Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",
ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.
Rudyard Kipling - Kosztolányi Dezső fordítása
2013. március 28., csütörtök
2013. február 18., hétfő
A végső elbocsátás
Amikor hazajöttem a SZigetről, már úgy éreztem egy ici-picit változtam.
A vezetett meditációban próbáltam az Exnek megbocsátani, hogy ezzel is tudjak könnyíteni a helyzeten.
És azt reméltem, hogy a poklot el lehet kerülni.
Itthon a Kiskorú azzal fogadott, hogy egész héten suli után be kellett menni az Apja irodájába, és minden nap a KedvesKolléganővel együtt ebédeltek, csak úgy, mert hiszen az Apja és a Nő annyira jó és megértő barátai egymásnak...
Február 6-án délelőtt találkoztam Exszel egy közös munka miatt. Csak néztem döbbenettel egy hét alatt mivé változott az az ember. Nem is ismertem rá.
Majdnem kopasz fej, ősz nagy szakáll és kb vérbenforgó szemek.
Ordítva beszélt, tolta a középpontba magát, gyanítom, mint addig is mindig, csak akkor ezt nem vettem észre.
Aznap este a gyerek zongoraórája után az Exszel való megbeszélésünk szerint felmentünk az otthonunkba, hogy beszéljünk egymással.
Ekkor végül is elhangzott az a bizonyos mondat: "Vagy itt maradsz , és nem kapsz egy fillért sem, vagy elmentek."
AZ ajtót fogta és kinyitotta nekünk, és néztünk, ahogy véglegesen kiléptünk az életéből.
A megjegyzés nyilván "a hol lakjunk mégis?" kérdésemre is volt a válasza.
Azóta is ezen megy a huza-vona, mennyi pénzt ad nekünk végül, miből kell nekem vagy lakást keresnem és találnom, ahol elférünk, ami jó a gyereknek is közlekedés szempontjából, lehetőleg normális környéken van, ráadásul Budán.
Már-már lakótelepre is mennék.
Inkább nem.
Később is találkoztunk egyszer pld a Mammutban, amikor is a második emeleten leültünk egy padra, ott ült velem szemben és ordítozva közölte ő mire gondolt, nekünk mennyi jut, milyen gyorsan takarodjak el az életéből, és nehogy már azt gondoljam, hogy itt nekem bármi is jár.
Ha nem megyek bele abba, amit akar, akkor jó lesz ha vigyázok, mert NEM kapok SEMMIT.
Csak így egyszerűen 16 együtt töltött év és egy közös Gyermek után.
AKkor is döbbenettel figyeltem, ahogy ordítva fröcsögő nyállal ült velem szemben.
Mintha megfordult volna velem a világ, és egy démonok által megszállt bolond ülne velem szemben, nem a férjem.
Kérdeztem, hogy akkor most nyilván nagyon boldog, hogy ilyen ügyesen kirakott minket, és szabad a terep a Nője előtt. Erre megint fenyegetődzésbe kezdett, hogy ha így folytatom tuti nem kapok semmit, és a gyereket is elveszi.
Na hát ilyen a szimpatikus és kulturált szakítás, ami egy nagyon értelmes, intelligens, uriember, iszonyat tudású, magabiztos, energikus, szerető, megbízható Apa módjára.
Azt hiszem igazán azóta is ez a döbbenet munkál bennem, valahányszor találkozom vele a bíróságon vagy véletlenül valamerre.
Egyre inkább egy öregedő, feszültségekkel teli, idegbeteg rajzolódik ki előttem.
Iszonyat érzés.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy létezik-e az, hogy eddig is ilyen volt (így éltem le vele 16évet?) vagy ilyenné vált az utóbbi 1,5 évben?
Mindkét lehetőség igazán borzalmas...
A vezetett meditációban próbáltam az Exnek megbocsátani, hogy ezzel is tudjak könnyíteni a helyzeten.
És azt reméltem, hogy a poklot el lehet kerülni.
Itthon a Kiskorú azzal fogadott, hogy egész héten suli után be kellett menni az Apja irodájába, és minden nap a KedvesKolléganővel együtt ebédeltek, csak úgy, mert hiszen az Apja és a Nő annyira jó és megértő barátai egymásnak...
Február 6-án délelőtt találkoztam Exszel egy közös munka miatt. Csak néztem döbbenettel egy hét alatt mivé változott az az ember. Nem is ismertem rá.
Majdnem kopasz fej, ősz nagy szakáll és kb vérbenforgó szemek.
Ordítva beszélt, tolta a középpontba magát, gyanítom, mint addig is mindig, csak akkor ezt nem vettem észre.
Aznap este a gyerek zongoraórája után az Exszel való megbeszélésünk szerint felmentünk az otthonunkba, hogy beszéljünk egymással.
Ekkor végül is elhangzott az a bizonyos mondat: "Vagy itt maradsz , és nem kapsz egy fillért sem, vagy elmentek."
AZ ajtót fogta és kinyitotta nekünk, és néztünk, ahogy véglegesen kiléptünk az életéből.
A megjegyzés nyilván "a hol lakjunk mégis?" kérdésemre is volt a válasza.
Azóta is ezen megy a huza-vona, mennyi pénzt ad nekünk végül, miből kell nekem vagy lakást keresnem és találnom, ahol elférünk, ami jó a gyereknek is közlekedés szempontjából, lehetőleg normális környéken van, ráadásul Budán.
Inkább nem.
Később is találkoztunk egyszer pld a Mammutban, amikor is a második emeleten leültünk egy padra, ott ült velem szemben és ordítozva közölte ő mire gondolt, nekünk mennyi jut, milyen gyorsan takarodjak el az életéből, és nehogy már azt gondoljam, hogy itt nekem bármi is jár.
Ha nem megyek bele abba, amit akar, akkor jó lesz ha vigyázok, mert NEM kapok SEMMIT.
Csak így egyszerűen 16 együtt töltött év és egy közös Gyermek után.
AKkor is döbbenettel figyeltem, ahogy ordítva fröcsögő nyállal ült velem szemben.
Mintha megfordult volna velem a világ, és egy démonok által megszállt bolond ülne velem szemben, nem a férjem.
Kérdeztem, hogy akkor most nyilván nagyon boldog, hogy ilyen ügyesen kirakott minket, és szabad a terep a Nője előtt. Erre megint fenyegetődzésbe kezdett, hogy ha így folytatom tuti nem kapok semmit, és a gyereket is elveszi.
Na hát ilyen a szimpatikus és kulturált szakítás, ami egy nagyon értelmes, intelligens, uriember, iszonyat tudású, magabiztos, energikus, szerető, megbízható Apa módjára.
Azt hiszem igazán azóta is ez a döbbenet munkál bennem, valahányszor találkozom vele a bíróságon vagy véletlenül valamerre.
Egyre inkább egy öregedő, feszültségekkel teli, idegbeteg rajzolódik ki előttem.
Iszonyat érzés.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy létezik-e az, hogy eddig is ilyen volt (így éltem le vele 16évet?) vagy ilyenné vált az utóbbi 1,5 évben?
Mindkét lehetőség igazán borzalmas...
2013. február 15., péntek
2013. február 14., csütörtök
A Boldogság nyomában
A remek, elcsépelt, rózsaszínné tett Valentin nap alkalmából:
Popper Péter előadása a Boldogságról:
Popper Péter előadása a Boldogságról:
2013. február 9., szombat
A Gödör alján
"A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a
fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami
tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert
általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban
mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a
szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is."(CSernus Imre: A Nő)
Sosem tudtam, hogy valamire ennyire és ilyen hosszú ideig tud fájni.
Aztán eljutottam egy pontra később, hogy szerintem már ciki, hogy nekem még mindig fáj az, ami történt.
Nem nagyon tudtam másról beszélni.
Csak a kudarcomról, a válásról, arról, hogy a SzeretettFérj hogy hajított ki minket álnokul a saját életünkbő, csak erről tudtam beszélni, csak ekörül jártak a gondolataim.
Persze voltak olyan pillanatok, hogy azt mondtam magamnak jobb lenne fel sem ébredni.
Fel kéne adni, meg kéne halni, mert már nincs értelme így élni.
Ilyen mérhetetlen kudarc élménnyel és fájdalommal. Nem bírok így élni. Nincs értelme egyszerűen.
Kinek? Minek éljek? Senkinek sem jó ez.
Se a szüleimnek - mert a terhükre vagyok, se az Exnek - hiszen neki már nincs szüksége rám, met csak szabadulni akar. Sem munkám nincs, tehát se pénzt nem tudok keresni, se hasznos sem vagyok senkinek.
Ez a mélypont, a gödör alja.
Magam számára is fárasztó vagyok, nehéz és sok. Unalmas, lestrapált, visszataszító, megöregedett stb.
Sokszor aludtam el úgy, hogy nem akarok többé felébredni...
Aztán több hónappal később már azt tudtam mondani, hogy talán jó, hogy fáj, mert legalább rohadtul fáj, de amíg érzem, hogy van ami fájjon, akkor van lelkem és még ezek szerint élek.
Átalakult ez az érzés is.
Aztán ősszel, amikor Singer Magdihoz jártunk10-en (mind VálástTerápiára) akkor megtudtuk, hogy ez teljesen természetes folyamat. Ez így jó, ennek így kell lennie, ráadásul nem szabad meg vagy letagadni.
Mert azzal csak rontanánk a saját helyzetünkön.
Sosem tudtam, hogy valamire ennyire és ilyen hosszú ideig tud fájni.
Aztán eljutottam egy pontra később, hogy szerintem már ciki, hogy nekem még mindig fáj az, ami történt.
Nem nagyon tudtam másról beszélni.
Csak a kudarcomról, a válásról, arról, hogy a SzeretettFérj hogy hajított ki minket álnokul a saját életünkbő, csak erről tudtam beszélni, csak ekörül jártak a gondolataim.
Persze voltak olyan pillanatok, hogy azt mondtam magamnak jobb lenne fel sem ébredni.
Fel kéne adni, meg kéne halni, mert már nincs értelme így élni.
Ilyen mérhetetlen kudarc élménnyel és fájdalommal. Nem bírok így élni. Nincs értelme egyszerűen.
Kinek? Minek éljek? Senkinek sem jó ez.
Se a szüleimnek - mert a terhükre vagyok, se az Exnek - hiszen neki már nincs szüksége rám, met csak szabadulni akar. Sem munkám nincs, tehát se pénzt nem tudok keresni, se hasznos sem vagyok senkinek.
Ez a mélypont, a gödör alja.
Magam számára is fárasztó vagyok, nehéz és sok. Unalmas, lestrapált, visszataszító, megöregedett stb.
Sokszor aludtam el úgy, hogy nem akarok többé felébredni...
Aztán több hónappal később már azt tudtam mondani, hogy talán jó, hogy fáj, mert legalább rohadtul fáj, de amíg érzem, hogy van ami fájjon, akkor van lelkem és még ezek szerint élek.
Átalakult ez az érzés is.
Aztán ősszel, amikor Singer Magdihoz jártunk10-en (mind VálástTerápiára) akkor megtudtuk, hogy ez teljesen természetes folyamat. Ez így jó, ennek így kell lennie, ráadásul nem szabad meg vagy letagadni.
Mert azzal csak rontanánk a saját helyzetünkön.
2013. február 8., péntek
Gomera
Sokat sétáltam egyedül is. A Másik család nyakán sem akartam állandóan lógni, bár azért igyekeztek vigyázni rám.
Élveztem a napsütést januárban, lustán reggeliztünk, kávéztunk.
Amikor ők voltak soron a saját kezelésükön, akkor én jártam a piciny részt, ami a városkát alkotta.
A fekete homokos tengerpartot, a sziklákat. Be-benéztem boltokba, és előfordult az is, hogy életemben először ültem be egy étterembe ebédelni finom halat.
Akkor esett le nekem, hogy most először engedem meg MAGAMNAK, hogy azt tegyem, ami NEKEM jól esik.
Itt ébredtem rá, hogy a sok év alatt én tökéletesen igyekeztem hozzá, az Ex szokásaihoz idomulni.
Nem nyaraltunk tengerparton úgy klasszikusan, napozósan, pancsolósan, mert Exnek ez nem lett volna nyaralás, nem tudott volna kikapcsolódni. Szervezetten meg pláne nem mentünk sehová.
Az évek alatt hozzászoktam az "elindulunk azt lesz, ahogy lesz" nyaralásokhoz.
Először roppantul nehéz volt, és sokat féltem ,hogy nem találunk szállást. Végül is a sok év alatt azt hiszem összesen 2x fordult elő, hogy késő éjjel találtunk nem túl olcsó szállást. Ettől eltekintve kezdtem megszokni a kalandos nyaralást vagy utazásokat, és az "aktív kikapcsolódás"-t.
A síelések alkalmával volt foglalt helyünk, és talán párszor, ha mondjuk fix helyre mentünk több napra.
A Szigeten ébredtem rá arra, hogy nekem a lenyugvás, a pihenés, a kikapcsolódás a teljes pihenés. A tengerpart, a víz zúgása, a napsütés. No persze tarkítva kirándulásokkal, és ismerkedéssel, mert enélkül nem lehet megismerni azt a helyet ahová jósorsunk minket vetett.
Az volt a szereposztás, hogy én előre felkészültem a látnivalókból, és felszerelkeztem utikönyvvel és tereltem magunkat merre mit érdemes megnézni.
Hálás vagyok, hogy az évek során sokfelé megfordultunk és a világ sok szegletét felfedezhettük.
De ráébredtem tavaly, hogy hiányzott nekem mindig az, ahogy nekem esett volna jól.
Ott a tengerparton ülve kezdtem el érezni, hogy kezdek lazulni. Nagyon apró lépésekben, és magam sem értettem mi történik. Már nem kapkodtam, és nem rohantam.
Mivel nem volt nagy a hely, sokfelé nem tudtam csavarogni, így sokat ültem a vízparton és csak csendesen néztem a vizet vagy a napot, vagy a naplementét.
Sokan álltunk a parton és fotóztuk a lebukó napot.
Pont fordítva, mint az egyik kedvenc jelenetemben. (City Of Angels - óceánpart napfelkelte)
Már-már hallani véltem a lemenő nap zenéjét...
Élveztem a napsütést januárban, lustán reggeliztünk, kávéztunk.
Amikor ők voltak soron a saját kezelésükön, akkor én jártam a piciny részt, ami a városkát alkotta.
A fekete homokos tengerpartot, a sziklákat. Be-benéztem boltokba, és előfordult az is, hogy életemben először ültem be egy étterembe ebédelni finom halat.
Akkor esett le nekem, hogy most először engedem meg MAGAMNAK, hogy azt tegyem, ami NEKEM jól esik.
Itt ébredtem rá, hogy a sok év alatt én tökéletesen igyekeztem hozzá, az Ex szokásaihoz idomulni.
Nem nyaraltunk tengerparton úgy klasszikusan, napozósan, pancsolósan, mert Exnek ez nem lett volna nyaralás, nem tudott volna kikapcsolódni. Szervezetten meg pláne nem mentünk sehová.
Az évek alatt hozzászoktam az "elindulunk azt lesz, ahogy lesz" nyaralásokhoz.
Először roppantul nehéz volt, és sokat féltem ,hogy nem találunk szállást. Végül is a sok év alatt azt hiszem összesen 2x fordult elő, hogy késő éjjel találtunk nem túl olcsó szállást. Ettől eltekintve kezdtem megszokni a kalandos nyaralást vagy utazásokat, és az "aktív kikapcsolódás"-t.
A síelések alkalmával volt foglalt helyünk, és talán párszor, ha mondjuk fix helyre mentünk több napra.
A Szigeten ébredtem rá arra, hogy nekem a lenyugvás, a pihenés, a kikapcsolódás a teljes pihenés. A tengerpart, a víz zúgása, a napsütés. No persze tarkítva kirándulásokkal, és ismerkedéssel, mert enélkül nem lehet megismerni azt a helyet ahová jósorsunk minket vetett.
Az volt a szereposztás, hogy én előre felkészültem a látnivalókból, és felszerelkeztem utikönyvvel és tereltem magunkat merre mit érdemes megnézni.
Hálás vagyok, hogy az évek során sokfelé megfordultunk és a világ sok szegletét felfedezhettük.
De ráébredtem tavaly, hogy hiányzott nekem mindig az, ahogy nekem esett volna jól.
Ott a tengerparton ülve kezdtem el érezni, hogy kezdek lazulni. Nagyon apró lépésekben, és magam sem értettem mi történik. Már nem kapkodtam, és nem rohantam.
Mivel nem volt nagy a hely, sokfelé nem tudtam csavarogni, így sokat ültem a vízparton és csak csendesen néztem a vizet vagy a napot, vagy a naplementét.
Sokan álltunk a parton és fotóztuk a lebukó napot.
Pont fordítva, mint az egyik kedvenc jelenetemben. (City Of Angels - óceánpart napfelkelte)
Már-már hallani véltem a lemenő nap zenéjét...
2013. február 6., szerda
SZépen lassan...
Miközben minden nap "dolgoztunk", inkább beszélgettünk, bár ez mindig irányított formában történt egyre jobban rajzolódtak ki azok a pontok, amelyek mentén szépen lassan rájöttem, hogy tulajdonképpen már évek óta hagytam magam be és ledarálódni.
Bedaráltak a hétköznapok. Az, hogy szépen lassan mindent egyedül én csináltam, minden rám maradt. AZ Ex már semmiben sem segített, hanem minden természetessé vált. Miközben ő egyre kevesebbet volt otthon, járta a maga útját, én meg szépen csendben vártam haza.
AZt gondoltam, hogy ha hagyom menni, majd hazajön.
Nem. Ezt nem szabad. Most már tudom, mindennek határokat kell szabni. Még a Férfiak szabadságának is.
Csupán azért, mert egy idő után már a fene nagy szabadságot sem fogják szabadságnak érezni.
Már az sem lesz elég, vagy elég jó, vagy elég szabad.
Volt, amikor vezetett meditációban voltam, néha elég nehezen. Volt amikor a szabad óráimban rajzoltam, és a rajzról beszélgettünk, vagy javítottuk. És egyszer csak, váratlanul elkezdtem sírni.
Elkezdődött az évek alatt bennem le és felrakódott gondok, bajok, elfojtott érzések érzelmek felszakadása. És megint csak sírtam és sírtam.
De Ő azt mondta, hagyjam, ez így jó.
Amikor kimentem a tengerparta és néztem a naplementét vagy napoztam, csak hallgattam a tenger zúgását, hagytam, hogy a gondolatok ide-oda rohangáljanak. Elkezdtem oldódni.
AZ oldódással együtt elkezdtem tisztulni is.
Rögtön már az első napon hurutos beteg lettem.
De tudom, hogy ez nem klasszikus betegség volt, hanem a tisztulás.
Bedaráltak a hétköznapok. Az, hogy szépen lassan mindent egyedül én csináltam, minden rám maradt. AZ Ex már semmiben sem segített, hanem minden természetessé vált. Miközben ő egyre kevesebbet volt otthon, járta a maga útját, én meg szépen csendben vártam haza.
AZt gondoltam, hogy ha hagyom menni, majd hazajön.
Nem. Ezt nem szabad. Most már tudom, mindennek határokat kell szabni. Még a Férfiak szabadságának is.
Csupán azért, mert egy idő után már a fene nagy szabadságot sem fogják szabadságnak érezni.
Már az sem lesz elég, vagy elég jó, vagy elég szabad.
Volt, amikor vezetett meditációban voltam, néha elég nehezen. Volt amikor a szabad óráimban rajzoltam, és a rajzról beszélgettünk, vagy javítottuk. És egyszer csak, váratlanul elkezdtem sírni.
Elkezdődött az évek alatt bennem le és felrakódott gondok, bajok, elfojtott érzések érzelmek felszakadása. És megint csak sírtam és sírtam.
De Ő azt mondta, hagyjam, ez így jó.
Amikor kimentem a tengerparta és néztem a naplementét vagy napoztam, csak hallgattam a tenger zúgását, hagytam, hogy a gondolatok ide-oda rohangáljanak. Elkezdtem oldódni.
AZ oldódással együtt elkezdtem tisztulni is.
Rögtön már az első napon hurutos beteg lettem.
De tudom, hogy ez nem klasszikus betegség volt, hanem a tisztulás.
2013. február 4., hétfő
Napi Bölcsessség:
"Az életben soha ne magyarázkodj senkinek! A barátaidnak nincs szüksége
rá, az ellenségeid úgysem hiszik el, a hülyék pedig nem értik meg. A Te
saját életedben jogod van döntéseket
hozni: mi az, amit tenned vagy mondanod kell, akkor és úgy, ahogy Te
akarod. Ha elrontod, szerzel egy rossz tapasztalatot, ha pedig jól
döntesz, élvezheted. A lényeg, hogy sose add fel önmagad, hogy másoknak
megfelelj.
Az életed egyedülálló, csak a Tiéd. Élvezd, ahogy Te akarod!!"
(Rudiyard Kipling)
Az életed egyedülálló, csak a Tiéd. Élvezd, ahogy Te akarod!!"
(Rudiyard Kipling)
Meddig hazudsz még magadnak?
Ez az egyik Kegyetlen Mondat, amiről régebbi bejegyzésben írtam.
Ezt kérdezte tőlem a Gyógyítóm a SZigeten. Talán az első napok valamelyikén rögtön.
Már nem emlékszem arra, hogy pontosan miről szólt a beszélgetés. De nyilván a házasságomról.
És egyszercsak ezt a kérdést szegezte nekem:
"Meddig hazudsz még magadnak?"
Nem is értettem. Ültem ott, teljesen értetlenül.
Mi a kérdés?
Miért hazudnék én magamnak?
Miről van szó egyáltalán?
Lassan kezdtem megérteni magát a kérdést.
Nehezen esett le, hogy valóban a fájdalomban már magamnak is azt hazudtam, hogy ez a házasság nagyon jó volt, és kapcsolatunk csodásan működött, és szerettük egymást.
Igen, be kellett szépen lassan látnom, hogy teljesen igaz az állítás.
Régóta hazudtam magamnak azt, hogy ez nagyon jól működik. Mármint a házasságom, vagy ami maradt belőle.
Nem. Nem így volt. Pár éve már nem működött.
Illetve úgy működött, ahogy Exnek jó volt. Én teljesen kimaradtam a képből, csak megmaradtam háttér kiszolgáló személyzetnek, aki néha jó, ha kéznél van.
Ezt éreztem is, max magamnak nem mertem bevallani. Helyette szépen a testem mutatta meg, hogy valamit nem tudok megemészteni. = Gluténérzékenység, és radikális gluténmentes diéta volt a gyógymód. No persze ez sem használt.
Tehát az ember ki tudja miért, sokszor - talán mindig - ha valami szar, ha valami fáj, vagy csalódás, vagy saját magunk előtt is szégyeljük bevallani, akkor hazudik.
Magunknak. És azt gondoljuk, hogy ez így jó.
Pedig egyáltalán nem jó, csak ideig-óráig elfedi a fájdalmat, az igazi mély sebet.
És a seb a felszínes kötés alatt csak egyre jobban begyullad.
Pont erről szól az is, hogy évekig hiába próbáltam Ex-szel beszélni a problémákról, nem volt hozzá kedve, inkább úgy tett, mintha minden rendben lenne. Ő is hazudott magának ahelyett, hogy együtt szembe mertünk volna nézni a bajokkal.
AKkor lehetett volna még javítani a helyzeten.
AZóta is sokszor kérdezem meg magamtól: Meddig hazudsz még magadnak?
Sok helyzetben jól jön ez az irányzott gorombaság.
Legalább nem ringatom magamat illúziókban.
Ezt kérdezte tőlem a Gyógyítóm a SZigeten. Talán az első napok valamelyikén rögtön.
Már nem emlékszem arra, hogy pontosan miről szólt a beszélgetés. De nyilván a házasságomról.
És egyszercsak ezt a kérdést szegezte nekem:
"Meddig hazudsz még magadnak?"
Nem is értettem. Ültem ott, teljesen értetlenül.
Mi a kérdés?
Miért hazudnék én magamnak?
Miről van szó egyáltalán?
Lassan kezdtem megérteni magát a kérdést.
Nehezen esett le, hogy valóban a fájdalomban már magamnak is azt hazudtam, hogy ez a házasság nagyon jó volt, és kapcsolatunk csodásan működött, és szerettük egymást.
Igen, be kellett szépen lassan látnom, hogy teljesen igaz az állítás.
Régóta hazudtam magamnak azt, hogy ez nagyon jól működik. Mármint a házasságom, vagy ami maradt belőle.
Nem. Nem így volt. Pár éve már nem működött.
Illetve úgy működött, ahogy Exnek jó volt. Én teljesen kimaradtam a képből, csak megmaradtam háttér kiszolgáló személyzetnek, aki néha jó, ha kéznél van.
Ezt éreztem is, max magamnak nem mertem bevallani. Helyette szépen a testem mutatta meg, hogy valamit nem tudok megemészteni. = Gluténérzékenység, és radikális gluténmentes diéta volt a gyógymód. No persze ez sem használt.
Tehát az ember ki tudja miért, sokszor - talán mindig - ha valami szar, ha valami fáj, vagy csalódás, vagy saját magunk előtt is szégyeljük bevallani, akkor hazudik.
Magunknak. És azt gondoljuk, hogy ez így jó.
Pedig egyáltalán nem jó, csak ideig-óráig elfedi a fájdalmat, az igazi mély sebet.
És a seb a felszínes kötés alatt csak egyre jobban begyullad.
Pont erről szól az is, hogy évekig hiába próbáltam Ex-szel beszélni a problémákról, nem volt hozzá kedve, inkább úgy tett, mintha minden rendben lenne. Ő is hazudott magának ahelyett, hogy együtt szembe mertünk volna nézni a bajokkal.
AKkor lehetett volna még javítani a helyzeten.
AZóta is sokszor kérdezem meg magamtól: Meddig hazudsz még magadnak?
Sok helyzetben jól jön ez az irányzott gorombaság.
Legalább nem ringatom magamat illúziókban.
2013. január 30., szerda
A Boldogság
Mi a Boldogság?
Még 2011 augusztusában megkérdeztem Ex-et, amikor először mondta ki azt, hogy: "Nem Boldog".
Szerinte mi a Boldogság?
Létezik ilyen, hogy Boldogság?
Szerintem, ez egy múló állapot, egy-egy pillanat az ember életében, ami könnyen elillan.
De könnyen megtalálható.
Akár a Gyerek kacagásában, akár a napsütésben, akár a kutya szeretetében, szerintem bármiben.
Jön, és nagyon gyorsan megy is tovább. De ha felfogod, megéled, akkor tartós maradhat az élmény, az emléke.
Nem emlékszem mit mondott, hogy szerinte mi a boldogság.
De azt hiszem, számára egy hosszantartó folyamatos érzés.
Szerintem pedig ilyen "Boldogság" nem létezik.
Így is meg lehet fogalmazni:
"A boldogság pozitív érzelmekkel jellemezhető mentális állapot, amely a megelégedettségtől az egészen intenzív örömérzésig terjedhet.[1] A boldogságnak, mint a legtöbb alapvető emberi érzelemnek, számos biológiai, pszichológiai, vallási és filozófiai magyarázata, megközelítése létezik, amelyek megkísérlik definiálni magát a boldogságot, illetve iránymutatást adni arra, hogy érhetjük el vagy honnan ered."
(részlet, további meghatározások:Boldogság - http://hu.wikipedia.org/wiki/Boldogs%C3%A1g)
Még 2011 augusztusában megkérdeztem Ex-et, amikor először mondta ki azt, hogy: "Nem Boldog".
Szerinte mi a Boldogság?
Létezik ilyen, hogy Boldogság?
Szerintem, ez egy múló állapot, egy-egy pillanat az ember életében, ami könnyen elillan.
De könnyen megtalálható.
Akár a Gyerek kacagásában, akár a napsütésben, akár a kutya szeretetében, szerintem bármiben.
Jön, és nagyon gyorsan megy is tovább. De ha felfogod, megéled, akkor tartós maradhat az élmény, az emléke.
Nem emlékszem mit mondott, hogy szerinte mi a boldogság.
De azt hiszem, számára egy hosszantartó folyamatos érzés.
Szerintem pedig ilyen "Boldogság" nem létezik.
Így is meg lehet fogalmazni:
"A boldogság pozitív érzelmekkel jellemezhető mentális állapot, amely a megelégedettségtől az egészen intenzív örömérzésig terjedhet.[1] A boldogságnak, mint a legtöbb alapvető emberi érzelemnek, számos biológiai, pszichológiai, vallási és filozófiai magyarázata, megközelítése létezik, amelyek megkísérlik definiálni magát a boldogságot, illetve iránymutatást adni arra, hogy érhetjük el vagy honnan ered."
(részlet, további meghatározások:Boldogság - http://hu.wikipedia.org/wiki/Boldogs%C3%A1g)
Az Út
Igazából nem is fogtam fel, amikor útra keltem.
Csak ültem hajnalban csendesen az autóban, ami Bécs felé vitt, hogy felszálljunk a repülőre.
Nem tudtam mit mondjak, mit mondhatnék.
A becsekkolásnál találtam a földön egy Fatima kezet (hamsza vagy Fátima keze (amulett)
Az arab világban szemverés ellen sokfelé viselnek nyitott tenyeret ábrázoló ékszereket. Észak-Afrikában ezt a fajta amulettet „Fátima (Mohamed próféta lánya) kezé”-nek hívják.
Az Izraelben oly divatos hamsza (hamsa, khamsa, chamsa = arabul „öt”, a kéz öt ujjára utal) valójában az iszlám folklór terméke, s Izraelben maghrebi zsidók honosították meg a viselését. Héberül hames(h)-nek vagy „Mirjám (Mózes nővére) kezé”-nek is mondják.
Indiában: humsa hand. Rendszerint aránytalanul nagy szemmel a közepén.
Legtöbbször stilizált, szimmetrikus alakú ez a kéz amulett, mintha a három középső ujj jobb- és balodalán is egy-egy kihajló hüvelykujj lenne. forrás: http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/hamsza.html)
- nem a klasszikusat, de az. Ezt egy jó előjelnek találtam.
Az út hosszú volt, végül is elég messzire utaztunk. A szigetre éjjel érkeztünk meg egy kishajóval.
A kikötőből gyalog tettük meg az utat a szállásig. Hihetetlen élmény volt, mert a hold gyönyörűen világított, a csillagok ezerrel csillogtak, és mesés volt az éjszaka. Bátorító fogadtatásban volt részem a SZiget Szellemétől.
Másnap már elkezdtük a munkát. Kíváncsi voltam mi fog történni.
Beszélgettünk.
Illetve én beszéltem, Ő hallgatott sírtam és csak sírtam és sírtam. Később már feladatokat is kaptam, hogy tudnám magamat rávenni a megbocsátásra, a megkönnyebbülésre.
Sokat ültem kint a parton, csak úgy. Hagytam had jöjjenek-menjenek a gondolatok, a fájdalmak, a fel-felmerülő emlékképek. De annyira friss volt még a trauma, hogy igazából nem láttam ki belőle, csak benne csücsültem a mélyén.
Nehéz volt.
Nagyon nehéz volt, mert ha erre gondolok, még most is fojtogat a sírás.
Napról napra azután nagyon lassan kezdtem feloldódni és vártam a napi betevő beszélgetésünket.
Nem volt velem könnyű azt hiszem.
Egyedül laktam, így sokat voltam magammal és a gondolataimmal.
Egy dolog nagyon hiányzott: a Fiam!
Szerettem volna, ha ő is ott van velem, látja ezt a klassz helyet, de mégis neki nem tett volna jót szerintem.
Ő itthon maradt, megbeszélten az Apjával.
Mint később megtudtam, azon a héten minden nap az Apjához kellett bemennie az irodába, és ÉdesHármasban ebédeltek a "Harmadikkal", aki kedvesen kacagott a gyerek viccein, hogy megkedveltesse magát. Bár az Apja szerint a "Harmadik" csak egy "Kedves Kolléganő".
Mind a mai napig tagadja, hogy az egész a "Harmadik" miatt történt.
AZért történt, mert Ő (Ex) már nem volt boldog...
Csak ültem hajnalban csendesen az autóban, ami Bécs felé vitt, hogy felszálljunk a repülőre.
Nem tudtam mit mondjak, mit mondhatnék.
A becsekkolásnál találtam a földön egy Fatima kezet (hamsza vagy Fátima keze (amulett)
Az arab világban szemverés ellen sokfelé viselnek nyitott tenyeret ábrázoló ékszereket. Észak-Afrikában ezt a fajta amulettet „Fátima (Mohamed próféta lánya) kezé”-nek hívják.
Az Izraelben oly divatos hamsza (hamsa, khamsa, chamsa = arabul „öt”, a kéz öt ujjára utal) valójában az iszlám folklór terméke, s Izraelben maghrebi zsidók honosították meg a viselését. Héberül hames(h)-nek vagy „Mirjám (Mózes nővére) kezé”-nek is mondják.
Indiában: humsa hand. Rendszerint aránytalanul nagy szemmel a közepén.
Legtöbbször stilizált, szimmetrikus alakú ez a kéz amulett, mintha a három középső ujj jobb- és balodalán is egy-egy kihajló hüvelykujj lenne. forrás: http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/hamsza.html)
- nem a klasszikusat, de az. Ezt egy jó előjelnek találtam.
Az út hosszú volt, végül is elég messzire utaztunk. A szigetre éjjel érkeztünk meg egy kishajóval.
A kikötőből gyalog tettük meg az utat a szállásig. Hihetetlen élmény volt, mert a hold gyönyörűen világított, a csillagok ezerrel csillogtak, és mesés volt az éjszaka. Bátorító fogadtatásban volt részem a SZiget Szellemétől.
Másnap már elkezdtük a munkát. Kíváncsi voltam mi fog történni.
Beszélgettünk.
Illetve én beszéltem, Ő hallgatott sírtam és csak sírtam és sírtam. Később már feladatokat is kaptam, hogy tudnám magamat rávenni a megbocsátásra, a megkönnyebbülésre.
Sokat ültem kint a parton, csak úgy. Hagytam had jöjjenek-menjenek a gondolatok, a fájdalmak, a fel-felmerülő emlékképek. De annyira friss volt még a trauma, hogy igazából nem láttam ki belőle, csak benne csücsültem a mélyén.
Nehéz volt.
Nagyon nehéz volt, mert ha erre gondolok, még most is fojtogat a sírás.
Napról napra azután nagyon lassan kezdtem feloldódni és vártam a napi betevő beszélgetésünket.
Nem volt velem könnyű azt hiszem.
Egyedül laktam, így sokat voltam magammal és a gondolataimmal.
Egy dolog nagyon hiányzott: a Fiam!
Szerettem volna, ha ő is ott van velem, látja ezt a klassz helyet, de mégis neki nem tett volna jót szerintem.
Ő itthon maradt, megbeszélten az Apjával.
Mint később megtudtam, azon a héten minden nap az Apjához kellett bemennie az irodába, és ÉdesHármasban ebédeltek a "Harmadikkal", aki kedvesen kacagott a gyerek viccein, hogy megkedveltesse magát. Bár az Apja szerint a "Harmadik" csak egy "Kedves Kolléganő".
Mind a mai napig tagadja, hogy az egész a "Harmadik" miatt történt.
AZért történt, mert Ő (Ex) már nem volt boldog...
2013. január 29., kedd
Napi bölcsesség:
A hétvégén kaptam ezt a videót egy kedves ismerőstől (együtt járunk UI-zni - Önsegítő terápia, amit most kezdtem tanulni, gyakorolni)
Érdemes megnézni, mert nagyon érdekes dologról szól:
A sebezhetőség ereje
( nem tudom miért nem tudom ide felrakni a magyar feliratos videót)
Érdemes megnézni, mert nagyon érdekes dologról szól:
A sebezhetőség ereje
( nem tudom miért nem tudom ide felrakni a magyar feliratos videót)
2013. január 27., vasárnap
A Kísértés
Amikor az egész kirobbant Exből 2011 augusztusában, én megkérdeztem a Gyerektől, szerinte mi van az Apjával.
Lévén egy Gyerek sokszor sokkal nyitottabb, jobban látja kívülről a dolgokat, másként gondolkozik,nem bonyolít.
Rögtön rávágta, hogy: "Apa benne van egy kísértésben".
Később is olvastam, és azóta már tudom, hogy az a házasság ahol meg tud jelenni a "Harmadik", az nem jól működik.
Most visszagondolva, teljesen így volt. A miénk nem működött.
De miért? Szerintem azért mert Ex már unta, talán a fene nagy szabadságot - igyekeztem nem határokat szabni neki, menjen, ha kedve van. Bíztam benne, megbíztam benne, hogy visszajön.
Mert a Bizalom egy házasság alapja.
Én meg hülyén és vakon bíztam benne.
Mégsem érezte magát jól, és így könnyűszerrel tudott a "Harmadik" belépni a mi életünkbe.
Gyanítom, hogy Ő pedig makacsul, és nagyon megdolgozott a saját pozíciójáért.
Ezzel egyetlen bajom van csupán. A Kísértés.
Mennyire tud egy ember erős lenni a Kísértéssel szemben?
Elítéljem?
Nem tudom. Nem tehetem?
Én eleve nem adtam teret a kísértésnek, hiszen a házassági fogadalmunkat komolyan vettem.
Azt hiszem, én eleve elzárkóztam a lehetőségtől is, mert nekem fontos volt a Családom.
A Kísértésről most jutott a kezembe egy számomra nagyon kedves Barátunk könyvében az egyik írása:
"A kísértés kívülről érkezik - de a döntés az emberé.
Az Őstörténet mindig ezt mondja el. Isten az embert jónak és szabadnak teremtette. Pontosabban szabadnak a jóra. De a jó és a rossz közötti mérce megállapítására nem adott neki képességet. Ezen a helyen nem tudásra, hanem a bizalomra adott képességet a teremtésben.
Amikor pedig a Kísértés érkezik, akkor egy szabad embert talál maga előtt. Nem önmagunkban hordjuk a kísértést. De szabadságunk azt eredményezi, hogy kísérthetőek vagyunk. Van döntési lehetőségünk. És döntenünk kell."
Literáty Zoltán
Lévén egy Gyerek sokszor sokkal nyitottabb, jobban látja kívülről a dolgokat, másként gondolkozik,nem bonyolít.
Rögtön rávágta, hogy: "Apa benne van egy kísértésben".
Később is olvastam, és azóta már tudom, hogy az a házasság ahol meg tud jelenni a "Harmadik", az nem jól működik.
Most visszagondolva, teljesen így volt. A miénk nem működött.
De miért? Szerintem azért mert Ex már unta, talán a fene nagy szabadságot - igyekeztem nem határokat szabni neki, menjen, ha kedve van. Bíztam benne, megbíztam benne, hogy visszajön.
Mert a Bizalom egy házasság alapja.
Én meg hülyén és vakon bíztam benne.
Mégsem érezte magát jól, és így könnyűszerrel tudott a "Harmadik" belépni a mi életünkbe.
Gyanítom, hogy Ő pedig makacsul, és nagyon megdolgozott a saját pozíciójáért.
Ezzel egyetlen bajom van csupán. A Kísértés.
Mennyire tud egy ember erős lenni a Kísértéssel szemben?
Elítéljem?
Nem tudom. Nem tehetem?
Én eleve nem adtam teret a kísértésnek, hiszen a házassági fogadalmunkat komolyan vettem.
Azt hiszem, én eleve elzárkóztam a lehetőségtől is, mert nekem fontos volt a Családom.
A Kísértésről most jutott a kezembe egy számomra nagyon kedves Barátunk könyvében az egyik írása:
"A kísértés kívülről érkezik - de a döntés az emberé.
Az Őstörténet mindig ezt mondja el. Isten az embert jónak és szabadnak teremtette. Pontosabban szabadnak a jóra. De a jó és a rossz közötti mérce megállapítására nem adott neki képességet. Ezen a helyen nem tudásra, hanem a bizalomra adott képességet a teremtésben.
Amikor pedig a Kísértés érkezik, akkor egy szabad embert talál maga előtt. Nem önmagunkban hordjuk a kísértést. De szabadságunk azt eredményezi, hogy kísérthetőek vagyunk. Van döntési lehetőségünk. És döntenünk kell."
Literáty Zoltán
The Day After
Reggel kaptam egy sms-t, hogy sajnálja, hogy a dolog így történt, és kár, hogy ezt már nem lehet visszavonni. Mármint a történteket. Ahogy történt. Nem az, ami történt-et.
Nem a szakítást.
A GYerek nem ment iskolába, lévén annyira ijedt, kimerült és fáradt volt.
Azt hiszem a Szüleimmel közösen sem tudtuk kitalálni mit hoz a jövő.
Talán kissé kábán és szédelgősen telt a nap, nekem beugrott egy kis kórházlátogatás, mert a bal bokán az este folyamán megsérült, és nem nagyon tudtam lábra állni.
AZért csak csak elsántikáltam a dokihoz. Röntgen, papírok, fásli, gyógykrém, kezelés: törés nincs.
Lehet utazni! (A hét végén utaztam egy baráti családdal közös kúrára. Egy általuk ismert "gyógyítóhoz" tartottunk, aki segít nekem helyre jönni.) Hívtam erre az útra is Exet, bízva a csodában. Elutasított, mint már máskor is.
EZ a család, már látta rajtam hónapok óta, hogy mennyire fogyok és megyek tönkre.
Ekkor már csak 48 kg voltam, mert az állandó feszültségtől enni sem tudtam.
Este Ex eljött értem, hogy beszéljünk. Kaptam egy McDrive-os hamburgert és sültkrumplit, Leparkolt Anyuékhoz közel egy téren.
Ő mereven nézett előre és hajtogatta, hogy ennyi, vége, elege van. Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes arra, hogy a családját, a fiát, a feleségét így kidobja az utcára.
Egyszerűen nem fért a fejembe.
Én hajtogattam, ha hajlandó lenne segítséget igénybe venni meg tudnánk oldani.
Sok házasságban vannak hullám hegyek-völgyek.
Őt ez már akkor nem érdekelte. Valószínűleg már szeptemberben sem, sőt lehet, hogy már hónapokkal ezelőtt eldöntötte, hogy ez így lesz jó.
De ezt már nem lehetett helyre hozni, mert az 50% már egyáltalán nem akarta.
Persze ezt már a baj kezdetén is ajánlottam, én magam bújtam a könyveket, mit hogyan ronthattam el, mit hogy tudnék helyrehozni. A hónapok bennem ennek a jegyében teltek. Tepertem. Ezerrel.
Mondta is, hogy látja, de ez már neki nem érdekes.
Még az egyik Lelkész barátunktól is kértem segítséget. Nem kaptam.
Sőt, ő az egyik, aki azóta velem nem áll szóba, ám Ex-szel jól elvan, tanácsot kér tőle, bevonja munka dolgokba, találkoznak, egyeztetnek.
Nem a szakítást.
A GYerek nem ment iskolába, lévén annyira ijedt, kimerült és fáradt volt.
Azt hiszem a Szüleimmel közösen sem tudtuk kitalálni mit hoz a jövő.
Talán kissé kábán és szédelgősen telt a nap, nekem beugrott egy kis kórházlátogatás, mert a bal bokán az este folyamán megsérült, és nem nagyon tudtam lábra állni.
AZért csak csak elsántikáltam a dokihoz. Röntgen, papírok, fásli, gyógykrém, kezelés: törés nincs.
Lehet utazni! (A hét végén utaztam egy baráti családdal közös kúrára. Egy általuk ismert "gyógyítóhoz" tartottunk, aki segít nekem helyre jönni.) Hívtam erre az útra is Exet, bízva a csodában. Elutasított, mint már máskor is.
EZ a család, már látta rajtam hónapok óta, hogy mennyire fogyok és megyek tönkre.
Ekkor már csak 48 kg voltam, mert az állandó feszültségtől enni sem tudtam.
Este Ex eljött értem, hogy beszéljünk. Kaptam egy McDrive-os hamburgert és sültkrumplit, Leparkolt Anyuékhoz közel egy téren.
Ő mereven nézett előre és hajtogatta, hogy ennyi, vége, elege van. Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes arra, hogy a családját, a fiát, a feleségét így kidobja az utcára.
Egyszerűen nem fért a fejembe.
Én hajtogattam, ha hajlandó lenne segítséget igénybe venni meg tudnánk oldani.
Sok házasságban vannak hullám hegyek-völgyek.
Őt ez már akkor nem érdekelte. Valószínűleg már szeptemberben sem, sőt lehet, hogy már hónapokkal ezelőtt eldöntötte, hogy ez így lesz jó.
De ezt már nem lehetett helyre hozni, mert az 50% már egyáltalán nem akarta.
Persze ezt már a baj kezdetén is ajánlottam, én magam bújtam a könyveket, mit hogyan ronthattam el, mit hogy tudnék helyrehozni. A hónapok bennem ennek a jegyében teltek. Tepertem. Ezerrel.
Mondta is, hogy látja, de ez már neki nem érdekes.
Még az egyik Lelkész barátunktól is kértem segítséget. Nem kaptam.
Sőt, ő az egyik, aki azóta velem nem áll szóba, ám Ex-szel jól elvan, tanácsot kér tőle, bevonja munka dolgokba, találkoznak, egyeztetnek.
Végjáték
2012 január 19-e után (a gyerek 13-dik születésnapja) nem tudtuk mi fog történni.
Még mozizni, cukrászdázni is voltunk együtt, sőt még a nagyszülőkkel is közösen. És ezeket a programokat az Ex találta ki leginkább.
AZután január 25-én este nagyon fáradtan és feszülten jött haza, sok gonddal a háta mögött.
Próbáltam figyelni rá, beszélgetni vele, próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni.
De nem sikerült. Vacsora után elszabadultak az indulatok, rengeteg sírás, amit el lehet képzelni.
Itt már nem volt megállás. A szellem kiszabadult a palackból, és az indulatok elszabadultak.
Ronda vége lett.
Ő aztán elment egy "találkozóra", és akkor derült ki, hogy a gyerek nem aludt, hanem végighallgatta az egész veszekedést, műsort.
Sírva hívta a szüleimet, hogy jöjjenek segítsenek, mert annyira ki vagyok borulva.
Már csak darabjaimban léteztem, azok is össze-vissza hevertek, a lelkem már nem élt.
Csak egy roncs voltam, akit éppen akkor hajítottak ki a szemétbe.
Éjjel Anyuékhoz feljöttünk aludni. AZt gondoltuk, majd kicsit később megoldódik...
... azóta is itt lakunk.
Így ért véget a "Családunk" élete.
Még mozizni, cukrászdázni is voltunk együtt, sőt még a nagyszülőkkel is közösen. És ezeket a programokat az Ex találta ki leginkább.
AZután január 25-én este nagyon fáradtan és feszülten jött haza, sok gonddal a háta mögött.
Próbáltam figyelni rá, beszélgetni vele, próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni.
De nem sikerült. Vacsora után elszabadultak az indulatok, rengeteg sírás, amit el lehet képzelni.
Itt már nem volt megállás. A szellem kiszabadult a palackból, és az indulatok elszabadultak.
Ronda vége lett.
Ő aztán elment egy "találkozóra", és akkor derült ki, hogy a gyerek nem aludt, hanem végighallgatta az egész veszekedést, műsort.
Sírva hívta a szüleimet, hogy jöjjenek segítsenek, mert annyira ki vagyok borulva.
Már csak darabjaimban léteztem, azok is össze-vissza hevertek, a lelkem már nem élt.
Csak egy roncs voltam, akit éppen akkor hajítottak ki a szemétbe.
Éjjel Anyuékhoz feljöttünk aludni. AZt gondoltuk, majd kicsit később megoldódik...
... azóta is itt lakunk.
Így ért véget a "Családunk" élete.
2013. január 22., kedd
Napi bölcsesség:
"Egy probléma lehetőséget ad, hogy szembenézz
önmagaddal, hogy zarándokútra indulj lényed belsejébe. A probléma egy
ajtó. Használd, és lépj be saját lényedbe. A probléma egy lehetőség a
fejlődésre. A probléma Isten ajándéka, egy isteni kihívás. Nézz szembe
vele, találd meg a módját, hogy juthatnál túl rajta, hogy kerekedhetnél
felül rajta, és meglátod, meg lesz az eredménye."
(Osho)
(Osho)
2013. január 21., hétfő
Démon vadászat
Próbáltam én megoldani.
Nagyon is. Mindent.
Mindent, amiről éreztem, hogy egyáltalán nem jófelé visz.
Hiába.
Hiába szóltam. Hiába mondtam neki. Nem érdekelte.
VAGY nem akarta, hogy érdekelje, nem akarta megoldani.
Mert fáj. Fáj szembesülni a saját kudarcunkkal.
Bár azt gondolom, hogy ez CSAK- csupán bátorság kérdése.
Ha ez Ember vagy az EmberLánya Elég Bátor ahhoz, hogy szembenézzen a saját problémáival, azaz alapvető hiedelmeivel, akkor van kiút.
Akkor van terápia.
Akkor van lehetőség javítani.
Akkor van lehetőség változni.
Mert a Világban egy dolog van,ami állandó, az a: VÁLTOZÁS
Mindig minden változik, csak figyelni kell.
Egyetlen pillanat sem ismétlődik meg ugyanúgy.
Megismétlődik az ember életében, kicsit másként. (Ilyenkor, ha az ember szemfüles, akkor rögtön ráérez, hogy hohóóó! itt ez már megtörtént egyszer, és most kaptam egy másik (új) lehetőséget változtatni az eddigi formámon, viselkedésemen.
De ezt észrevenni, és ezzel a lehetőséggel élni nagyon nagyon nehéz.
Bátorság kell hozzá.
Nagyon nagy bátorság.
Mint, amikor az ember elrugaszkodik és beleugrik a mélybe.
Vagy amikor az embernek vertigo-ja van (rettegés a magasságtól) de felmegy mondjuk az Eiffel toronyra, és lenéz onnan a nagy körerkélyről.
Ilyen az, szembenézni a saját démonaikkal...
AKi sosem tette, nem tudhatja mekkora bátorság kell ehhez...
Nagyon is. Mindent.
Mindent, amiről éreztem, hogy egyáltalán nem jófelé visz.
Hiába.
Hiába szóltam. Hiába mondtam neki. Nem érdekelte.
VAGY nem akarta, hogy érdekelje, nem akarta megoldani.
Mert fáj. Fáj szembesülni a saját kudarcunkkal.
Bár azt gondolom, hogy ez CSAK- csupán bátorság kérdése.
Ha ez Ember vagy az EmberLánya Elég Bátor ahhoz, hogy szembenézzen a saját problémáival, azaz alapvető hiedelmeivel, akkor van kiút.
Akkor van terápia.
Akkor van lehetőség javítani.
Akkor van lehetőség változni.
Mert a Világban egy dolog van,ami állandó, az a: VÁLTOZÁS
Mindig minden változik, csak figyelni kell.
Egyetlen pillanat sem ismétlődik meg ugyanúgy.
Megismétlődik az ember életében, kicsit másként. (Ilyenkor, ha az ember szemfüles, akkor rögtön ráérez, hogy hohóóó! itt ez már megtörtént egyszer, és most kaptam egy másik (új) lehetőséget változtatni az eddigi formámon, viselkedésemen.
De ezt észrevenni, és ezzel a lehetőséggel élni nagyon nagyon nehéz.
Bátorság kell hozzá.
Nagyon nagy bátorság.
Mint, amikor az ember elrugaszkodik és beleugrik a mélybe.
Vagy amikor az embernek vertigo-ja van (rettegés a magasságtól) de felmegy mondjuk az Eiffel toronyra, és lenéz onnan a nagy körerkélyről.
Ilyen az, szembenézni a saját démonaikkal...
AKi sosem tette, nem tudhatja mekkora bátorság kell ehhez...
Rettegés kora III avagy várjuk a Véget...
Mivel a Gyerek születésnapja volt az egyik kimondott határidő, ennek a jegyében telt az egész nap.
Tulajdonképpen vártam mi fog történni.
Egész nap tettem, amit kellett, készültem a Kiskorú szülinapjára. Sütöttem, főztem, ahogy szoktam.
Este jöttek a Nagyszülők, volt eszem-iszom, vacsora, köszöntés, gyertya, torta, pezsgő, beszélgetés.
Akkor rmég az Ex is jóízűen (na jó akkor így tűnt) beszélgetett az én szüleimmel is, mintha nem történt volna semmi sem.
Még egymástól kérdeztük, hogy akkor most várjuk az estét vagy a holnapot, hogy mi derül ki?
Nem derült ki semmi.
Nem történt semmi. - Vihar előtti csend. a SEMMI. De az, amiről érzi az ember, hogy VALAMI mégiscsak történni fog. Mert FÉL. Mert Retteg. És a Félelem egyszer csak így is, úgy is valahogy megtestesül.
Még a következő napokban, amelyek hétvégére estek együtt hármasban romantikáztunk.
Volt cukrászdázás, mozizás Ex mozijában. Életem egyik legjobb filmjét láttuk együtt hárman:
Magyarul sajnos "Életrevalók" a címe: ELőzetes
A Gyerek is imádta, mi sírva, egymást kézen fogva néztük végig. És még mindig nem tudtuk mi fog történni.
Csak teltek a napok...
AZóta is imádom ezt a filmet, bármennyire életem egyik legszarabb élménye kötődik hozzá.
A zenéjét nagyon szerettem volna. És az "Univerzum" ebben is segített. Megkaptam pár hónappal később.
Mástól, másként. De teljesült a vágyam.
Tulajdonképpen először itt jöttem rá, hogy hagyni kéne a "Fentieket" dolgozni, és nem elvárni a saját elképzeléseim szerint.
Tulajdonképpen vártam mi fog történni.
Egész nap tettem, amit kellett, készültem a Kiskorú szülinapjára. Sütöttem, főztem, ahogy szoktam.
Este jöttek a Nagyszülők, volt eszem-iszom, vacsora, köszöntés, gyertya, torta, pezsgő, beszélgetés.
Akkor rmég az Ex is jóízűen (na jó akkor így tűnt) beszélgetett az én szüleimmel is, mintha nem történt volna semmi sem.
Még egymástól kérdeztük, hogy akkor most várjuk az estét vagy a holnapot, hogy mi derül ki?
Nem derült ki semmi.
Nem történt semmi. - Vihar előtti csend. a SEMMI. De az, amiről érzi az ember, hogy VALAMI mégiscsak történni fog. Mert FÉL. Mert Retteg. És a Félelem egyszer csak így is, úgy is valahogy megtestesül.
Még a következő napokban, amelyek hétvégére estek együtt hármasban romantikáztunk.
Volt cukrászdázás, mozizás Ex mozijában. Életem egyik legjobb filmjét láttuk együtt hárman:
Magyarul sajnos "Életrevalók" a címe: ELőzetes
A Gyerek is imádta, mi sírva, egymást kézen fogva néztük végig. És még mindig nem tudtuk mi fog történni.
Csak teltek a napok...
AZóta is imádom ezt a filmet, bármennyire életem egyik legszarabb élménye kötődik hozzá.
A zenéjét nagyon szerettem volna. És az "Univerzum" ebben is segített. Megkaptam pár hónappal később.
Mástól, másként. De teljesült a vágyam.
Tulajdonképpen először itt jöttem rá, hogy hagyni kéne a "Fentieket" dolgozni, és nem elvárni a saját elképzeléseim szerint.
2013. január 18., péntek
"Én azt gondolom, a terapeutának az a
feladata, hogy többek között megtanítsa a traumatizáltat arra, hogy
lázadjon, haragudjon, akár gyűlöljön. Csak ha képes erre, akkor nyeri
vissza a szabadságát. Aki szabad, megbékélhet, idővel meg is bocsáthat.
De ehhez először vissza kell szereznie emberi méltóságát és integritását.
Akit fojtogat a múlt emléke, aki rettegve ébred, verejtékben úszva, attól nem hiteles sem a megbékélés, sem a megbocsátás. Először vissza kell szereznünk a hatalmat lelki birodalmunk felett, hogy aztán a győztesek jogát, a megbocsátást gyakorolhassuk."
Szendi Gábor - Részlet a Belső utakon című könyvből
De ehhez először vissza kell szereznie emberi méltóságát és integritását.
Akit fojtogat a múlt emléke, aki rettegve ébred, verejtékben úszva, attól nem hiteles sem a megbékélés, sem a megbocsátás. Először vissza kell szereznünk a hatalmat lelki birodalmunk felett, hogy aztán a győztesek jogát, a megbocsátást gyakorolhassuk."
Szendi Gábor - Részlet a Belső utakon című könyvből
2013. január 16., szerda
Napi jótanács:
A legnagyobb titkok azonban önmagunkban rejtőznek, és semmiféle
sikerrecept nem kínál megfejtésükhöz könnyű utat! Emiatt gyakori, hogy a
könnyű sikerre (boldogságra, gazdagságra, szerelemre…) vágyók rendre
csalódnak… Főleg, ha az ezotériában elterjedt, könnyedén odavetett
közhelyes, „igaz-de-mégse” tanácsokat hallják. De melyek is ezek a
roppant idegesítő, gyakran felszólító módban odavetett szellemi
tanítások?
Összefoglalva: ezek a tanácsok, útmutatások igazak. Pont ettől fájnak annyira a megcélzott embernek. Hiszen sokféle igazság van – vannak az elme, az ész igazságai és vannak a szív igazságai. A bajban lévő, szenvedő, problémával küszködő ember nem észosztásra, kiokosításra, sőt kioktatásra - vagy az amerikai sikerkönyvekben olvasott pozitív jövőteremtő útmutatásokra - vágyik, hanem érző meghallgatásra, netán gyakorlati segítségre. (Utána jöhet az elmélet!) Ennek képessége fejleszthető – és éppen az kell hozzá, hogy legalább mi ne tagadjuk le a fájdalom, a „negatív érzések” jogosságát önmagunkban, ne féljünk mások szenvedésétől (hogy netán „elkapjuk”), szóval ne csapjuk be magunkat.
Az önismeret folyamata nem mindig könnyű: az igazán bölcs, saját szenvedésein keresztül megérett és elmélyült ember már nem is érzi szükségesnek, hogy tanácsokat osztogasson: pusztán csendes jelen-léte gyógyító, vigasztaló hatású. És akkor megszületik „Buddha mosolya”, az elfogadás, az elengedés, a szeretet, a valóság, a magas rezgésszint, mégpedig a maga szelíd és természetes módján, mindenfajta felszólító mód nélkül…
Halász Alexandra
-a-7-legidegesitobb-szellemi-tanitas
- „Engedd el!” Mármint, a dühöt, keserűséget, irigységet stb. Nehezebb feladat, haladóknak: engedd el a vágyaidat, úgy, ahogy vannak, Buddhának sikerült, neked is fog. Elengedni viszont valamit csak akkor tudunk, ha már nem hisszük, érezzük a dologról, hogy a lényünk – habár fájdalmas, de mégiscsak – része. Ahogy a fájó kezünket se tudjuk lerázni magunkról, fájdalmas emlékeinket se fogjuk tudni csak úgy. A fa is csak a megérett gyümölcsöt „engedi el”, a még zöldet nem… gondjainkat-bajainkat is csak „megérlelve” tudjuk elengedni, ami türelmet, időt, bölcsességet, az érzelmi fájdalom elviselését és megbocsátást igényel. Parancsra nem fog menni.
- „Fogadd el!”. Ez a másik oldala az előbbinek. Igaz, de mégse olyan egyszerű. Elfogadni is csak akkor tudunk valamit, ha megértjük, hogy az a dolog lényünk fontos része, vagy legalábbis azzá tud válni. Ami nem passzol bele lényünk kirakós játékába, azt parancsra sem tudjuk belekalapálni. A „fogadd el” egyébként igaz tanításával sokszor a keserves élmények, élethelyzetek eltűrésére próbálnak rávenni – gondoljunk csak az „ezzel a betegséggel együtt kell élni” hírhedt orvosi mondatára! Ez nem elfogadás, hanem tehetetlenség. Az elfogadás biztos jele, ha valami jót, értékeset tudtunk kihozni a dologból.
- „Emeld a rezgésszinted!” Ez is teljesen igaz – de jó a kérdés, hogy hogyan? Amikor szomorú, fél vagy dühöng valaki, lehet, hogy magasabb rezgésszinten van (mert őszinte és kifejezi az igazságot), mint a környezete, akik még a mosolygó depresszió állapotában leledzenek. Ha még ezoterikusok is a tetejébe’, akkor könnyen megfogalmazzák a kritikát: a szomorúság, a harag, a bánkódás „nem ezoterikus”, mert „nem pozitív”. A valóság az, hogy sokkal pozitívabb, mint a hazug, mosoly-álarc mögé bújt bűntudatkeltés.
- „Nézd a pozitív oldalát!” Ha meghal egy rokon, leég a ház, elhagy a férj vagy a feleség, beteg gyerek születik egy családban, akkor annak nehéz, sőt sokszor lehetetlen a pozitív oldalát nézni. Lehet, hogy van ilyen, de nem az akut gyász, gyötrelem, sokk és tragédia állapotában. Aki ilyenkor így, a pozitív gondolkodásra hivatkozva akarja a gyászolót „vigasztalni”, könyörtelen, kegyetlen dolgot művel. A problémáknak van megoldása és van pozitív oldala. A tragédia más, mint a probléma, ugyanis nincs megoldása – ott az együttérző meghallgatás és a gyakorlati segítség (pl. gyászba merült ember helyett megfőzni a vacsorát, a beteg gyerekhez megkeresni a legprofibb orvost, terápiát) az igazi támogatás.
- „Ez csak az egód, lépj túl rajta!” Ez az egyik legidegesítőbb „tanács”, már csak azért is, mert a tanácsot adó maga is az egójából préseli ki. Csak megvilágosodott tanítótól lenne hiteles (aki maga már túllépett az egóján), az viszont nem mond ekkora marhaságot.
- „Szeresd magad jobban!”. Ez is igaz – egy bizonyos szinten – egyetlen baj van vele, nevezetesen, hogy parancsra nem lehet szeretni. Se magunkat, se mást. Rejtetten ott van benne a bírálat is: ezek szerint, jelenleg utálod magadat, lám ez annyira látszik is rajtad, hogy már az ellenkezőjére kell utasítani téged. Ezenkívül eleve „skizó”: hiszen ezek szerint van, aki szeret, és van akit szeretnek, és mindkettő én vagyok, akkor hányan is vagyok? Ugyanez a helyzet a „bízz magadban!” tanáccsal: ketté szed, a két-séget erősíti – pedig pont az ellenkezőjét szeretné. Egy ilyen, akár jó szándékkal odavetett utasításnál többet ér egy-két kedves szó, elismerés, gesztus.
- „Ez nem a valóság!” Hát akkor mi? A Mátrix (és Buddha, és Platón) óta ismeretes tanítás, hogy ez a világ „vetítés”. És ennek igazságát egy bizonyos tudatállapotban át is lehet élni. De ez nem a hétköznapi tudatállapot, nem a hétköznapi feladatok szintje, tehát ha a hétköznapok során beütöm a kislábujjam, és az fáj, vagy eladósodtam és a bank elárverezi a házamat, akkor az nagyon is a valóság. Nem-valóságosnak feltüntetni az élményt, élethelyzetet - a hétköznapok szintjén - a személyes valóság megkérdőjelezése, lila köd és az együttérzés hiányára utal.
Összefoglalva: ezek a tanácsok, útmutatások igazak. Pont ettől fájnak annyira a megcélzott embernek. Hiszen sokféle igazság van – vannak az elme, az ész igazságai és vannak a szív igazságai. A bajban lévő, szenvedő, problémával küszködő ember nem észosztásra, kiokosításra, sőt kioktatásra - vagy az amerikai sikerkönyvekben olvasott pozitív jövőteremtő útmutatásokra - vágyik, hanem érző meghallgatásra, netán gyakorlati segítségre. (Utána jöhet az elmélet!) Ennek képessége fejleszthető – és éppen az kell hozzá, hogy legalább mi ne tagadjuk le a fájdalom, a „negatív érzések” jogosságát önmagunkban, ne féljünk mások szenvedésétől (hogy netán „elkapjuk”), szóval ne csapjuk be magunkat.
Az önismeret folyamata nem mindig könnyű: az igazán bölcs, saját szenvedésein keresztül megérett és elmélyült ember már nem is érzi szükségesnek, hogy tanácsokat osztogasson: pusztán csendes jelen-léte gyógyító, vigasztaló hatású. És akkor megszületik „Buddha mosolya”, az elfogadás, az elengedés, a szeretet, a valóság, a magas rezgésszint, mégpedig a maga szelíd és természetes módján, mindenfajta felszólító mód nélkül…
Halász Alexandra
-a-7-legidegesitobb-szellemi-tanitas
A Rettegés kora II
Borzalmasan pocsék érzés volt, amikor pontosan tudtam, hogy melyik "hivatalos program" nyilván a privát édeskettest jelentette.
Utána az Ex simán hazajött, mintha mi sem történt volna. Úgy tett, mintha még mindig nem tudta volna eldönteni, mi lesz a folytatás. Pedig biztosan miért csinálja ezt. Én nem jöttem rá.
Tudtam mikor csal meg, mikor megy színházba a Nő-vel, és mindig azt vártam, vajon milyen lesz, ha hazajön.
Mond valamit, vagy tesz valamit? Másként viselkedik?
De igazából úgy tett, mintha mi sem változott volna.
Sőt! Hajlandó volt velem is programokat csinálni, kézenfogva az esti Várban kutyát sétáltatni, még moziba menni, vacsorázni, romantikusan gyertyafénynél fürödni, beszélgetni.
Miközben tudtam, hogy minden napja a MásikNőről szól.
Volt olyan is, hogy együtt ketten mentek el egy ismert Desszert boltba, ott vettek édességet, majd Ex ezt szépen hazahozta a "családjának", és mi mosolyogva együtt megettük.
Persze, ha ilyenkor véletlenül egy-egy ismerősünkkel összefutott, gyorsan úgy tett, mintha nem venné észre a közös ismerősünket. Mondjuk, ha a Kutya is velük volt, akkor azért nagyon könnyen beazonosítható volt Ő, no és mellette a KedvesKolléganő is.
Arra is volt példa, hogy együtt mentünk akkor még "közös baráték"-nak ajándékot venni (no persze ez a barát velem már nem áll szóba!), hiszen vendégségbe mentünk, és egy ismert bababoltba vitt engem, ahol persze fonalat is lehet kapni, és a maga módján érdeklődött az eladótól kislány leggins után. AZ eladólány simán beszólt neki, hogy:
"minek kérdezed, hiszen ilyet vettél a múlt héten?"
Erre persze zavarba jött, amikor rákérdeztem mégis kinek vásárol, csak terelt, hogy biztos összekeverte a csaj valakivel. Engem gyorsan kitessékelt az üzletből, amíg ő beszélgetett az eladólánnyal. Mondjuk úgy próbált menekülni, hogy itt vett nekem karácsonyra fonalat...
De olyan is volt, hogy kettesben vacsi, majd mozi, majd otthon édeskettes velem.
De ahhoz is ragaszkodott, hogy a szüleinkkel együtt menjünk moziba, programozzunk.
Most sem értem ezt pld minek?
Azt nem tudom, hogy ezeket hogy tudtam végigcsinálni egy hangos szó nélkül.
Miért tűrtem? Miért nem csináltam mást?
Egyszerűen azért, mert féltem mi történik, ha kiakadok. Akkor kidob minket?
Nem álltam ki magamért egyáltalán.
Hagytam neki, hogy legázoljon, hogy átverjen, hogy hazudjon.
Nem volt értelme.
Semmi értelme.
Ma már tudom ezt is.
Utána az Ex simán hazajött, mintha mi sem történt volna. Úgy tett, mintha még mindig nem tudta volna eldönteni, mi lesz a folytatás. Pedig biztosan miért csinálja ezt. Én nem jöttem rá.
Tudtam mikor csal meg, mikor megy színházba a Nő-vel, és mindig azt vártam, vajon milyen lesz, ha hazajön.
Mond valamit, vagy tesz valamit? Másként viselkedik?
De igazából úgy tett, mintha mi sem változott volna.
Sőt! Hajlandó volt velem is programokat csinálni, kézenfogva az esti Várban kutyát sétáltatni, még moziba menni, vacsorázni, romantikusan gyertyafénynél fürödni, beszélgetni.
Miközben tudtam, hogy minden napja a MásikNőről szól.
Volt olyan is, hogy együtt ketten mentek el egy ismert Desszert boltba, ott vettek édességet, majd Ex ezt szépen hazahozta a "családjának", és mi mosolyogva együtt megettük.
Persze, ha ilyenkor véletlenül egy-egy ismerősünkkel összefutott, gyorsan úgy tett, mintha nem venné észre a közös ismerősünket. Mondjuk, ha a Kutya is velük volt, akkor azért nagyon könnyen beazonosítható volt Ő, no és mellette a KedvesKolléganő is.
Arra is volt példa, hogy együtt mentünk akkor még "közös baráték"-nak ajándékot venni (no persze ez a barát velem már nem áll szóba!), hiszen vendégségbe mentünk, és egy ismert bababoltba vitt engem, ahol persze fonalat is lehet kapni, és a maga módján érdeklődött az eladótól kislány leggins után. AZ eladólány simán beszólt neki, hogy:
"minek kérdezed, hiszen ilyet vettél a múlt héten?"
Erre persze zavarba jött, amikor rákérdeztem mégis kinek vásárol, csak terelt, hogy biztos összekeverte a csaj valakivel. Engem gyorsan kitessékelt az üzletből, amíg ő beszélgetett az eladólánnyal. Mondjuk úgy próbált menekülni, hogy itt vett nekem karácsonyra fonalat...
De olyan is volt, hogy kettesben vacsi, majd mozi, majd otthon édeskettes velem.
De ahhoz is ragaszkodott, hogy a szüleinkkel együtt menjünk moziba, programozzunk.
Most sem értem ezt pld minek?
Azt nem tudom, hogy ezeket hogy tudtam végigcsinálni egy hangos szó nélkül.
Miért tűrtem? Miért nem csináltam mást?
Egyszerűen azért, mert féltem mi történik, ha kiakadok. Akkor kidob minket?
Nem álltam ki magamért egyáltalán.
Hagytam neki, hogy legázoljon, hogy átverjen, hogy hazudjon.
Nem volt értelme.
Semmi értelme.
Ma már tudom ezt is.
2013. január 15., kedd
Mi lesz velünk?
Ez az a mondat, ami 2011-ben folyton a fejemben járt-kelt.
Mi lesz velünk?
Mármint a Kiskorúval és velem? Persze az Ex bőszen hangoztatta, hogy mennyire parázik attól, hogy alkalmazottaktól kell esetleg megválnia, de azt, hogy velünk mi lesz, na ez nem érdekelte.
Azóta sem érdekli túlságosan.
Elképzelni sem tudtam, mi lesz velünk?
Hiába jó a fantáziám, nem láttam kiutat, sem esélyt arra, hogy túléljük.
Hogy lehet ezt túlélni? Hová menjünk? Miből éljünk? Nem láttam megoldást.
Hiába igyekeztem minden erőmmel állandó munkát találni, ez sem ment.
Minden ismerőst megkerestem, ide-oda küldözgettem az életrajzomat.
Annyit tudtam, hogy kb mennyi az a minimális pénz, amit nekem havonta elő kell teremtenem, mert mi másból éljünk?
Azt, hogy hol fogunk lakni, azt sem tudtam elképzelni sem.
Na hát ez az utóbbi még most sem oldódott meg.
Mi "átmenetileg kanapészörfölünk" a szüleimnél - szegények ők sem gondolták 1 éve, hogy ennyi ideig maradunk a nyakukon.
Nem is megy az együttélés. Nehéz nekik is, hogy állandóan belénk botlanak, és nekünk is nehéz, két idős és beteg ember problémáit, rigojáit, megjegyzéseit megszokni.
Sok ez nekik is, és nekünk is kényelmetlen.
No meg természetesen hol a "gyerek kategóriában" kezelnek- és még mindig nevelnek rendületlenül, hol pedig a 'Felelősségteljes Anya" szerep jut, amikor meg az épp aktuális tennivalóimat sorolják. Tudom én azt, hogy szeretnének nekem segíteni, de nem tudnak másként.
Aggódnak belül, de ez sokszor nem jut felszínre. Igyekszem nem is okolni őket.
Keresem a jót a rosszban. Persze rengeteg aspektusa van, ami jó.
* a Kiskorú nem kallódik el, mert van hová hazamennie, és van aki minden nap várja (ha késne rögtön hívnak mit tudok hol lehet - aggódnak)
* tanulnak vele, ami nagy segítség- nekem nem jut rá időm, főleg most, felvételi idején
* van fedél a fejünk felett, és szerencsére meleg is van :)
* és persze ha éppen nem szigorúak, akkor kényeztetik - mégiscsak unoka a szentem
* jó időben ki tudok ülni az erkélyre
* csend van, sokkal jobban tudunk aludni
A személyes dolgaink az Exnél maradtak, hiszen még nem tudunk hová költözni, így "csak pár dolog" van velünk. Na jó persze, az 1 év alatt szépen lassan ez-az is odakerült, és szépen lassan betelik a régi gyerekszobám a szatyrokkal, zacskókkal, kisebb-nagyobb táskákkal, és lépni sem tudunk.
Azért minden este megköszönöm magamban, hogy van legalább egy átmeneti menedékünk.
Menedék: a régi szobám (amiben már semmi sem az enyém), amit magunkra tudunk csukni és csendben beszélgetni, társasozni, tv-zni, olvasni, gép előtt ülni, bambulni, nevetni és sokat sírni.
Mi lesz velünk?
Mármint a Kiskorúval és velem? Persze az Ex bőszen hangoztatta, hogy mennyire parázik attól, hogy alkalmazottaktól kell esetleg megválnia, de azt, hogy velünk mi lesz, na ez nem érdekelte.
Azóta sem érdekli túlságosan.
Elképzelni sem tudtam, mi lesz velünk?
Hiába jó a fantáziám, nem láttam kiutat, sem esélyt arra, hogy túléljük.
Hogy lehet ezt túlélni? Hová menjünk? Miből éljünk? Nem láttam megoldást.
Hiába igyekeztem minden erőmmel állandó munkát találni, ez sem ment.
Minden ismerőst megkerestem, ide-oda küldözgettem az életrajzomat.
Annyit tudtam, hogy kb mennyi az a minimális pénz, amit nekem havonta elő kell teremtenem, mert mi másból éljünk?
Azt, hogy hol fogunk lakni, azt sem tudtam elképzelni sem.
Na hát ez az utóbbi még most sem oldódott meg.
Mi "átmenetileg kanapészörfölünk" a szüleimnél - szegények ők sem gondolták 1 éve, hogy ennyi ideig maradunk a nyakukon.
Nem is megy az együttélés. Nehéz nekik is, hogy állandóan belénk botlanak, és nekünk is nehéz, két idős és beteg ember problémáit, rigojáit, megjegyzéseit megszokni.
Sok ez nekik is, és nekünk is kényelmetlen.
No meg természetesen hol a "gyerek kategóriában" kezelnek- és még mindig nevelnek rendületlenül, hol pedig a 'Felelősségteljes Anya" szerep jut, amikor meg az épp aktuális tennivalóimat sorolják. Tudom én azt, hogy szeretnének nekem segíteni, de nem tudnak másként.
Aggódnak belül, de ez sokszor nem jut felszínre. Igyekszem nem is okolni őket.
Keresem a jót a rosszban. Persze rengeteg aspektusa van, ami jó.
* a Kiskorú nem kallódik el, mert van hová hazamennie, és van aki minden nap várja (ha késne rögtön hívnak mit tudok hol lehet - aggódnak)
* tanulnak vele, ami nagy segítség- nekem nem jut rá időm, főleg most, felvételi idején
* van fedél a fejünk felett, és szerencsére meleg is van :)
* és persze ha éppen nem szigorúak, akkor kényeztetik - mégiscsak unoka a szentem
* jó időben ki tudok ülni az erkélyre
* csend van, sokkal jobban tudunk aludni
A személyes dolgaink az Exnél maradtak, hiszen még nem tudunk hová költözni, így "csak pár dolog" van velünk. Na jó persze, az 1 év alatt szépen lassan ez-az is odakerült, és szépen lassan betelik a régi gyerekszobám a szatyrokkal, zacskókkal, kisebb-nagyobb táskákkal, és lépni sem tudunk.
Azért minden este megköszönöm magamban, hogy van legalább egy átmeneti menedékünk.
Menedék: a régi szobám (amiben már semmi sem az enyém), amit magunkra tudunk csukni és csendben beszélgetni, társasozni, tv-zni, olvasni, gép előtt ülni, bambulni, nevetni és sokat sírni.
2013. január 14., hétfő
Kegyetlen mondatok
Az eltelt 1,5 évben többször mondott nekem egy-egy személy olyan mondatot, amit akkor velem szemben nagyon kegyetlennek és igazságtalannak tartottam.
Nagyon rosszul esett és nagyon fájt. Sok, még ma is fáj, de már kevésbé.
Ilyenkor magamban mindig megkérdeztem, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen velem, amikor én szenvedek, keresem a kiutat, a megoldást, és mégis bánt, amikor mondjuk én jótanácsért fordulok hozzá.
Majd hagytam. Jöttek-mentek a gondolataim a mondat körül.
És egyszer csak értelmet nyert.
Sok ilyen mondatom van, amiket most én mondok másoknak, de megpróbálom nem bántóan.
Azért mondom, mert végül is hatott.
Lassan megértem, hogy Csernus miért olyan kegyetlen a pácienseivel.
Mert az esetek nagy részében, a páciens annyira bele van ragadva a fájdalomba, hogy csak egy ilyen roppant kegyetlen mondat ránthatja ki a mocsárból.
Nagyon rosszul esett és nagyon fájt. Sok, még ma is fáj, de már kevésbé.
Ilyenkor magamban mindig megkérdeztem, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen velem, amikor én szenvedek, keresem a kiutat, a megoldást, és mégis bánt, amikor mondjuk én jótanácsért fordulok hozzá.
Majd hagytam. Jöttek-mentek a gondolataim a mondat körül.
És egyszer csak értelmet nyert.
Sok ilyen mondatom van, amiket most én mondok másoknak, de megpróbálom nem bántóan.
Azért mondom, mert végül is hatott.
Lassan megértem, hogy Csernus miért olyan kegyetlen a pácienseivel.
Mert az esetek nagy részében, a páciens annyira bele van ragadva a fájdalomba, hogy csak egy ilyen roppant kegyetlen mondat ránthatja ki a mocsárból.
A rettegés kora
2011-ben már határozottan éreztem, hogy valami gáz van. Sokáig nem kellett törnöm a fejem mi lehet emögött. Az Ex ugyanis feltűnően sokat emlegette az egyik kedves kolléganőjét (ő is házas, egy kisgyerekkel - szegénynek nagyon rossz a házassága - én így tudtam...).
De ahogy visszagondolok, igazából nem akartam észrevenni a jeleket.
Nyáron el is küldött minket külön "nyaralni", ami igazából arra szolgált, hogy megtapasztalja, milyen lenne egyedül. Egy kis idő múlva, akkor még azt mondta, hogy nélkülünk nem tud magával mit kezdeni. De ezen az időszakon gyorsan átbillent.
Augusztusban beteg lett, otthon ápoltam, de kórházban is kezelték. A kórház után már levette a jegyűrűjét, de azt mondta, "csak szűk".
Akkor még arra gondoltam, hogy az új munkahely, a magas pozícióval járó felelősség, feszültség, és a férfiakra rátörő középkori krízis vegyítve egy kis kamaszkori "újra szabad akarok lenni" miatt van az egész, és nem gondoltam arra, hogy lehet ebben a storyban egy harmadik.
Anyósom ekkor még azt mondta, nem lehet csak úgy ilyet csinálni. Reménykedtem...
Amikor rákérdeztem, tagadta. Azóta is tagadja, pedig nincs értelem. Már mindenki tudja ki a harmadik. (most arról nem írok, mit gondolok az ilyen nőkről, akik simán megvigasztalnak egy "szegény rossz sorsú férjet" - ez legyen a lelkiismeretük gondja, pesze csak akkor, ha van nekik ilyen).
Októberben aztán kiderült számomra a harmadik sezmélye, igen világosan.
Anyósom ekkor már azt mondta, hogy "végül is fiatalok vagytok még", hátha megtaláljátok a párotokat. Rohadt jól esett, egy átsírt éjszaka után, amikor zokogva hívtam fel, hogy előző este azt mondta nekem a fia, hogy lezártnak tekinti az életét velem.
Mindezt az esti közös "édeskettesben kutyasétáltatás" keretein belül, a Toldy Ferenc utca sarkán.
Ekkor már esténként elvonult sms-t írni, chatelni, beszélgetni, nehogy lebukjon, de persze ezeket mind-mind észrevettem. Mert nem volt elég napközben a munkahelyen, kellettek az esti édes kis "suttogások". uhhh...
És vártam.
Vártam arra, mi fog történni. Olyan érzés volt, mint egy halálraítéltnek lehet, aki a kivégzésére vér.
Annyi volt a különbség, hogy nem tudtam mikor fognak lefejezni és mi lesz a végrehajtás módja.
Közben belül rettegtem attól, ami be fog következni. Elgondolni sem tudtam, hogy fog történni, és utána mi lesz velünk. Velem és a Kiskorúval.
Októberben mondta, hogy elege van, de azért karácsonyozzunk együtt, és ünnepeljük meg együtt a fiúnk 13 születésnapját.
"Legyen a gyereknek egy utolsó karácsonya!" - szép gondolat.
Ezt már akkor sem értettem mire jó, de persze belementem.
És szépen lassan, magam sem tudom miért, és hogyan, de elkezdtem teperni.
Fogalmam sincs miért gondoltam, hogy ez bármit is javíthat a döntésén, a helyzetünkön.
Belekapaszkodtam minden apró pici jelbe, hogy ugye mégsem így lesz, ugye mégis meggondolja magát? Ugye ráébred, mennyire fontos a saját családja?
Hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem.
Megcsináltam neki, érte bármit, ami eszembe jutott. Arra persze nem gondoltam, mennyire vicces és kínos lehetek, (vagy talán visszataszító is?) hogy megalázom saját magam ezekkel a dolgokkal.
Novemberben pedig a gyereknek szegezte a kérdést, döntse el a gyerek melyikünkkel akar maradni.
Ezt a döntési felelősséget is áthárította a gyerekre. SZép húzás.
Én ekkor már azt mondtam neki, hogy ok, rendben váljunk el.
Oldja meg, hogy a Gyereknek és nekem legyen egy lakásunk valamerre a környéken, és én aláírok bármit. Ebbe persze nem ment bele, csak egy kisebb összeget ajánlott fel, amiből egy óbudai panelba (sem) tudtam volna esetleg beköltözni.
Egyébként az az elgondolása, hogy béreljek egy lakást, ne vegyek magunknak, úgysincs pénzem.
Vagy oldja meg az Apukám (nem tudom miből is?), vagy pedig rakjam ki a 94,5 éves nagymamámat a lakásából és költözzem oda.
Az otthonunk az ő nevén van, és most már tudom, hogy külön vagyonnak számít, mert a régi lakása már akkor megvolt, amikor odaköltöztem hozzá.
Így ez a dolog neki kényelmes. Marad a kényelmes nagy lakásban. Mi meg csináljunk, amit akarunk.
Szépen csendben teltek a hetek, nem tudtam aludni sem nélküle. Alig ettem, de sokat dolgoztam.
Szerencsére legalább munkám, megbízásai voltak, mint szabadúszó.
Természetesen minden úgy zajlott, mint a régi szép időkben, azzal a különbséggel, hogy borzalmasan szarul éreztem magam. Éreztem, hogy elvesztettem a családom, a férjemet, és azt is gondoltam, hogy életem legrosszabb élménye vár rám.
És perce kudarc. AZ egész addigi életem, egy hatalmas kudarc. Kidobható 16 év, ami kettőnk mögött van. Nem kell senkinek, unalmas, fárasztó és szemét. Legalább is az Ex szemében, érzéseiben.
Most már, majd 1 évvel később tudom, az a rettegés milyen borzasztó, romboló állapot, és mennyire káros.
De azt sem tudtam, hogy tudnék kettesben a gyerekkel boldogulni...
De ahogy visszagondolok, igazából nem akartam észrevenni a jeleket.
Nyáron el is küldött minket külön "nyaralni", ami igazából arra szolgált, hogy megtapasztalja, milyen lenne egyedül. Egy kis idő múlva, akkor még azt mondta, hogy nélkülünk nem tud magával mit kezdeni. De ezen az időszakon gyorsan átbillent.
Augusztusban beteg lett, otthon ápoltam, de kórházban is kezelték. A kórház után már levette a jegyűrűjét, de azt mondta, "csak szűk".
Akkor még arra gondoltam, hogy az új munkahely, a magas pozícióval járó felelősség, feszültség, és a férfiakra rátörő középkori krízis vegyítve egy kis kamaszkori "újra szabad akarok lenni" miatt van az egész, és nem gondoltam arra, hogy lehet ebben a storyban egy harmadik.
Anyósom ekkor még azt mondta, nem lehet csak úgy ilyet csinálni. Reménykedtem...
Amikor rákérdeztem, tagadta. Azóta is tagadja, pedig nincs értelem. Már mindenki tudja ki a harmadik. (most arról nem írok, mit gondolok az ilyen nőkről, akik simán megvigasztalnak egy "szegény rossz sorsú férjet" - ez legyen a lelkiismeretük gondja, pesze csak akkor, ha van nekik ilyen).
Októberben aztán kiderült számomra a harmadik sezmélye, igen világosan.
Anyósom ekkor már azt mondta, hogy "végül is fiatalok vagytok még", hátha megtaláljátok a párotokat. Rohadt jól esett, egy átsírt éjszaka után, amikor zokogva hívtam fel, hogy előző este azt mondta nekem a fia, hogy lezártnak tekinti az életét velem.
Mindezt az esti közös "édeskettesben kutyasétáltatás" keretein belül, a Toldy Ferenc utca sarkán.
Ekkor már esténként elvonult sms-t írni, chatelni, beszélgetni, nehogy lebukjon, de persze ezeket mind-mind észrevettem. Mert nem volt elég napközben a munkahelyen, kellettek az esti édes kis "suttogások". uhhh...
És vártam.
Vártam arra, mi fog történni. Olyan érzés volt, mint egy halálraítéltnek lehet, aki a kivégzésére vér.
Annyi volt a különbség, hogy nem tudtam mikor fognak lefejezni és mi lesz a végrehajtás módja.
Közben belül rettegtem attól, ami be fog következni. Elgondolni sem tudtam, hogy fog történni, és utána mi lesz velünk. Velem és a Kiskorúval.
Októberben mondta, hogy elege van, de azért karácsonyozzunk együtt, és ünnepeljük meg együtt a fiúnk 13 születésnapját.
"Legyen a gyereknek egy utolsó karácsonya!" - szép gondolat.
Ezt már akkor sem értettem mire jó, de persze belementem.
És szépen lassan, magam sem tudom miért, és hogyan, de elkezdtem teperni.
Fogalmam sincs miért gondoltam, hogy ez bármit is javíthat a döntésén, a helyzetünkön.
Belekapaszkodtam minden apró pici jelbe, hogy ugye mégsem így lesz, ugye mégis meggondolja magát? Ugye ráébred, mennyire fontos a saját családja?
Hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem.
Megcsináltam neki, érte bármit, ami eszembe jutott. Arra persze nem gondoltam, mennyire vicces és kínos lehetek, (vagy talán visszataszító is?) hogy megalázom saját magam ezekkel a dolgokkal.
Novemberben pedig a gyereknek szegezte a kérdést, döntse el a gyerek melyikünkkel akar maradni.
Ezt a döntési felelősséget is áthárította a gyerekre. SZép húzás.
Én ekkor már azt mondtam neki, hogy ok, rendben váljunk el.
Oldja meg, hogy a Gyereknek és nekem legyen egy lakásunk valamerre a környéken, és én aláírok bármit. Ebbe persze nem ment bele, csak egy kisebb összeget ajánlott fel, amiből egy óbudai panelba (sem) tudtam volna esetleg beköltözni.
Egyébként az az elgondolása, hogy béreljek egy lakást, ne vegyek magunknak, úgysincs pénzem.
Vagy oldja meg az Apukám (nem tudom miből is?), vagy pedig rakjam ki a 94,5 éves nagymamámat a lakásából és költözzem oda.
Az otthonunk az ő nevén van, és most már tudom, hogy külön vagyonnak számít, mert a régi lakása már akkor megvolt, amikor odaköltöztem hozzá.
Így ez a dolog neki kényelmes. Marad a kényelmes nagy lakásban. Mi meg csináljunk, amit akarunk.
Szépen csendben teltek a hetek, nem tudtam aludni sem nélküle. Alig ettem, de sokat dolgoztam.
Szerencsére legalább munkám, megbízásai voltak, mint szabadúszó.
Természetesen minden úgy zajlott, mint a régi szép időkben, azzal a különbséggel, hogy borzalmasan szarul éreztem magam. Éreztem, hogy elvesztettem a családom, a férjemet, és azt is gondoltam, hogy életem legrosszabb élménye vár rám.
És perce kudarc. AZ egész addigi életem, egy hatalmas kudarc. Kidobható 16 év, ami kettőnk mögött van. Nem kell senkinek, unalmas, fárasztó és szemét. Legalább is az Ex szemében, érzéseiben.
Most már, majd 1 évvel később tudom, az a rettegés milyen borzasztó, romboló állapot, és mennyire káros.
De azt sem tudtam, hogy tudnék kettesben a gyerekkel boldogulni...
2013. január 12., szombat
Hétköznapi történet
Tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi történet után próbálom magamat összeszedni és helyrerakni, ami kissé nehezen megy. AZ út görönygyös, és sokszor vesztem el a hitem saját magamban, és főleg abban, hogy egyszer a végére érek az alagútnak és utána kiérünk a fényre és jobb lesz.
Történt ugyanis, hogy egy szép késő nyári, baráti szerdai napon 2011 augusztusában úgy döntött az Ember (azóta Ex-é avanzsált), hogy elege van belőlem, a családjából, az eddigi életéből.
Sok kisebb-nagyobb veszekedés, ordibálás, betegség, nézeteltérés után, a kérésére még húztuk egy darabig, ám egy hirtelen huszárvágással véget vetett az addigi életünknek.
Mármint a mi (kisfiam és az én) életünknek.
Ez a napló az azóta történt eseményeket dolgozza fel.
Teljesen hétköznapi történet, csak a túlélési technika más...
Történt ugyanis, hogy egy szép késő nyári, baráti szerdai napon 2011 augusztusában úgy döntött az Ember (azóta Ex-é avanzsált), hogy elege van belőlem, a családjából, az eddigi életéből.
Sok kisebb-nagyobb veszekedés, ordibálás, betegség, nézeteltérés után, a kérésére még húztuk egy darabig, ám egy hirtelen huszárvágással véget vetett az addigi életünknek.
Mármint a mi (kisfiam és az én) életünknek.
Ez a napló az azóta történt eseményeket dolgozza fel.
Teljesen hétköznapi történet, csak a túlélési technika más...
Az Élet romjain
Amikor az ember azt hinné, hogy az Élete a legtökéletesebb mederben, csendesen zajlik, egészen biztosan történik valami.
És ez a valami azt jelenti, hogy akkora meglepetésben lesz az embernek része, hogy felocsúdni se jut ideje.
Utána pedig takaríthatja a romokat, ha túléli. A romeltakarítás pedig ki tudja meddig tart(hat).
Erről szól ez a napló.
Régebben volt egy másik naplóm, amiben nyomonkövethető volt a "Csodás, harmonikus" életünk.
De az az állapot mára a múltté, és nem aktuális.
Úgy döntöttem, hogy saját magamnak írom tovább itt, terápiás céllal.
Kiírom magamból ami fáj, ami történik.
Egyik esetben csak erre szolgál, jobbik esetben talán segít másoknak is, akik ilyen cipőben járnak, vagy ne adj Isten hirtelen ilyen helyzetben találják magukat.
És ez a valami azt jelenti, hogy akkora meglepetésben lesz az embernek része, hogy felocsúdni se jut ideje.
Utána pedig takaríthatja a romokat, ha túléli. A romeltakarítás pedig ki tudja meddig tart(hat).
Erről szól ez a napló.
Régebben volt egy másik naplóm, amiben nyomonkövethető volt a "Csodás, harmonikus" életünk.
De az az állapot mára a múltté, és nem aktuális.
Úgy döntöttem, hogy saját magamnak írom tovább itt, terápiás céllal.
Kiírom magamból ami fáj, ami történik.
Egyik esetben csak erre szolgál, jobbik esetben talán segít másoknak is, akik ilyen cipőben járnak, vagy ne adj Isten hirtelen ilyen helyzetben találják magukat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)