hogy végre saját otthonom legyen. És sikerült!!
Nem túl könnyen, de sikerült eljutnunk a megegyezésig, sikerült megtalálnom azt a kis lakást, amit elképzeltem a Gyereknek és magamnak.
Sikerült úgy felújítani és berendezni, hogy jól érezzük magunkat Itthon.
Minden nap hálás vagyok ezért. Annyira szeretem a lakásunkat!

Pár hétig Nőnek érezhettem magam egy nagyon erős energiával rendelkező férfi miatt.
Nagyon sokat beszéltünk telefonon, sms-eztünk, nagyon ritkán találkoztunk, mégis nagyon intenzíven hatott rám. Szinte nem sok minden történt. De megváltoztatta bennem azt, ahogy magamra nézek.
AHogy ő nézett rám, az döbbenetesen MÁS és jó volt, mert  Ex sosem volt képes rám így tekinteni, ezt éreztetni velem. Képes voltam vele teljesen más Nőként viselkedni, mint ezelőtt bármikor.
Megtapasztaltam azt is, hogy képes vagyok egy új férfinek megnyílni és képes lennék szeretni.
Persze fájdalmas is volt, mert végül elsikkadt a dolog. De ráébredtem arra, hogy amíg nyáron a legnehezebb hónapjaim zajlottak, addig tartotta bennem a lelket, addig spannolt, amíg el nem készült a lakás, be nem költözhettem. Utána, mintha megszűnt volna a dolga az életemben. Eltűnt.
Sokszor jut eszembe, sokat gondolok rá, de tudom, hogy sok szempontból talán mégis jobb így.

Megünnepelhettük a Nagymamám - az életem Egyetlen Nagyszülője - 95-dik születésnapját, és a Szüleim 50-dik Házassági Évfordulóját!
Mindkettő nagyon jó és boldog esemény volt. Jó volt ezeket megélni együtt és ünnepelni!
Novemberben azonban egy "fatális véletlen szerencsétlen esésnek" a következményeként Nagyi kórházba került. Szembesülnünk kellett azzal, hogy úgy tűnik lassan az Életének a végéhez ér.
Bár az orvosok szerint ennek már be kellett volna következni, de azért legbelül még hajtja a hihetetlen vitalitás.
Csak sajnos úgy tűnik a fizikai teste már nem tudja felvenni a harcot. Egyre gyengébb.
Nehéz, ha nem lehetetlen felkészülnünk a veszteségre. De legalább kaptunk egy kis időt erre, és arra is, hogy még tudjunk vele törődni és keveset beszélgetni.

Az életembe jöttek Új Barátok! Klasszak, kedvesek, segítőkészek, meglepetések és ahogy lenni szokott, volt aki kikopott mellőlem.
Azt már megtanultam az utóbbi években a sok tanfolyamon, hogy tudnom kell idomulni a változáshoz.
Az ÉLETBEN egyetlen dolog van, ami állandó: a VÁLTOZÁS.
Alkalmazkodni kell hozzá.

Az Új Esztendőben pedig meg kell tanulnom még jobban, intenzívebben Szeretni, használni a szeretet, megbocsátás energiáját. Kevesebbet haragudni, nem bosszankodni, többet meditálni és többet mozogni.
Kihívás ez mind, de remélem képes leszek lépést tartani az Életemmel...

Ünnepek és minden más

(az ElsőFánk @OurSweet57)

A Szenteste nagyon jó volt. Bár tartottam attól, hogy Anyuval, APuval csak hármasban mega szomorkodás lesz, de hál'Istennek egyikünknek sem volt kriptahangulata, hanem inkább jót vacsiztunk, dumáltunk, boroztunk.
Eredetileg haza akartam jönni, de a szüleimnek olyan nagyon nem kellett erőszakot alkalmazniuk, hogy a "régi ágyamba" betuszkoljanak.
Másnap sajnos a gyomrom megint rosszul viselkedett, így Apuval nem tudtam menni IT-re. Helyette Anyu beszélgetett velem, kb 1,5 óra alatt belém karikázott 1 db banánt. A kedvem jó volt, csak szédültem, hányingerem volt és szar közérzetem.
Késő délután ebédeltünk és elég lassan, de sikerült ennem.
Írtam a Gyereknek sms-t, hogy oda jöjjön haza, maradunk ott.
Este érkezett, elég csendes volt. És azzal fogadott, hogy az APja bejelentette neki 24-én, hogy elveszi Zs-t.
Ez ám a jó kis karácsonyi meglepetés...

Én kiborultam.
Anyuék meg azon borultak ki, hogy én még mindig kiborulok Ex-től.
No ezen jó elfilozofáltunk egy darabig, de jó volt az estét már négyesben tölteni.
Másnap csak ebéd után késő du jöttünk haza a Gyerekkel.
A hétköznapokban mi is mentünk, hozzánk is jöttek. Túl gyorsan teltek a napok.

Vasárnap Apu felhívott a kórházból, hogy Nagyi nem nagyon tér magához, készüljünk fel a legrosszabbra.
Hétfőn, 30-án Anyuval egyszerre voltunk a piacon és közösen álltunk sorba. Olyan rég volt ilyen, hogy nagyon nagyon jól esett!!!
Aznap, 30-án én voltam délben Nagyinál a kórházban etetni.
Nagyon gyenge, az izmai le vannak merevedve, de most magánál volt, kicsit beszélgettünk és evett is. No nem mindent, de a szokásos helyzethez képest egész jól.

Mindenféle sós és édes sütiket találtam, hogy megsütöm szilveszterre.
30-án begyúrtam a sósok tésztáját, 31-én szaggattam, formáztam, sütöttem. A lencselevest is megfőztem, és kiraktam az erkélyre, hogy ott legyen ideje kicsit összeérni.
Apu és Anyu a kórház után felugrottak. Szuper volt ez így, mert kaptak a lencselevesből is, és a friss sütikből is. Később még csináltam egy narancsos tiramisu szerűséget Gyerek kérésére, ami nem kávés, hanem narancsos.
A Gyereket nem hívták buliba - ja hát egy egyházi sulinak ez is a hátránya, hogy ezek szerint még nem szerveznek maguknak házibulit.
Gréta felvonatozott hozzám, így hármasban voltunk itthon. Csináltunk még hagymás-ecetes krumplisalátát, egy nagy adag mákosgubát. És éjfél körül megfőztem a virslit is.
Viszonylag korán lefeküdtünk.
1-én már időben felébredtünk mi felnőttek, és jót dumáltunk.
Nem volt nagy felhajtás a szilveszterből, de ez pont így esett nekünk jól.
Kettő után mentünk fel Marcival Anyuékhoz bablevesezni és disznótorost enni.
Gyerekért 4-kor jött az Apja.
Én még maradtam, megint jó hangulatban beszélgettünk, boroztunk. Este pedig hazasétáltam.
Jól esett a séta és a levegő.
Pont az volt jó ebben a szilveszterben, hogy nem volt benne semmi erőlködés.
BoldogÚjÉvet!!!!!!

Első Karácsony itthon

Ez lenne az első Karácsonyunk itthon, a saját lakásunkban.
De Ex nem engedte, hogy Gyerek velem legyen, mondván tavaly velem volt, és a bíróság is azt mondta, hogy váltani kell. Bármennyire próbáltam szépen kérni, hajthatatlan maradt.
Nekem így engednem kellett.

Azt találtam ki, hogy 23-án feldíszitjük Gyerekkel a fánkat és már 24 korán megjön nekünk kettőnknek az ANgyal.
Tegnap elkészültünk a fával, megcisnáltam a Betlehemünket is, mint minden évben, amióta Gyerek van.
Csodás nagy fánk van a lakáshoz képest, de elférünk tőle, és nagyon finom az Illata.
EzüstErnő, mert Gyerek elnevezte jól bírja a kikébzést.

Mivel ma reggel mindketten korán ébredtünk, már kora reggel itt járhattak az Angyalok.
Volt reggel nagy örömködés a csomagoknak. Gyerek rögtön nekilátott bontogatni. De hát így terveztem, hogy már ma tudjon örülni mindennek.
TV-ztünk, kávéztam, kicsit ráhangolódtunk az Ünnepre.
DÉlelőtt készítettem egy egyszerű ebédnek valót, ami ünnepi, de gyors. Lévén sokat nem leszek itthon a következő pár napban.
Utána mosogatás, zuhany hajmosás, öltözés.
Bementünk Nagyihoz a kórházba. Gyerekkel megbeszéltük, hogy most Ő is bejön, hogy tudjon a Dédijének Boldog Ünnepet kívánni ő is, és végre lássák egymást.
Kicsit tartottunk tőle, hogy fogja bírni Gyerek a látványt és a kórházt, de derekasan helytállt.
Itthon bekaptuk a gyors ebédet, segített becsomagolni az ajándékokat, és végül az APja jött is érte.

AZóta végre, mint egy IgaziNő, befestettem a körmömet úgy, hogy nyugton maradtam.
Lesem a szomszéd házakban a Karácsony fényeit, és az Angyalokat.
Úgy szeretem ezt a CsodaVáró hangulatot...

Majd pakolok, és később felmegyek Anyuékhoz, most csak hármasban fogunk Ünnepelni.

Rendhagyó Karácsony - én így is szeretlek...

Narkisszosz - Νάρκισσος

Nem tudom írtam-e, hogy tavaly ősszel jártam Singer Magdihoz VálásTerápiásCsoportba.
Úgy éreztem, hogy talán ez is segíteni tud kilábalni a gödörből.
Nagyon érdekes és jó kis csapat gyűlt össze.
Igazából egymás történetei által is gyógyultunk. Mondjuk ott találtam rá az EgyikLegjobbBarátnőmre is, akivel azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Igazi Sorstársak.
Kettőnk életében elég sok (talán túl sok is) a párhuzam.
Mindketten Bika jegyűek vagyunk, a fiaink Bakok, sőt a két fiú között 2 hét különbség van.
G megér sokkal több figyelmet és bejegyzést.
Vissza tehát a mondandómhoz.

S-val is ott találtunk egymásra, és támogattuk egymást sokszor, amíg a válások zajlottak.
Az ő volt férje filmes, S is és valamennyire én is, így kettőnk között ez volt a kapocs.
Egyik nap azt mondja, hogy figyeljek, szerinte az én volt férjem is biztosan nárcisztikus.
Hümmögtem.
Átküldött nekem egy linket egy írással.
Elolvastam és koppant egyet (sokkal többet) az állam.
Tökéletes leírás:
http://chezdubarry.blog.hu/2013/01/15/a_narcisztikus_ferfi

Picassoról kicsit bővebben ugyanitt.

Számomra az volt az ijesztő, hogy valóban nem lehet ezt érezni mi történik.
Csak arra emlékszem, hogy a házasságom végén már nem voltam semmi.
Nem éreztem magam se Nőnek, se Embernek, csak egy Robotnak.
Akit nem szeretnek, akit csak használnak.

Igazából döbbenetes volt végigolvasni a sorokat és ráébredni utólag, hogy mi is történt velem.
Persze, nyilván egy ilyen személyiségnek a legfontosabb, hogy ki ne derüljön, vele valami nagyon nem stimmel.
Ezért nem volt Ex hajlandó velem terápiára jönni, sem megoldást keresni az őt kínzó állandó problémákra.
Sosem jött. Annyiszor kértem, amikor csak éreztem, hogy valami nem stimmel.

No ezt a cikket más ismerősömmel (másik csoportból) is megosztottam és P pedig egy még összefogóbb írást talált nekem:
http://pszichologiater.blogspot.hu/2013/02/a-narcisztikus-szemelyisegzavar-teljes.html

Félreértések elkerülése végett NEM magamat akarom menteni, sőt NEM Ex-et akarom ócsárolni, hanem egy betegségről írok, amiről valószínűleg Ex sem tud.
Ő "csak csupán" vergődik a saját problémájában, amit nem tud beazonosítani.
Pont ez a betegség az, amiért menekül egyik nőtől a másikig, ha már nem elég "imádás" érkezik a Nőtől.
Pont ezrét nem volt elég már én sem 15 éve után, mert belefáradtam.
Akkor még nem tudtam mibe.
Nyilván az a Nő, aki éppen imádja - mert egyébként lehengerlő és intelligens és okos és tehetséges-az ezt a bajt nem látja, mert éppen szerelmes (mint anno én) - ez csak pár év múlva érződik, hogy valami nagyon nem stimmel.

Valószínűleg ezt éreztem már a kapcsolatunk elején is, és ezért voltam többé-kevésbé állandóan beteg amíg a házasságunkban éltem.
Voltam pánikbeteg, 4 keresztes asztmás allergiás, gluténérzékeny, krónikus "nem evő", fogytam és híztam.
A legelképesztőbb tapasztalatom az volt, amikor a gluténérzékenység összes felszíni tünete elmúlt, miután nem éltünk együtt 3 hete. AZóta sem jöttek elő.
Ennyi a betegségek lelki okairól érintőlegesen.

Napi kórház

Írtam már november 25-i bejegyzésben, hogy az EgyetlenNagymamám kórházban van.
95 éves múlt júliusban.
Elesett otthon, összetörte a jobb lábát (nem combnyak, hanem valami más), műteni kellett.
Azóta pedig elfogyott az ereje, teljesen összetört, elfogyott.
Igyekszem bejárni hozzá minden nap, mert általában ebédre megyek megetetni, de vannak napok, amikor sírva jövök el és várom, hogy mikor csörög a telefon, hogy holnap már nem menjek.
Ezt nem tudom elfogadni.
Vannak nagyon rossz napjai, mint pld most vasárnap volt. Igazából már 5 perc múlva kirohantam volna a kórház területéről is, csak ezt ne kelljen látnom. Tegnap nem is mentem, nem mertem.

Ehhez képest ma jobban volt, még viccelt is. Bár a kórteremben a szag förtelmes volt.
A gyógytornásszal ment pár lépést, persze járókerettel.
Az orthopédiáról átkerült 1 hete Krónikus Belgyógyászatra - ez az idősápolási osztály fedőneve.
Itt sokkal kedvesebbek az ápolónők és a gyógytornász is.
Csak nem bírom nézni, ahogy az élete a vége felé közeledik.
Pedig ma is azt mondta, hogy meg akar gyógyulni.
De közben a tüdeje már alig működik.
Az orvosa szerint max 1-2 hete van hátra...
Nem tudom és nem akarom elengedni.
Tegnap este is borzalmasan bőgtem, mint egy kizsgyerek.
Még jó, hogy a Gyerek nem volt itthon. Ezeket az ordítós bömböléseket megpróbálom akkorra időzíteni, amikor ő nem látja.
SZóval most ezek mennek...

Mikulás

Régen nálunk az volt a szokás, hogy a Mikulás dec 5-én este érkezett meg.
De idén nekem pont 5-én este volt egy szakmabeli cég szülinapi bulija, úgyhogy oda mentem.
Na persze, ahogy lenni szokott, ha az EmberLánya éppen nincs pénzosztó pozícióban (jó én most semmilyen pozícióban sem), akkor csak kevesen ismerik meg, de legalább volt pár ember akikkel jót dumáltam.
Ittam is pár pohár chardonay-t, és éjjel a villamoson még a jegyellenőr is kedves volt.

Ezen a héten Gyerek éppen beteg. Benyalt valami jó kis vírust a suliban. Jó magas lázzal kitartóan, nem nagyon akar elmúlni a hőemelkedése sem.
A Gyereknek így dec 6-án reggelre ért ide a Mikulás. Így legalább nem kell korán kelnünk ezen a héten.
Gyerek reggel kapott az APjától sms-t, hogy nézzen ki az ajtó elé, mert bizony ITT járt a Mikulás.
És tényleg.
Nagyon jó kis meglepetés volt Gyereknek és bevallom örültem annak, hogy Ex legalább megpróbált a gyerekkel figyelmes lenni.
Írtam is neki egy sms-t, hogy köszönöm én is a figyelmességét. Ne csak azt gondolja, hogy én csak szemrehányni tudok, hanem értékelem az egyelőre kevés számú, de normális megmozdulásait is.

Nekem nem hozott Miki semmit, és bevallom ettől egészen elszomorodtam.
De nem sok időm maradt erre, mert Gyereket vittem a dokihoz.
Miki viszont hozott még a Gyereknek szép piros, sok-sok kiütést.
Most ezen lehet drukkolni, hogy ne skarlát legyen, hanem csak az erős vírustól valami.

Estére Anyu és Apu lejöttek hozzánk ünnepelni, így egy kicsit megmaradt a régi szokás.
Kaptam egy nagyon szép mikulásvirágot és egy zacsi finom mézespuszedlit is.
Készítettem vacsorát, mert szeretném a régi szokásainkat ITTHON is meghonosítani, hogy családi szokássá válhassanak ennyi év után is. Régebben a nagy lakásban ilyenkor mindkét család eljött és együtt mikulásoztunk. Mindig készítettem valami kis harapnivalót, és jó volt a Nagy Család.

Mivel én "egyke" vagyok, és a szüleimnek sincsenek testvérei és csak egy Nagymamám él csak nagyon kicsi a családom. Mindig NagyCsaládra vágytam, sok rokonnal, gyerekkel, sógorral-sógornővel.
Mint az olaszoknál. Minden ünnepen együtt.
Ezt igyekeztem megvalósítani a saját Közös Családunkban, lévén Exéknél kicsit nagyobb volt a család.
Ilyenkor 12 ember gyűlt össze nálunk - a régi nagy lakásban bőven elfértünk - és én szerettem ezeket az alkalmakat, amellett, hogy rémesen elfáradtam ennyi emberre sütni-főzni, de jó volt a nagy nyüzsi.

Nem akarom elhagyni azokat a szokásokat, amelyeket anno közösen alakítottunk ki a saját családunkban, mert azt gondolom, hogy ezek mind hozzátartoznak a Gyerek életéhez is. Úgyhogy most már a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva kicsit kevesebben és szolidabban.
Remélem visz magával jó dolgokat a saját életében.

Mozi & Barátnők

Tegnap Borival voltunk moziban. Pontosítanék.
BORI elvitt párunkat moziba.
Egyrészről jó kis film volt, bár szánalmas, ha az én oldalamról nézzük.
Nehéz szembesülni azzal, hogy KÖZÉPKORÚ vagyok, bárki bármit mond.
Gáz. Has, Ráncok, Szánalmas, Jó nekem egy Kövér Pasi is?
Persze a film nem én vagyok, de gondolkozásra késztet.
Egyre inkább szeretem Magam, így középkorúnak, kissé kereknek, érettnek (mint egy jó sajt?) áhh -tök gáz és magányosnak. Ráncokkal...
Annyira jó a Naaagy ágyamon elnyúlni egyedül, keresztben feküdni úgy, hogy SENKI nem horkol a fülembe...

Ez az alap.
A Film az MÁS.
Kedves, megható, furmányos, elgondolkodtató:
http://www.youtube.com/watch?v=rze_splhtSQ

Gandolfini jó, sőt. Nagyon jó.
Sajnálom, Isten Nyugosztalja.
Nem röhögtem magam halálra, de kedves volt.
Utána 4-en a garázsban, pasik nélkül.
De, jót dumáltunk.
Bori szerint Ex nagggyon nincs jól.
Szarul van. Fosul néz ki, lestrapált, lefogyott, nyúzott.
Azt mondják a többiek is, hogy Ex NINCS jól. Nagyon nincs jól.
Ezért támad engem folyton, ezért utál, ezért szúr-csíp, ezért harcol, ezért készít ki.
Pedig semmi értelme.
Engem ez nem érdekel, és se erőm, se kedvem nincs.
Megírtam neki is.
Mégis, a lelkemnek kis elégtétel.
De nem akarnám vissza.

Hiába tűnik úgy, hogy most minden összeomlott körülöttem, mégis úgy érzem, inkább átrendeződés ez, mintsem baj...
Meglátjuk.
A Vak is ezt mondta...

Össze-vissza minden

Mindenen képes vagyok kibukni.
Utána pedig ettől bukom ki.

A Gyerek lusta. Borzalmasan. Csak fekszik és rémesen bágyadt szemmel néz a világra.
Erre mondják, hogy kamaszos "Világfájdalom"? Nem tudom, de idegesít. Nem csinál semmit.
Nem tanul, nem zongorázik, nem sportol már. Semmi. Csak van.
Na jó, ma pont belázasodott.

MInden vasárnap egy nyűg, mert Gyerek Ex-szel van. Úgy jön haza, hogy utálja az egészet.
Persze szoktam boszorkány lenni és erről kérdezni, de leginkább magától utálkozik nekem.
Pedig azért noszogatom, hogy menjen, legyen ott. Néha még tényleg rábeszélem, de nem tudom mi az, amit nekem mutat, mi az amit ott mond és mi az igazság.
"Ja, az "Igazság odaát van"...

Utálom, amikor Ex emailt ír.
Vagy modoros, kimért és rémesen pikírt. Ilyenkor "Kedves XY" - ez volnék én- a megszólítás.
Ha megírom, hogy na ne vicceljünk már, akkor a következő levélben se megszólítás, se köszönés.

Minden levélben valami szurkálás, valami kötözködés. Kinek jó ez? Kit érdekel ez?
Valóban tényleg képtelenek vagyunk kialakítani egy normális kommunikációs csatornát és stílust?
Mégis csak közös lenne a Gyerekünk.
Vagy ő nem képes erre, vagy én vagyok hülye.
Még az is lehet,hogy én veszek mindent támadásnak, pedig nem is vagyok ideges.

Most éppen a szokásos mélyponton túl, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy igen,bizony, egyedül vagyok. Én meg a Gyerek.
A Kettőnk élete zajlik és most csak ez számít.
Tudooom. Ne éljek a múltban....
De néha, mégis csak eszembe jut. Az együtt töltött 16 évől szerintem 12-13 nagyon jól telt, sok szeretettel, törődéssel, szerelemmel, harmóniával.

Amikor éjjel felébredek (mint ma is) azon gondolkozom, hogy ezt vajon csak én éltem meg így és a Gyerek, és mi ketten ülünk fordítva a lovon vagy Exnek ment el az élesség az Életében?

filozofálni minek is...

Advent 1.

Első vasárnap.

Tegnap megnéztük a Gyerekkel és a FogadottHúgommal a "Mamma Mia"-t.
Ez a film mindig felvidít. No és persze csendben reménykedem, hogy Pierce Brosnan egyszer hozzám is becsenget, hogy csak rám vár 20 éve.
Persze nem... De sosem lehet tudni.
Hátha vannak még csodák!!
Tegnap este nagyon korán feküdtem le. Nem tudom miért.

Tudom, nagyon szarul hangzik, hogy megszoktam a 61m2-t.
A Lakás, ami a család lakása volt 6-dik emeleten volt, reggeltől napnyugtáig körbesütötte nap és kb 120-140 m2 volt, galériával.
És most nem nagyzolni akarok, hanem szép lakásunk volt. Összehoztuk, kicsinpsítottuk és igazi otthon lett belőle.
Adventkor mindkét erkélyen szépen felraktam a fényeket, és az egész lakás gyönyörű díszekkel volt tele.
A virágládákat szépen letakartam fenyőágakkal és arra tekertem a kinti fényeket.
Időzítőkapcsolóval tudtam szabályozni a ki-bekapcsolást.
Persze állítólag Ex-nek, ez túl sok volt. Nem tudom, hogy mi volt az igazság...

Utoljára 2 éve volt ilyen Adventünk.

Tavaly Anyuéknál, csak a kis szobánkban raktam fel egy pici fényt. Ennyi volt az ünnep.
Ja, azt még nem mondtam, hogy most a saját erkélyünkről pont odalátni a régi lakásba...

A költözéskor nagyon kevés kreatív díszt és alapanyagot tudtam elhozni.
Pár dísz és fény jött velünk csak és megpróbáltam ma ezeknek helyet találni.
Az erkélyre nem tudtam felrakni a külső fényt, mert a mostani lakásnál az erkélyen nincs konnektor, és kinti áram.
Ma megpucoltam a "nappaliban" az ablakokat és beragasztottam az ablakot szigetelő szivaccsal.
Szétcsavaroztam az ablakokat, megpucoltam azokat is.
Megpróbáltam a kicsi lakást is szépen feldísziteni.
Nekem tetszik, de a sok girland és hópihe nincs meg. Úgyhogy azért elég "hiányos a szokott díszítés".

Ez is Advent, csak másként. Nem baj.
Nekem így is tetszik.
Saját, kissé visszafogott, de hangulatos.

Na persze most megy a "csata" hogy kivel legyen a Gyerek "SzentEste", mert Ex kizárólag a bírósági végzéshez ragaszkodik és nem érdekli, hogy a Gyerek vagy Én mit kérünk tőle.
Mint ahogy téli bakkancsot sem vesz a Gyereknek, lévén fizet ő éppen elég gyerektartást...
Kár, hogy ez a Gyerek az Ő elsőszülöttje, akit egyébként 13 évig imádott...
Változik minden?????!!!

Nanemááár

vajas-sajtos kifli

Kezdek visszatérni a "régi" önmagamhoz...?
Amióta itthon vagyok, érlelődik bennem a régi énem.
Aki minden nap sütött-főzött.
De persze amíg dolgoztam és a szüleimnél laktam ez elmaradt.
Most itthon, a saját otthonomban, az irtó szűk és pici konyhában, ez roppant nagy kihívás.
Semmi sem fér el, semminek nincs hely.
Hogy a frászba csinálok/sütök itt bármit is?

Vasárnap jöttem rá, hogy elfelejtettem pékárút venni.
Hétfőn nem lesz mit adni a Gyereknek tízóraira.
Addig nézem a FB-ot, amíg megtalálom a megoldást.
Gyors kifli.
A sok sírás közben ehhez van kedvem, mert nagyon más cselekvés nem köt le most éppen.
De ez legalább sikerélmény!

Mivel nem volt itthon estére és holnapra semmilyen kenyérféle/pékárú, körbenéztem az egyik legjobb helyen (akik szeretnek kenyeret sütni) és gyorsan megsütöttem a vajas, sajtos kifliket.jelentem az ici-pici konyha és az ikeás szilikon "gyúródeszka" most már tökéletesen kiállta a próbát!SImonné Pammer Líviától:Házi tejes kifli : 35 dkg liszt,
2,5 dl tej,
2,5 dkg élesztő,
2,5 dkg vaj,
1 tk cukor,
1-2 tk sóAz élesztőt a cukros langyos tejben felfuttatjuk, a lisztbe beletesszük a lágy vajat, a sót és a felfuttatott élesztőt. Egy tálban szépen összedolgoztam 10 perc alatt. 
A kelesztés után lisztezett deszkára borítottam, majd a tésztát kétfelé vettem, kör alakúra sodortam, 4 részre vágtam, majd egyenként még átsodortam a háromszögeket, megkentem olvasztott vajjal, megszórtam kis reszeltsajttal és a szélesebb részénél feltekertem, sütőpapírra tettem és a tetejét átkentem a sütés előtt tejjel. 
Előmelegített sütőben 170 fokon sütöttem, a sütő aljába forró vízzel teli másik tepsit tettem. Amikor megsültek, még a forró kifliket átkentem hideg vízzel. 8 darab kifli lesz ebből az adagból.

God knows or...

Vasárnap óta nem bőgtem. Ez jó.
Ez jó????
Már ez is haladás.
Ma is találtam egy új blogot, vagy ilyesmit, ami reményt adott.
Érzem én a beragadást, hogy nem mozdul semmi sem előre, de most már tudom, hogy nem rajtam múlik, hanem a csillagokon: Vagy ki tudja...
Zöldkör:http://zoldkor.blog.hu/2013/11/26/decemberrol_578
Ezek szerint nem érzem én rosszul...
Ez most egy löketet ad a túlélésre!

Ancsa ma is hív, aggódik.
Ancsa Gergő (Keresztfiam) Édesanyja, aki tudja, hogy bőgtem és kibuktam a hétvégén.
AZt mondja, nem szeretné, ha megint zuhannék, le a mélybe. Mert örül, hogy már kifelé mászom a szarból.
Én sem szeretnék a szarban tapicskolni, de most nem nagyon látom a megoldást...

Minden nap (na jó, majdnem) dél körül megyek a kórházba.
Megvárom a kórházi ebédet, megetetem Nagyit. Ma veszekedtem vele, ritka ronda voltam, de csak így tudom kizökkenteni az apátiából (na jó persze és az agyérelmeszesedés stádiumaiból), de legalább megette az ebéd nagy részét. Pánikolva jöttem haza, mert ma nagyon roggyantnak tűnt.
Este mentek Anyámék a dokihoz és Nagyihoz. Doki szerint Nagyin szuperül van!!! WTF!!!!
Csak én nem látom ezt??
A sebe gyönyörű, és a gyógytornász (akire nem is emlékszik) ma már felállította, és a doki szerint haza kell vinnünk a saját otthonába, mert ez kell a lelkének.
Na ja.... de hát egy poharat megfogni sincs ereje...
Na jó, akkor bízzunk az Ő hihetetlen akaraterejében. Mármint Nagyi lelkierejében?!
Egyszer azt mondja, jobb lenne elaludni örökre, 2 perc múlva, hogy ő bizony meggyógyul. És megnézné a lakásomat végre.
Ki tudja?
SZerintem még ő sem.

Legalább most van időm vele lenni...
Mindig azt mondta nekem: "Minden rosszban van valami jó!"
Ezt próbálom megtalálni a nagy szarban is.
Azt hiszem haladok a fordításokban. Mármint mit hogyan lehet másképpen nézni.
Vagy ki tudja?

Going Down

Megint lejtmenet van.
Mert a múlt hét sem telt el sajnos "nem szeretem" meglepetés nélkül.
APu szerdán hívott, hogy baj van,  Nagyi elesett otthon, fekszik, úgy tűnik valami eltört.
Felmegyek. Még jó, hogy nem dolgozom!
Jönnek a mentők, papírmunka. A pici-kismadár törékenységű Nagyit alig valamiben elviszi a mentő, APu is megy vele.
Én megpróbálok pakolni. Keresem a gyógyszereket, összeszedek mindent, amit lehet.
Irány nekem is a kórház, ott még eltöltünk vagy 2 órát biztosan, mire Nagyi ágyra kerül.
Késő este műtik. Azóta csak egyre gyengül. Alig ill nem eszik. Ereje nincs, beszélni is már keveset.
Egyre többet alszik, alig van magánál. De azért bejárunk hozzá szorgalmasan.
Milyen jó, hogy most nincs munkám mi?!!! Megint egy jó a rossz-ban.
Ráérek ebédidőben menni, és próbálom belédiktálni az ebédet.

Szombaton voltunk Gyerekkel a Keresztfiúnk 18 szülinapját megünnepelni.
Gerő elvileg Ex-szel közös keresztfiúnk, de Ex-nek nem jutott eszébe Gergőt felköszönteni semmilyen formában sem. Hát erre nem tudok mit mondani.
Utána Gyerekkel megnéztük moziban a "Last Vegas" című jó kis filmet.
De már ott lehangolódtam, mert általában normális párok vártak a mozira, én meg rohadt szánalmasnak éreztem magam a Fiammal kettesben.
Aztán persze a film végén Michael Douglas-nek van egy mondata arról, hogy nem akar tök egyedül megöregedni.
No hát nekem sem kellett több, már jött is a menetrend szerinti depi.

Tegnap meg Nagyi kórház után ez csak fokozódott, mert nem látom nagyon a lehetőségét annak, hogy ebből valahogy kilábaljon vagy talpra álljon.
És ha Ő nem lesz, mert azért 95-ön túl, ennek az esélye bőven benne van a levegőben, akkor az egyetlen ember aki igazán megért, szeret, elfogad az Nagyi.
Más nincs. A szüleim sem.
Férjem, pasim nincs.
A Gyerektől meg nem várhatom ezt el.
Szóval a totál magány és depi.
No hát sírdogálok, bár Gréta próbálja tartani bennem a lelket.
De most még a hideg is megjött.
Szar most minden...

Márton nap reload

Tavaly sajnos nem úgy ünnepeltük a Gyerek névnapját, ahogy megszokta/megszoktuk.
A szüleimnél laktunk, nem is volt időm se bevásárolni, se főzni, annyit dolgoztam.
Anyu készített vacsorát. Jó volt, de nem a megszokott hangulat volt. Fájt a szívem, hiszen a Gyerek ahhoz volt szokva, hogy a nagy család összejön nálunk egy nagy ünnepi vacsorára, természetesen nagy mennyiségű libát eszünk, káposztával, krumplival, friss új borral és a végén a szokásos MarciKedvencTortája - mindezeket pedig általában Ex kis segítségével, de én valósítottam meg 12 fő részére.

Idén már nem ezt a mutatványt sikerült véghez vinnem, de kicsit csökkentett mennyiségben hasonlót.
Már a pici konyhámban oldottam meg a libacomb sütést, a káposztát, a krumplit és még Torta is jutott az ünnepeltnek, de most másikat kért. Minden istenien sikerült!
És persze csak kis létszámban voltunk, de itt volt legalább ZS, aki Ex családjából való, de úgy döntött, hogy nem ír ki minket az életéből a válásunk miatt. Köszi ZS!!!
Most csak 5-en voltunk, de klassz volt és nekem nagy örömet okozott, hogy helyt tudtam állni és minden ment úgy, mint régebben.

Csak a kis konyhát kell szoknom...

Jól vagyok... (?)

Azt hiszem tulajdonképpen jól vagyok.
Most, hogy már több, mint egy hónapja nem dolgozom, kezdek visszatérni az életbe.
A rendes, normál életbe.
Eddig nem is vettem észre, hogy mennyire nem vettem semmiről sem tudomást, CSAK dolgoztam 3000 fordulaton.
Most fura, kicsit szédelgős érzés. Pedig most kerülök egyenesbe.
Már tudok aludni!
Ha este lefekszem képes vagyok végigaludni egy éjszakát!
EZ óriási!
Eddig általában 2-3 körül felébredtem, hogy ok, akkor mehetünk dolgozni.
Vagy legalább már éjjel megoldottam a problémákat - gondolatban, hogy reggel ébredés után, berohanva rögvest mindent elintézzek.

Novemberben péntek délelőttönként besegítek a gyülekezetünk bölcsi-ovijába, és kb 5 picire vigyázok egy erre sokkal alkalmasabb felnőttel együtt. Én "csak" segítek, önkéntesen, de nagyon jól esik.
Az elején tartottam attól, hogy egyáltalán nem lesz a kicsikhez türelmem. De valahogy mégis van.
Bendegúzzal rögtön egymásba szerettünk az első alkalommal. Olyan édesen csacsog nekem, csak vele játszom a játszótéren, ha a többieket nem kell hintáztatni vagy csúszdázni és ha mesét nézünk az ölemben ül.
Feltöltenek ezek a napok.

Készülnek fotók rólam mostanság (nem a kérésemre), és az tűnik fel, hogy egyre inkább mosolygok.
De már nem fáradtan és olyan művien, hanem egyre jobban, és szebbnek is látom magam.
Ez azért naggggyon durva, mert azt hiszem utoljára szépnek az esküvőmön éreztem magam.
Az pedig 16 évvel ezelőtt volt.

Ha pedig a fotókon is jobban nézek ki, akkor jobban vagyok belül is...
Remélem.

Pedig vannak szomorkodós és sírós napjaim még mindig.

Doboztalanul

Eljött ez a nap is!
Végree!
Vasárnap eltűnt az utolsó doboz is a lakásból.
Kipakoltam (majdnem) mindent. Aminek nem jutott hely, az vagy egy szerkényben kuksol vagy Balatonon kap ideiglenes raktározást.
Egész jó lett a lakásunk! Én nagyon szeretem.

Most, hogy itthon vagyok (mivel éppen nincs rendes munkám) mert szabadúszni próbálok a szakmámban (hátha bejön) a napok teljesen másként telnek.
Ma, hogy süt a nap én meg a régi étkezőasztalnál ülök (ami a régi lakásunkban is a lakás egyik legkedveltebb tartózkodási helye volt) és verem a gépet.
Igazából a céges gépről mentem át a dolgaimat a saját gépemre. A cégest le kell adnom pénteken.

Ülök és velem szemben a Vár. A Nap besüt.
Az Orchideám nyílik és bimbózik tovább.
Igazából szinte hihetetlen, hogy a szerkénysor pont elfér az ajtó mögött, hogy a szerkénysor teteje olyan, mintha pont ide tervezték volna.
A kis egyszerű 3 fiókos szekrényke pont elfér az ablaknál lévő polc alatt, pedig nem terveztem meg előre.
Minden passzol, mintha aprólékosan terveztem volna meg mindent.
Na jó terveztem, de a Felperes nem hagyott időt nekem, hogy ennyire körültekintő legyek.
Ez már nem is számít.
Az eredmény a fontos.
Élvezem a lakásunkat!

pezsgő

Fura így frissen elvált asszonynak lenni:

A Bírónő kimondta.
Ez is nagyon fura...
Igen.
Ma megtörtént.
Bíróság.
Megállapodás.
Gyerek-szünidő.
Szigorúan papírra vetve majd.
Diktafon.
Szabályok.
Kinek-mikor-mennyi időre-hogyan...
Ennyi egy élet.
Ennyi egy házasság.


Pedig Én szerettem...



Egész éjjel ezen rágódtam.
Neki sürgős.
Kell a végzés.
Zsuzsika gondolom már nagyon sietne a házassággal.


Éjjel arra eszméltem, hogy jár az agyam és álmodom.
Hülye helyzeteket.
Egyszerre volt bennem szeretet és gyűlölet.
A Felperes iránt.
Mégis 16 év.
Érthetetlen.
Ambivalens.



Ennek már annyi...
 


És én???

Naplemente - párhuzam?

Már egyszer felraktam egy speciális naplemente fotómat, február 9-én:
http://eletterapia.blogspot.hu/2013/02/naplemente-gomeran.html

Ez a naplemente 2012 február első napjaiban készült Spanyolországban, Gomerra szigetén, ahol éppen életmentő terápián voltam egy Gyógyítónál.

Most pénteken, 2013 október 25-én Szántód és Tihany között egy másik ilyen csodát láttunk a Gyerekkel:

Két nappal később nyilalt belém a felismerés, hogy a két kép majdnem ugyanaz.
Persze vannak különbségek, de az a természeti csoda, amit akkor láttam, majdnem úgy ismétlődött meg most váratlanul az életemben.
Nem tudtuk mikor indul a komp, nem tudtuk, hogy pont akkor leszünk a vizen, amikor lemegy a nap és mi végignézhetjük.
Váratlan csoda.

Akkor az életben maradásért küzdöttem lelki szinten, most pedig nagyon úgy tűnik az Új Élettel küzdök éppen.

Nagyon remélem, hogy a mostani naplemente egy üzenet az Univerzumtól nekem, hogy minden teljesen rendben van...

munka off

AZért vagyok most már egyre biztosabb abban, hogy az új saját lakással valóban gyökeres változás kezdődött az életemben, mert 2 héttel ezelőtt meglepetésszerűen a főnököm közölte velem 3 percben, hogy megszűnik a részlegem. Volt munka, nincs munka.
Nem estem nagyon pánikba, csak kicsit.
AZóta hol jobb, hol rosszabb ez az érzés.
Hol bizakodom, hol meg sötéten látok mindent.
A munkában a végén már nem éreztem jól magam.
Kilógtam a fiatalok közül. Egyszerűen nem tudtak velem mit kezdeni.
Teljesen más élethelyzetben vagyunk.
Ez van.
Változás.
Remélem, hogy jön egy más lehetőség, ami jobb lesz, más lesz.
Remélem, hogy csütörtökön pedig az utolsó tárgyalás lesz, és végre el tudunk válni.
Ha mindent lezárok, ami a múlthoz köt, akkor remélem végre belép az életembe a Teljesen Új Erő, Energia és elrepít egy jobb síkra.
Csodavárás ON:

10milliószoros nap vagy amit akartok...

Tegnap volt elvileg.
AZ egyik féle buddhista számítás szerint. A másik szerint novemberben lesz.
A lényeg, hogy az Ember lehetőleg csak pozitív és jó gondolatokat fogalmazzon meg, ehhez tartsa magát, mert ilyenkor az univerzális erő felerősödik és ezt kapjuk majd vissza sokszorosan, amit aznap gondolunk vagy érzünk.
Akár igaz ez, akár nem, legalább arra jó, hogy az EMber figyelje a saját gondolatait, érzéseit és próbáljon jóra koncentrálni.

Gyerekkel lent vagyunk balcsin, mert őszi szünet van.
Voltunk egy kicsit sétálni, fent a hegybe. Gyerek fotózott, én pedig hagyom, hogy csattogtasson, élvezze ki. Majd szelektál az elképesztő mennyiségű fotóból.
Gyakoroljon, tapasztaljon.
Mondtam a Gyereknek, hogy ez a gép egy jó húzás volt az APjától.
Erre a Gyerek: Legalább ez az egy.
Erre Én: Nem csak ez az egy jó dolog van, ami vele kapcsolatos.
Itt vagy például Te. Nélküle nem jöhettél volna létre.

AZt gondolom, hogy ez így van. És amíg mi élünk, vagy amíg a Gyerek él, ez így is marad.
Nem fogom Exet sem megtagadni, sem letagadni. Sok szép emlékem van, ami a közös életünkből maradt. Ezeket én nem fogom elfelejteni.
Sőt a szívem egy kis részén mindig ott fog csücsülni, mert szerintem ezt nem lehet kitörölni.
Én nem akarom kitörölni.
Volt.
Sokáig jó volt.
Sokáig működött a szeretettől.
Aztán egyszer csak már nem. Én meg akartam javítani, Ő nem.
De ettől, az egész még hozzám is tartozik.
És igenis én is követtem el hibákat. Nem tagadom.
Fura érzés volt ezt magamban felfedezni.
Én már nem akarok rá haragudni, nem akarok gyűlölködni, nem akarok vele foglalkozni.
És sajnos ezt még nagyon nehéz elérni. Sokszor ott van bennem a gonoszság is, aminek szintén nincs értelme.
Remélem ahogy ezekre mind rálátok, és mindegyiket elfogadom, talán elmúlnak az idővel.

megint Márai

 "Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem , hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon és megtudtam valamit...igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?.....Nem fog fájni?.... Kibírod? Hát igen én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán...engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?...Hát azt, hogy nincsen igazi. Egy napon felébredtem...és mosolyogtam.Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedül való. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden. ....mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.....azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el." (Márai Sándor)

Nem tudom, hogy azt tudom-e már mondani, hogy már nem fáj semmi.
Ha látom (ami szerencsére minimális alkalom), akkor már nem érzek semmit, nem remegek meg, nem történik semmi.
Igazából magamat is megleptem, amikor vasárnap összefutottam egy kedves, de régen látott ismerőssel, aki nemrég tudta meg Felperestől, hogy ugyan nem büszke rá, de már nem vagyunk egy család.
Beszélgettünk - elsősorban az Ő kisebbik fiáról, aki sajnos elég beteg- de szerencsére úgy tűnik most, hogy kordában tartható a betegsége. Jó volt látni azt a csodaszép két kisfiút!
Öröm volt a szívemnek, lelkemnek. Persze Ági elcsodálkozott azon, hogy Marci mekkora már.
SZóval beszélgettünk és szóba jött a történet és egyszer csak valami fájdalom megmozdult bennem.
Majdnem elsírtam magam. Nem is értettem miért.
Újra megjelent, jelzett, hogy azért még nem múlt el teljesen.
AZt hiszem ez a kicsi darab mindig ott fog maradni a szívemben, a lelkemben.
ÉS csak remélni tudom, hogy majd az idővel már alig fog fájni.
Talán már csak a régi családi fotókhoz tartozik még érzelem. Ezeken még tudok sírni.
Mert én a Felperessel ellentétben sosem fogom megtagadni a múltunkat, azt a 16 évet.

Várni, csak várni, mindig csak várni...

Nem mindig van türelmem várni.
Ez tény. Türelmetlen vagyok.
Sokszor sürgetném az Életet, pedig bizonyosan az Élet jobban tudja mikor minek van itt az ideje.
A napokban gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen honnan volt erőm ennyit várni pld a lakás kérdés megoldására. (Meg más apróságokra is várnom kellett, de mindnek volt értelme)
Nem tudom.
Csak belül tudtam, hogy várnom kell.
KI kell várni az alkalmas időpontot, hogy megtaláljam a lakást.
De mindezek előtt ki kell várnom a megfelelő pillanatot arra, hogy a Felperessel meg tudjak egyezni.
Igaz, hogy ez egy nehezített sakkjátszmához hasonlított, de végül az eredmény a fontos.
A lakással pedig úgy voltam, hogy abban a házban ahol végül lakunk, hónapokig néztem egy lakást.
Hónapokig volt kirakva az erkélyére az "Eladó" tábla. Fel is hívtuk, de akkor magasnak hatott az ára.
Akkor még nem voltak meg a lehetőségeink arra, hogy a kért árat kifizessük.
Rengetegszer mentem el sóhajtozva a ház előtt, hogy itt szeretnék lakni, ilyen lakásban.
És végül a türelmemnek volt értelme.
Ha nem is az a lakás, de egy majdnem olyan, sikerült amihez talán nem kellett olyan nagy mértékben hozzányúlni.

Mostanában azon kapom magam, hogy türelmetlen vagyok, hogy igenis szeretnék már valakit magam mellé. Egy Férfit.
De most nincs már türelmem kivárni. Magam alatt vágom a fát, mert a saját türelmetlenségem miatt bosszantom magam fel.

Ma pedig ebbe az írásba futottam bele a közösségi oldalon:

"TANULJ MEG VÁRNI! „Lassan rájöttem, hogy a várakozás valójában művészet, és segít elérnünk bizonyos dolgokat. A várakozás nagyon-nagyon erőteljes lehet. Az idő roppant értékes. Ha két évig tudsz várni, néha elérhetsz olyasmit, amit ma nem érhetnél el, akármilyen keményen dolgozol, akármennyi pénzt szórsz ki az ablakon, akárhányszor vered is falba a fejed…” (Részlet Dennis Wholey: Bátorság kell a változáshoz című könyvéből.) Azok büszkélkedhetnek a legtöbb sikerrel életükben és a szerelemben, akik megtanulnak sikeresen várni. Kevesen birtokolják a várni tudás, a türelem adományát. Pedig a várakozás olyan nagy hatású eszköz, amely sok jóhoz segíthet hozzá. Nem mindig kaphatjuk meg rögtön, amit akarunk. Különféle pillanatnyilag nem elérhető dolgokat szeretnénk megtenni, elérni, megszerezni. De vannak, dolgok, melyeket, ha ma nem is tehetünk vagy kaphatunk meg, a jövőben elérhetünk. A várakozás nem elfecsérelt idő. Valami kialakul bennünk, valaki másban, az univerzumban. Nem kell szüneteltetni élettevékenységeinket, amíg várakozunk. Máshova irányíthatjuk figyelmünket: gyakorolhatjuk az elfogadást és a hálát, bízhatunk abban, hogy a várakozás közben is zajlik az életünk. Vess számot a türelmetlenségeddel, és hiányérzeteddel! Az a régi bölcsesség, hogy az ember nem mindig kapja meg, amit akar, csak részben igaz. Az életben gyakran megkaphatjuk, amit akarunk, különösen ha szívvel-lélekkel vágyunk rá, és ha megtanultunk várni. Ma elsajátítom a türelem művészetét. Ha erőtlennek érzem magam, mert várom, hogy valami bekövetkezzen, és nem az enyém az időzítés, akkor arra az erőre összpontosítok, amelyhez a várakozás megtanulása révén juthatok hozzá.
Melody Beattie"

Nyilván véletlenek nincsenek és így kaptam üzenetet, hogy de igenis várnom kell.
Na ja.
Csak legyek türelmes...

Derült égből a...

bírósági idézés.

Úgy hozta a postás az értesítőt, hogy fel sem csengetett Anyuékhoz.
Így el kellett bandukolnom a postára és megpróbálni átvenni azt a bírósági idézést, ami a ...né - (már nem létező nevemre), olyan címre érkezett, ami nagyon régen volt állandó lakcímem.

De a postán a KisHölgy azt mondta, hogy ha majdnem ugyanaz a nevem (!!!) és hoztam az értesítőt, akkor csak nekem szólhat.
Megkaptam.
Kinyitottam.


Legnagyobb megrökönyödésemre bírósági idézés volt benne- ami október 31-é, reggel 8 órára szól.
No ezt eddig is tudtam, hogy ez lesz a következő (és remélem az utolsó) tárgyalás időpontja.
De ami a meglepetést okozta, az a tárgya az idézésnek.

"Gyermek tartási csökkentés" tárgyában.


Ledöbbentem, hogy még vajon meddig megy el a Felperes, ami kikészítésünkben?
Muszáj voltam küldeni neki egy sms-t, hogy ezt tényleg komolyan gondolta-e.
AZt válaszolta, hogy ő nem kért ilyet.
Na ja, majd a bírónő a hülye?????

Mindenképpen kiderül október végén...

Nem tudom mi ez, de...

... sajnos nem Juhász Gyula: SZerelem? című versének az érzése.
pedig nagyon jó lenne már.

nincs túl jó kedvem, a hangulatom is meglehetősen őszies mostanság.

A Kiskorúval küszködünk az Ő Életének az installálásán a most már saját otthonunkba, de hát  nem nagyon akaródzik neki elszakadni a Nagyszülőktől, meg talán a megszokás, hogy oda megy haza stb.
A mostani hétvégén is pakoltunk, szereltünk. Nagyon sokat segített, tulképpen a TV szekrényt egyedül rakta össze, ami azért nagy falat volt.
Küzdünk a kis tér megszokásával, én meg az irtó kicsi konyhámmal.
Aki ismert régebben, tudta, hogy mekkora nagy konyhában garázdálkodhattam amikor a Családunk még az otthonunkban élt.
Pont tegnap jöttem rá, hogy a fantasztikus gyúródeszkámat sajnos ott hagytam a régi lakásban.

Tehát nem unatkozunk, pedig isteni lenne végre már egy hétvége, amikor nem pakolunk, nem szerelünk, hanem mint a normális család valami értelmes programot csinálunk együtt.

És most valahogy a hiány egyre nő bennem egy működőképes párkapcsolat után. IS.
De hát ez csak álom, úgy tűnik.
Tudom, ha az EmberLánya nagyon akarja, akkor tuti nem sikerül, mert annyira akarja, de a fenébe is, úgy érzem teljesen megérdemelnék egy normális Férfit magam mellett.

Megbocsátás?

Szoktam olvasni egy blogot - ami sokaknak nagyon elvarázsolt lehet - de én hiszek elég sok mindenben, mert annyi mindent tapasztaltam, hogy azt gondolom a sima fizikai valóságnál jóval többről szól az életünk.
http://elozoeletek.blogspot.hu/
Ennek a blognak van FB oldala is, és a tegnapi napi írás/jótanács a megbocsátásról illetve a bosszú elutasításáról szólt. Tudniillik nem jó a bosszú semmire sem, és próbáljuk meg ezt kikerülni.

Este munkából hazafelé egy filmes stábba botlottam (aki nem tudja reklámfilmekkel foglalkozom) és megörültem egy régi kedves kollégának. Majd megláttam, hogy a gyártócég egy olyan cég, illetve pont az egyik olyan emberük volt ott éppen a helyszínen, aki nekem évekkel ezelőtt nagyon sok fájdalmat és gondot okozott. Azt hiszem nem sok ember engedte meg magának velem szemben azt a viselkedést, amit ő anno igen. 4 éve nem beszéltem és nem találkoztam vele/velük.


Nem akartam vele beszélgetni, mert nincs miről, hiszen anno nem kért tőlem elnézést, de odajött hozzám és pár szót váltottunk, majd szóba került a "hogy van a családom?" kérdés, és így sok minden került előtérbe.
A beszélgetés közben figyeltem magam van-e még bennem düh, harag, esetleg bosszúvágy.
Semmi.
Nem volt bennem semmi, és ez nagyon jól esett.
Jó érzés volt, hogy mentes voltam minden negatív érzelemtől. Nem kellett küzdenem saját magammal, mert nem volt miért.

Este otthon pedig sokadjára hallgattam meg Zorán: "A szerelemnek múlnia kell" című számát, és olyan szomorú lettem tőle, hogy csak na.
Napok óta beakadt nálam a dal és a szövege különösképpen. Persze, napok óta padlón vagyok.
Bőgtem is, ahogy kell.

De azt hozta ki belőlem, hogy végül a dal szövegét és pár sort elküldtem Ex-nak és annak a Férfinak, aki az utóbbi hetekben rengeteg fájdalmat és néha  kevés izgalmat okozott nekem, de legalább újra Nőnek éreztem magam egy rövid időre miatta.
Annyit írtam csupán, hogy:
"Köszönöm, hogy általad megtapasztalhattam, hogy meg tudok nyílni, tudok szeretni, tudok őszinte lenni. Kár, hogy csak ennyi jutott"


És jól esett, hogy nem szemrehányást írtam nekik, nem dühös voltam, nem a bosszúvágy dolgozott bennem, és nem rosszat kívántam nekik.
Remélem tegnap volt az a pont, amikor végleg le tudtam zárni ezeket a fájdalmas dolgokat magamban.
Remélem...

AZ intimitásról

Tegnap jött velem szembe Osho-nak egy írás részlete.
Nyilván ez egy egész könyv, amiből most kiragadok pár sort, amelyek megfogtak.
Azért, mert én is egyre inkább így érzem, hogy ez lenne a lényeg két ember között.
Legyenek akár barátok, akár szeretők, akár szerelmesek, akár egy idősödő pár.
Enélkül nem megy.
Én is próbálom az utóbbi időben, és volt mostanság körülöttem olyan ember, akivel így viselkedem és nagyon nehezére esik ezt elfogadni.
Azt, hogy ő is ilyen nyílt legyen, az meg egyáltalán nem megy.
De ez nem nekem baj, hanem neki.


"Mindenki fél az intimitástól – más kérdés, hogy ezt felismerjük-e vagy sem. Az intimitás azt jelenti, hogy őszintén megnyílsz egy idegen előtt – és mindannyian idegenek vagyunk egymás számára; senki sem ismeri a másikat. Még önmagunk számára is idegenek vagyunk, hiszen nem tudjuk, kik vagyunk valójában.
Ezeregy dolgot rejtegetünk magunkban, nemcsak mások, de önmagunk elől is.
Az intimitás azt jelenti, hogy közel kerülsz egy idegenhez. Ehhez fel kell adnod minden védművedet; csak így érheted el az intimitást. De feltámad benned a félelem: ha semmilyen módon nem védekezel többé, ha az összes álarcodat leveted, honnan tudhatod, mit tesz majd veled ez az idegen?
Ezeregy dolgot rejtegetünk magunkban, nemcsak mások, de önmagunk elől is, mert egy beteg emberiség nevelt fel minket tele elfojtásokkal, gátlásokkal és tabukkal. És úgy érzed, hogy valakivel, aki idegen számodra – s függetlenül attól, hogy talán már harminc vagy negyven éve együtt élsz vele, az idegenség sosem tűnik el –, nagyobb biztonságban vagy, ha megőrzöl néhány védelmi eszközt magadnak, ha tartasz egy kis távolságot, hiszen a másik kihasználhatja gyengeségedet, törékenységedet, sebezhetőségedet.
Mindenki fél az intimitástól. 
 
És a problémát tovább nehezíti, hogy mindenki vágyik is rá. Mindenki sóvárog utána, mert máskülönben egyedül maradna az univerzumban – barát nélkül, szerető nélkül, bizalmas nélkül, olyan társ nélkül, aki előtt őszintén feltárhatná bármely sérelmét. Mert a sebek nem tudnak begyógyulni, ha nem tárod fel őket.
Minél inkább rejtegeted őket, annál veszélyesebbé válnak. Halálos fekéllyé fertőződhetnek.
Az intimitás egyrészt létszükséglet, és emiatt mindenki vágyik rá. Azt akarod, hogy a másik olyan intim viszonyba kerüljön veled, hogy lemond a védekezésről, feltárja előtted a sebeit, leveti minden álarcát és hamis személyiségeit, és anyaszült meztelenül fordul feléd.
Másrészt viszont mindenki fél az intimitástól – bizalmas viszonyra vágysz, de nem mondasz le a saját védműveidről. Ez az egyik legfontosabb konfliktusforrás a barátok és a szerelmesek között: egyikük sem akar felhagyni a védekezéssel, egyikük sem mer teljesen pőrén, őszintén és nyitottan fordulni a másik felé – pedig mindketten vágynak rá.
Ha nem szabadulsz meg az összes elfojtástól és gátlástól – melyeket a vallás, a kultúra, a társadalom, a szülők és az iskola nevelt beléd –, sosem tapasztalhatod meg az intimitást.
És neked kell megtenned a kezdő lépést.
Pedig ha nincsenek benned elfojtások és gátlások, akkor sebesüléseid sem lehetnek. Ha egyszerű, természetes életet élsz, nincs miért félned az intimitástól, és részed lehet abban a határtalan örömben, amikor két láng olyan közel kerül egymáshoz, hogy szinte egyetlen lángnyelvben egyesülnek. És ez a találkozás csodálatosan fölemelő, boldog teljességérzetet nyújt. Ahhoz azonban, hogy részed lehessen benne, előbb tökéletesen rendbe kell tenned a saját házad tájékát.
Csak aki meditál, az tapasztalhatja meg az intimitást. Neki nincs semmi rejtegetni valója. Már kivetett magából minden félelmet. Nincs benne más, csak csend és szerető szív.
Önmagadat teljes valódban el kell fogadnod. Ha nem tudod maradéktalanul elfogadni magadat, hogyan várhatod, hogy mások elfogadjanak?"

Osho-Intimitás