megint Márai

 "Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem , hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon és megtudtam valamit...igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?.....Nem fog fájni?.... Kibírod? Hát igen én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán...engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?...Hát azt, hogy nincsen igazi. Egy napon felébredtem...és mosolyogtam.Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedül való. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden. ....mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.....azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el." (Márai Sándor)

Nem tudom, hogy azt tudom-e már mondani, hogy már nem fáj semmi.
Ha látom (ami szerencsére minimális alkalom), akkor már nem érzek semmit, nem remegek meg, nem történik semmi.
Igazából magamat is megleptem, amikor vasárnap összefutottam egy kedves, de régen látott ismerőssel, aki nemrég tudta meg Felperestől, hogy ugyan nem büszke rá, de már nem vagyunk egy család.
Beszélgettünk - elsősorban az Ő kisebbik fiáról, aki sajnos elég beteg- de szerencsére úgy tűnik most, hogy kordában tartható a betegsége. Jó volt látni azt a csodaszép két kisfiút!
Öröm volt a szívemnek, lelkemnek. Persze Ági elcsodálkozott azon, hogy Marci mekkora már.
SZóval beszélgettünk és szóba jött a történet és egyszer csak valami fájdalom megmozdult bennem.
Majdnem elsírtam magam. Nem is értettem miért.
Újra megjelent, jelzett, hogy azért még nem múlt el teljesen.
AZt hiszem ez a kicsi darab mindig ott fog maradni a szívemben, a lelkemben.
ÉS csak remélni tudom, hogy majd az idővel már alig fog fájni.
Talán már csak a régi családi fotókhoz tartozik még érzelem. Ezeken még tudok sírni.
Mert én a Felperessel ellentétben sosem fogom megtagadni a múltunkat, azt a 16 évet.