Tudom, hogy nagyon sok idő telt el, amióta nem írtam ide.
Nagyon sok minden történt.
A legjobb, hogy sokat dolgozom - talán túl sokat is, és igazából esténként már nincs erőm itthon is a gép előtt ülni.
A "gyerek" végzős lett, megvolt a szalagavató, amin nagyon ügyesen táncolt. Jaj, elképesztően csinos volt és nagyon meghatódtam. Baromi büszke is voltam, ahogy kell.
A "gyerek" a jövő héten nagykorú lesz, ami elég felfoghatatlan és rengeteg emléket hoz fel, ahogy keresgélem a fotókat és visszapörgetem az éveket.
Az Apjával hébe-hóba találkozik, néha ott is alszik, de ez egyáltalán nem rendszeres.
Már nem tanulnak együtt sem.
A Feleség új iskolába jár - Mentálhigiénés szakember lesz, és így persze Apuka is megint tanul, nehogy lemaradjon. Így PHD-re jár, amit én évekig mondtam neki.
Végül is nekem tök mindegy.
Mi nem beszélünk egymással, 2104 december 29-e óta. Annyi volt a kivétel, hogy idén a szeptemberi szülői értekezletre magától jött el, ő ajánlotta fel, hogy segít nekem.
A szülői végén kb 10 percet vártam rá, mire rájött, hogy várom. Aztán lesétáltunk a suliból, kvázi majdnem a régi környékünkig, de én max pár kérdést tudtam feltenni, beszélgetésre semmi lehetőség nem volt, ahogy az együtt töltött évek alatt sem. Ő beszélt, én meg hallgattam.
És persze nekem a legfurább az volt, hogy néztem kívülről egy számomra teljesen idegen embert és el sem tudtam képzelni, hogy valaha is mi együtt éltünk.
A többi személyes részletet még kevésbé. Nem mondom hogy könnyű volt ez megélni, de minden esetre jó, hogy tényleg semmi közünk egymáshoz.
Bár nem tagadom, hogy azért hasznos lenne, ha a közös gyermekünk jövőjéről, a továbbtanulásról és egyebekről sikerülne beszélnünk, de valószínűleg ez sosem fog megtörténni.
A szalagavatón persze sikerült engem "nem észrevenni", pedig csak 1 ember választott el minket egymástól, amikor is a "Langaléta" megtáncoltatta a nagymamáit.
Én köszöntem a Volt Anyósomnak, ahogy illik, Apukának viszont nem sikerült se nekem, se a szüleimnek köszönnie.
Na mindegy is.
Nemsokára befejezzük az ötödik évet is külön. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, bár azért elég nehéz egyedülálló szülőként nevelni egy kamaszt.
Elnézést kérek, ha nem válaszoltam a kommentekre. Elolvastam mindegyiket.
Van, akivel azóta személyes levelezésben vagyok, van akivel távolról tartjuk a laza kapcsolatot.
Ami nekem a legfontosabb az az, hogy a Gyerek azt mondja nekem ,hogy "Anya figyelj, az a legjobb, hogy mi ketten együtt élünk. Már tudom én is, hogy ez így a jobb." És így is gondolja, és elmondja nap, mint nap, hogy mennyire szeret.
És ami a legfontosabb, hogy nagyon tartottam attól, hogy az én rossz példám rányomja a bélyegét az ő életére és félni fog egy normális kapcsolatba belebonyolódni. Rengeteget beszélgettünk erről is, főleg nyár vége felé.
És jelentem, megtört a jég. Szerelem van. Olyan igazi, nagy. Én meg csendben drukkolok nekik.
2017. január 11., szerda
2015. november 8., vasárnap
Jó dolgok
Elég intenzív volt az elmúlt hét és az azt megelőző is.
Jó értelemben.
Két héttel ezelőtti csütörtökre bent hamburgerbulit terveztünk.
Majdnem mindenki csinált valamit a partyra. Én nyilván a hamburgerbucikat vállaltam be kicsit elhamarkodottan.
Többször azt gondoltam, teljesen elment a józan eszem és kissé beparáztam, hogy mégis hogy fogom ezt előállítani a fél személyes konyhámban. Aztán ahogy lenni szokott a para elmúlt.
Bevásároltam a hozzávalókat, normál időben hazajöttem.
Szépen kézzel begyúrtam a 1,5 kg lisztből a kelttésztát. Alaposan kidagasztottam.
Hagytam kelni, majd megformáztam a bucikat, megint pihentek egy kicsit, újraformáztam őket, lekentem, megszórtam szezámmaggal, hagytam nekik megint egy kis időt és végül megsültek.
Ez kb 3,5 órányi tennivaló volt és este 10-re kisültek a gyönyörű zsemlék.
De annyira jól esett!
Szeretettel formáztam minden egyes zsemlét és egyáltalán nem fáradtam el.
Az előző pénteken (október 30-án) volt egy 70-dik Születésnapnak álcázott régi Topis összejövetel.
TOPI. Így csupa nagybetűvel.
A régi öreg reklámosoknak jelenthet valamit a név: Topreklám.
Mariannak volt most a 70-dik születésnapja és Istvánnal úgy döntöttek összetrombitálják a csapatot újra.
Nyilván sokan nem ismertük egymást, mert máskor dolgoztunk ott, de Mariann és István a kapocs.
Olyan volt ott dolgozni, mint egy IgaziNagyCsalád.
Ők mindig inspiráltak minket, elfogadtak és támogattak minket. Elvárásaik voltak, és megkövetelték, hogy dolgozzunk (még jó hogy) de mindeközben olyan légkört és szeretetet teremtettek körénk, ami nagyon ritka.
Fantasztikus évet dolgoztam velük. És mindenki azt hiszem ugyanígy gondolja, aki valaha Topis volt.
Kincs. Az én életemben kincs volt. Most már tudom.
Rengeteg dolgoztunk, de rengeteget röhögtünk is. Igazi csapat volt.
Kedden vége eljött N és Á. Erre már talán 1,5 éve várok, vagy tervezzük. És most.
Annyira örültem. Olyan sokat dumáltunk. Á-t még a múlt századi kezdő reklámos évemből ismerem.
Á férje ismert Hangmérnök volt egy ismert csatornánál. Á-val mindig is nagyon jól megértettük egymást és jól tudtunk együtt dolgozni.
Aztán 2011-ben amikor Ex kórházba került, kiderült, hogy a mellette lévő szobában fekszik Á férje.
Akkor nagyon sokat beszélgettünk. Sajnos L nem sokkal később meghalt.
Mindkettőnk vesztesége még jobban összehozott minket.
N és Á pedig szintén Á férje kapcsán lettek nagyon-nagyon közeli kapcsolatban. Annyira örültem a Lányoknak! Megdicsérték a lakást és tetszett nekik.
Szerdán pedig megint barátnőztem. A & M. Velük is a Topiban dolgoztunk együtt, de a Topis bulitól függetlenül is szoktunk találkozni. A-val sokat beszélgettem az elmúlt években és most ő is konstatálta, hogy végre valóban jól vagyok. Már nem pörgök az unalmas témám körül és nem rovom ugyanazokat a köröket.
Annyira jól tud esni ennyi történés és sok kedves ember.
Hála ezekét a dolgokért!
Jó értelemben.
Két héttel ezelőtti csütörtökre bent hamburgerbulit terveztünk.Majdnem mindenki csinált valamit a partyra. Én nyilván a hamburgerbucikat vállaltam be kicsit elhamarkodottan.
Többször azt gondoltam, teljesen elment a józan eszem és kissé beparáztam, hogy mégis hogy fogom ezt előállítani a fél személyes konyhámban. Aztán ahogy lenni szokott a para elmúlt.
Bevásároltam a hozzávalókat, normál időben hazajöttem.
Szépen kézzel begyúrtam a 1,5 kg lisztből a kelttésztát. Alaposan kidagasztottam.
Hagytam kelni, majd megformáztam a bucikat, megint pihentek egy kicsit, újraformáztam őket, lekentem, megszórtam szezámmaggal, hagytam nekik megint egy kis időt és végül megsültek.
Ez kb 3,5 órányi tennivaló volt és este 10-re kisültek a gyönyörű zsemlék.
De annyira jól esett!
Szeretettel formáztam minden egyes zsemlét és egyáltalán nem fáradtam el.
Az előző pénteken (október 30-án) volt egy 70-dik Születésnapnak álcázott régi Topis összejövetel.
TOPI. Így csupa nagybetűvel.
A régi öreg reklámosoknak jelenthet valamit a név: Topreklám.
Mariannak volt most a 70-dik születésnapja és Istvánnal úgy döntöttek összetrombitálják a csapatot újra.
Nyilván sokan nem ismertük egymást, mert máskor dolgoztunk ott, de Mariann és István a kapocs.
Olyan volt ott dolgozni, mint egy IgaziNagyCsalád.
Ők mindig inspiráltak minket, elfogadtak és támogattak minket. Elvárásaik voltak, és megkövetelték, hogy dolgozzunk (még jó hogy) de mindeközben olyan légkört és szeretetet teremtettek körénk, ami nagyon ritka.
Fantasztikus évet dolgoztam velük. És mindenki azt hiszem ugyanígy gondolja, aki valaha Topis volt.
Kincs. Az én életemben kincs volt. Most már tudom.
Rengeteg dolgoztunk, de rengeteget röhögtünk is. Igazi csapat volt.
Kedden vége eljött N és Á. Erre már talán 1,5 éve várok, vagy tervezzük. És most.
Annyira örültem. Olyan sokat dumáltunk. Á-t még a múlt századi kezdő reklámos évemből ismerem.
Á férje ismert Hangmérnök volt egy ismert csatornánál. Á-val mindig is nagyon jól megértettük egymást és jól tudtunk együtt dolgozni.
Aztán 2011-ben amikor Ex kórházba került, kiderült, hogy a mellette lévő szobában fekszik Á férje.
Akkor nagyon sokat beszélgettünk. Sajnos L nem sokkal később meghalt.
Mindkettőnk vesztesége még jobban összehozott minket.
N és Á pedig szintén Á férje kapcsán lettek nagyon-nagyon közeli kapcsolatban. Annyira örültem a Lányoknak! Megdicsérték a lakást és tetszett nekik.
Szerdán pedig megint barátnőztem. A & M. Velük is a Topiban dolgoztunk együtt, de a Topis bulitól függetlenül is szoktunk találkozni. A-val sokat beszélgettem az elmúlt években és most ő is konstatálta, hogy végre valóban jól vagyok. Már nem pörgök az unalmas témám körül és nem rovom ugyanazokat a köröket.
Annyira jól tud esni ennyi történés és sok kedves ember.
Hála ezekét a dolgokért!
2015. október 27., kedd
Befelé
Mostanában sok bent a dolog és estére mindig azt érzem, hogy totál kiszívta valami az erőmet.
Nem tudom, hogy a sokféle dolog, a sok email teszi-e vagy csak öregszem és hamarabb fáradok.
Rájöttem, hogy jót tesz, ha reggel odafelé és este hazafelé valami kellemes nyugtató zenét hallgatok.
Az legalább kiránt a munka gondolataiból. Ma is így volt, miközben gyönyörködtem a Telihold csodájában a tiszta égen.
Lesétáltam a Batthyányi térre és le kellett fotóznom a Parlamentet a Holddal az oldalán.
Full giccs az egész, de gyönyörű.
Most, hogy nyugis zenét hallgattam másként értem haza.
Jól esik a sötét, csak az állandó pici fénysor világít a szekrény tetején és oldalán, a viszonylagos csend (kár, hogy a mosógép morog).
Van időm lehiggadni és csendesedni.
Meg kell találnom önmagam, önmagamon belül és a felszín alatt. Le kell ásni a mélybe, a középpontomba. Lassan megy, de kényszerítem magam.
Iszom a gyógyteát, és amikor végre hat, jól esik, hogy nyugodtabb leszek. Persze minden feszkót nem foghatok saját magamra, hanem azért a kollégák odateszik magukat hiszti ügyben.
Miközben itthon is teszek-veszek egyfolytában jár az agyam.
Tegnap az ugrott be - fogalmam sincs miért és miből - hogy tulajdonképpen Ex és Én pont egymás tök ellentétei vagyunk, már ami a válási krízist és a sebeket illeti. Mindketten sérültünk.
Na jó azt, hogy én mennyire, azt pontosan tudom. Azt hogy ő sérült-e, azt max csak sejtem.
Én a Magányos Remeténé szerepébe tetszelgem (ami egyáltalán nem tetszik), ő pedig belemenekült az Újra Kamasz Életem van szindrómába és egy új házasságba. A két véglet. Egyik sem egészséges.
Ma egyébként beszélgettem Gerdával (igen, az ismert színésznővel) mert ismerjük egymást és sokat dumáltunk eddig is, és teljesen igaza van, hogy valahogy fel kell szabadulnom végre és nem szabad félnem. Annyira cuki egyébként. De tényleg!
Mert rájöttem (bakker mekkora lángész vagyok!) hogy nyilván azért vagyok egyedül, mert tudat alatt félek.
Félek egy új kapcsolatba, ismeretségbe belevágni, hogy nehogy újra sérüljek és azt kelljen megélnem, amit Exszel.
Bár azt gondolom, hogy már ez a felismerés is óriási haladás.
Szóval elmorfondírozom itt magamban, telnek a napok, én meg pörgök és néha jut idő egy jó sétára Nórával a gödöllői Erzsébet parkban vagy egy vasárnapi ebédre Anyuékkal és még egy kis kultúrára is. Erkel színház: West side story.
Keveset és ritkán írok, de hát most úgy tűnik a mély terápiára nincs idő vagy talán elfogynak a magvas gondolatok.
Ki tudja...
Nem tudom, hogy a sokféle dolog, a sok email teszi-e vagy csak öregszem és hamarabb fáradok.
Rájöttem, hogy jót tesz, ha reggel odafelé és este hazafelé valami kellemes nyugtató zenét hallgatok.
Az legalább kiránt a munka gondolataiból. Ma is így volt, miközben gyönyörködtem a Telihold csodájában a tiszta égen.
Lesétáltam a Batthyányi térre és le kellett fotóznom a Parlamentet a Holddal az oldalán.
Full giccs az egész, de gyönyörű.
Most, hogy nyugis zenét hallgattam másként értem haza.
Jól esik a sötét, csak az állandó pici fénysor világít a szekrény tetején és oldalán, a viszonylagos csend (kár, hogy a mosógép morog).
Van időm lehiggadni és csendesedni.
Meg kell találnom önmagam, önmagamon belül és a felszín alatt. Le kell ásni a mélybe, a középpontomba. Lassan megy, de kényszerítem magam.
Iszom a gyógyteát, és amikor végre hat, jól esik, hogy nyugodtabb leszek. Persze minden feszkót nem foghatok saját magamra, hanem azért a kollégák odateszik magukat hiszti ügyben.
Miközben itthon is teszek-veszek egyfolytában jár az agyam.
Tegnap az ugrott be - fogalmam sincs miért és miből - hogy tulajdonképpen Ex és Én pont egymás tök ellentétei vagyunk, már ami a válási krízist és a sebeket illeti. Mindketten sérültünk.
Na jó azt, hogy én mennyire, azt pontosan tudom. Azt hogy ő sérült-e, azt max csak sejtem.
Én a Magányos Remeténé szerepébe tetszelgem (ami egyáltalán nem tetszik), ő pedig belemenekült az Újra Kamasz Életem van szindrómába és egy új házasságba. A két véglet. Egyik sem egészséges.
Ma egyébként beszélgettem Gerdával (igen, az ismert színésznővel) mert ismerjük egymást és sokat dumáltunk eddig is, és teljesen igaza van, hogy valahogy fel kell szabadulnom végre és nem szabad félnem. Annyira cuki egyébként. De tényleg!
Mert rájöttem (bakker mekkora lángész vagyok!) hogy nyilván azért vagyok egyedül, mert tudat alatt félek.
Félek egy új kapcsolatba, ismeretségbe belevágni, hogy nehogy újra sérüljek és azt kelljen megélnem, amit Exszel.
Bár azt gondolom, hogy már ez a felismerés is óriási haladás.
Szóval elmorfondírozom itt magamban, telnek a napok, én meg pörgök és néha jut idő egy jó sétára Nórával a gödöllői Erzsébet parkban vagy egy vasárnapi ebédre Anyuékkal és még egy kis kultúrára is. Erkel színház: West side story.
Keveset és ritkán írok, de hát most úgy tűnik a mély terápiára nincs idő vagy talán elfogynak a magvas gondolatok.
Ki tudja...
2015. október 8., csütörtök
A szeretet, mint fájdalomviselkedés
Mivel az agyamat nehezen tudom kikapcsolni, akkor is jár valamin, ha nem kellene neki.
A töprengés tárgya mégpedig az, hogy a környezetemben van valaki, aki nagyon a középpontban akar lenni, aki nagyon szeretné ha őt imádná mindenki és nem lehetne rosszat mondani rá.
Ezért mindent megtesz!!! Mindenki tündér keresztanyja.
Ellátja az embereket, főz, hoz-visz, mindig mosolyog és mindig kedves, mindig meghallgat stb.
Mit mondjak, naggggyon naaagy tükör nekem!
És nekem ez meg már nagyon nem megy. Mármint a tündérnek levés.
Egyáltalán. Én nem vagyok kedves.
Én egy durva pokróc vagyok amúgy, csak jól palástolom.
Nagyon sokat tudok szenvedni attól, ha érzem azt, hogy hiába vagyok kedves és nyitott, de attól még nem szeret mindenki. Ez sokáig tud zavarni, aztán átbillenek a másik oldalra, hogy már érdekel.
(most is átbillentem már a munkahelyemen és már nem zavar. És amióta nem zavar, azóta kezdenek el változni az irányomba az emberek...)
Ha nem szeret, hát nem szeret. Végül is, ahogy az "Állandó Magán Terapeutám" mondta egyszer nekem. "Miért kéne, hogy szeressen téged mindenki? Hát Jézust sem szerette mindenki!" (bocs!)
Szépen lassan ráébredtem, hogy régebben én is ezt a "szeretek mindenkit" mindenkit, mindig, bármikor, akármikor szívesen vendégül látok, meghallgatok, vigasztalok - szerepet nyomtam.
Bár fel sem tűnt.
Mert akkor ez hozzátartozott az életemhez. Valószínűleg én is fájdalomviselkedés miatt csináltam ezt tudat alatt.
Most ébredtem rá, amiről évekkel ezelőtt tanultunk kineziológián, hogy vannak ilyen emberek, akiknek ez a szerep egyfajta fájdalomviselkedés és mindent megtesznek inkább azért, hogy őket szeressék nagyon, de nagyon, sőt annyira, hogy nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok legyenek.
Mert ha pótolhatatlanok, akkor tuti mindenki szereti őket és ragaszkodik hozzájuk.
Pedig tudjuk, hogy pótolhatatlan ember nincs.
Na ezt azért az élet elég erősen belenyomta a pofámba! Nem volt lányos zavarban, amikor úgy jól telibetalált, mintha egy szeneslapáttal vágott volna pofon.
Pótolható vagyok. De még menyire! Sőt, simán leváltható, kidobható és elfelejthető.
És itt most kivételesen nem az Ex-ről van szó, hanem mondjuk az ő tágabb családjáról, vagy a közös barátoknak hitt emberekről, akik szintén egészen egyszerűen elfelejtettek.
Mintha sosem ismertük volna egymást.
A közös barátok egytől-egyik lekoptak, sőt a saját barátaim is nagyon megritkultak.
Igaz lettek sokkal jobb, igazibb barátaim azóta, de én is változtam.
Nagyon sokat.
Most már nem vagyok cuki.
Már tudom azt mondani, hogy "eddig és ne tovább!"
Most már magammal is meg tudom beszélni, hogy egyszerűen rossz a kedvem és nem próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert sokkal több energiám megy el erre.
Vagyok olyan, amilyen.
Anyám szerint sokszor borzalmas. Meg egyáltalán nem kedves.
Hát ez van. Változom én is az idővel
Azt most azért nem tudom, és kissé elbizonytalanodtam, hogy tudat alatt én ugyanezért voltam-e ilyen "szeretek mindenkit", vagy csak egyszerűen olyan cuki voltam - mert ilyen voltam akkor?
Mondjuk azt, hogy akkor tényleg olyan "édes" voltam...
A töprengés tárgya mégpedig az, hogy a környezetemben van valaki, aki nagyon a középpontban akar lenni, aki nagyon szeretné ha őt imádná mindenki és nem lehetne rosszat mondani rá.
Ezért mindent megtesz!!! Mindenki tündér keresztanyja.
Ellátja az embereket, főz, hoz-visz, mindig mosolyog és mindig kedves, mindig meghallgat stb.
Mit mondjak, naggggyon naaagy tükör nekem!
És nekem ez meg már nagyon nem megy. Mármint a tündérnek levés.
Egyáltalán. Én nem vagyok kedves.
Nagyon sokat tudok szenvedni attól, ha érzem azt, hogy hiába vagyok kedves és nyitott, de attól még nem szeret mindenki. Ez sokáig tud zavarni, aztán átbillenek a másik oldalra, hogy már érdekel.
(most is átbillentem már a munkahelyemen és már nem zavar. És amióta nem zavar, azóta kezdenek el változni az irányomba az emberek...)
Ha nem szeret, hát nem szeret. Végül is, ahogy az "Állandó Magán Terapeutám" mondta egyszer nekem. "Miért kéne, hogy szeressen téged mindenki? Hát Jézust sem szerette mindenki!" (bocs!)
Szépen lassan ráébredtem, hogy régebben én is ezt a "szeretek mindenkit" mindenkit, mindig, bármikor, akármikor szívesen vendégül látok, meghallgatok, vigasztalok - szerepet nyomtam.
Bár fel sem tűnt.
Mert akkor ez hozzátartozott az életemhez. Valószínűleg én is fájdalomviselkedés miatt csináltam ezt tudat alatt.
Most ébredtem rá, amiről évekkel ezelőtt tanultunk kineziológián, hogy vannak ilyen emberek, akiknek ez a szerep egyfajta fájdalomviselkedés és mindent megtesznek inkább azért, hogy őket szeressék nagyon, de nagyon, sőt annyira, hogy nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok legyenek.
Mert ha pótolhatatlanok, akkor tuti mindenki szereti őket és ragaszkodik hozzájuk.
Pedig tudjuk, hogy pótolhatatlan ember nincs.
Na ezt azért az élet elég erősen belenyomta a pofámba! Nem volt lányos zavarban, amikor úgy jól telibetalált, mintha egy szeneslapáttal vágott volna pofon.
Pótolható vagyok. De még menyire! Sőt, simán leváltható, kidobható és elfelejthető.
És itt most kivételesen nem az Ex-ről van szó, hanem mondjuk az ő tágabb családjáról, vagy a közös barátoknak hitt emberekről, akik szintén egészen egyszerűen elfelejtettek.
Mintha sosem ismertük volna egymást.
A közös barátok egytől-egyik lekoptak, sőt a saját barátaim is nagyon megritkultak.
Igaz lettek sokkal jobb, igazibb barátaim azóta, de én is változtam.
Nagyon sokat.
Most már nem vagyok cuki.
Már tudom azt mondani, hogy "eddig és ne tovább!"
Most már magammal is meg tudom beszélni, hogy egyszerűen rossz a kedvem és nem próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert sokkal több energiám megy el erre.
Vagyok olyan, amilyen.
Anyám szerint sokszor borzalmas. Meg egyáltalán nem kedves.
Hát ez van. Változom én is az idővel
Azt most azért nem tudom, és kissé elbizonytalanodtam, hogy tudat alatt én ugyanezért voltam-e ilyen "szeretek mindenkit", vagy csak egyszerűen olyan cuki voltam - mert ilyen voltam akkor?
Mondjuk azt, hogy akkor tényleg olyan "édes" voltam...
2015. október 4., vasárnap
Október
Ezen a hétvégén alig hittem el, hogy már október van.
Annyira szép idő volt még és végre sikerült kimozdítani a Kamaszt is otthonról.
Elmentünk a Dunához, meg Esztergomba is. Útközben ebédeltünk, a Duna partján (de tényleg) sétáltunk.
Hazafelé sütiztünk Emilnél Pilisvörösváron és bevásároltunk Solymáron.
A gyerek békát keresett, egyszóval olyan igazi kikapcsolódós szombat volt.
Régen, fogalmam sincs hány éve volt egy ugyanilyen hétvégi napunk. Akkor valamiért összevesztünk Ex-el és akkor jöttünk el Marcival. A dömösi étterem ahol akkor ettünk, azóta már bezárt, de az étterem melletti kis pataknál békázott most is a "Gyerek".
Nagyon furák ezek az alkalmak, amikor bevillan egy-egy emlék a régmúltból. Általában felbukkannak, kicsit elgondolkodom rajtuk és múlnak is el.
Néha vissza, visszatérnek és elgondolkodom milyen jó volt, hogy élményekkel teli életünk volt. Viszonylag sok helyre eljutottunk, sok mindent mutattunk a gyereknek.
De fogalmam sincs, hogy őbenne mennyi marad meg. Vajon hogy szelektálhat az Ő agya, emlékezete. Megmaradnak számára élmények, a jó emlékek?
Mit nyomhat el a tudata?
Lassan már 4 éve élünk ketten és olyan, mintha mindig így lett volna.
Lassan megszokom, hogy nincs mellettem senki.
Lassan elhiszem, hogy igazából NINCS normális férfi, aki nem sérült vagy nem családos.
Rájöttem, hogy nem vagyok "ágymelegítő" sem, nem nekem való az a szerep .
Vajon már örökre így maradok és vénségemre én leszek a "ÖregHölgy kuyával"?
Hálás lehetek, hogy egy "normális" kamaszom van. Mondjuk őszintén, azért ő sem teljesen "normális férfi", de bízom benne, hogy valamennyire sikerült annak nevelnem.
Ritkán beszél, de azért az élet dolgait mindig megbeszéljük.
Megtisztel a bizalmával én meg viszont.
Bár tegnap a nagyon hallgatag műsort hozta.
Esztergomban a Bazilikánál amikor odaértünk épp egy esküvő vége volt, jött kifelé az IfjúPár.
Mire megnéztük a Bazilikát úgy ahogy, egy temetésre gyülekeztek az emberek.
Még a gyerek is megjegyezte, hogy milyen fura egymás után. Az ifjú pár még kint fotózkodott miközben sorban érkeztek a fiatalok egy-egy fehér szál rózsával, fekete szalaggal megkötve.
Egyközös élete kezdete és egy élet vége. Egyszerre, egy helyen.
Azért ez elég mély élmény volt.
Hiába az életben egy dolog van ami állandó: a Változás...
Annyira szép idő volt még és végre sikerült kimozdítani a Kamaszt is otthonról.
Elmentünk a Dunához, meg Esztergomba is. Útközben ebédeltünk, a Duna partján (de tényleg) sétáltunk.
Hazafelé sütiztünk Emilnél Pilisvörösváron és bevásároltunk Solymáron.
A gyerek békát keresett, egyszóval olyan igazi kikapcsolódós szombat volt.
Régen, fogalmam sincs hány éve volt egy ugyanilyen hétvégi napunk. Akkor valamiért összevesztünk Ex-el és akkor jöttünk el Marcival. A dömösi étterem ahol akkor ettünk, azóta már bezárt, de az étterem melletti kis pataknál békázott most is a "Gyerek".
Nagyon furák ezek az alkalmak, amikor bevillan egy-egy emlék a régmúltból. Általában felbukkannak, kicsit elgondolkodom rajtuk és múlnak is el.
Néha vissza, visszatérnek és elgondolkodom milyen jó volt, hogy élményekkel teli életünk volt. Viszonylag sok helyre eljutottunk, sok mindent mutattunk a gyereknek.
De fogalmam sincs, hogy őbenne mennyi marad meg. Vajon hogy szelektálhat az Ő agya, emlékezete. Megmaradnak számára élmények, a jó emlékek?
Mit nyomhat el a tudata?
Lassan már 4 éve élünk ketten és olyan, mintha mindig így lett volna.
Lassan megszokom, hogy nincs mellettem senki.
Lassan elhiszem, hogy igazából NINCS normális férfi, aki nem sérült vagy nem családos.
Rájöttem, hogy nem vagyok "ágymelegítő" sem, nem nekem való az a szerep .
Vajon már örökre így maradok és vénségemre én leszek a "ÖregHölgy kuyával"?
Hálás lehetek, hogy egy "normális" kamaszom van. Mondjuk őszintén, azért ő sem teljesen "normális férfi", de bízom benne, hogy valamennyire sikerült annak nevelnem.
Ritkán beszél, de azért az élet dolgait mindig megbeszéljük.
Megtisztel a bizalmával én meg viszont.
Bár tegnap a nagyon hallgatag műsort hozta.
Esztergomban a Bazilikánál amikor odaértünk épp egy esküvő vége volt, jött kifelé az IfjúPár.
Mire megnéztük a Bazilikát úgy ahogy, egy temetésre gyülekeztek az emberek.
Még a gyerek is megjegyezte, hogy milyen fura egymás után. Az ifjú pár még kint fotózkodott miközben sorban érkeztek a fiatalok egy-egy fehér szál rózsával, fekete szalaggal megkötve.
Egyközös élete kezdete és egy élet vége. Egyszerre, egy helyen.
Azért ez elég mély élmény volt.
Hiába az életben egy dolog van ami állandó: a Változás...
2015. szeptember 24., csütörtök
A múlt feneketlen kútja
Pár hete volt, a Kamasz nem volt itthon. Azt hiszem a balcsiról jöttem fel egyedül és úgy döntöttem ennék egy kis pizzakenyeret salátával.
Felhívtam a szokásos pizza rendeldénket- forte, mi ezt szeretjük - megrendeltem amit kértem.
A Kishölgy nyilván megkérdi a telefonszámot, amikor zsigerből elkezdem, hogy 214-40... és ekkor belém hasít az érzés, hogy hoppá, itt valami nem stimmel.
Pillanatok alatt ráébredek, hogy basszus ez a RÉGIIII telefonszámunk!
De itt jön a következő bökkenő bármennyire is megpróbálok gyorsan emlékezni az új vonalas számra, egyáltalán nem jut eszembe.
Ettől nagyon elszomorodtam és a szívembe markolt.
Baker tényleg???
Még mindig, lehet hogy tudat alatt is kísért?
Miét?
Már rég vége az életünk annak a szakaszának.
Ez az apróság napokra fogva tart és jár az agyam. Végül is most mit csináljak.
Azt a számot annyiszor ismételtük el. Ezek szerint megmaradt a tudatalattimban is.
Azért, ez nagyon gyomorszájas érzés és persze bosszant is egyben, meg hát mit hazudjak, fáj is.
Erre ma reggel bevillan egy kép az emlékeim közül. Még alig látok ki a fejemből, korán reggel van.
Bekapcsolom a gépet és megkeresem.
Fogalmam sincs miét jutott az eszembe.
Karácsonykor készült, 2009-ben.
Itt még nagyjából minden rendben volt.
És azóta eltelt majd 6 év és ebből 4-et már tök másként éltünk le.
Telik a nap és még mindig gondolkodom azon, vajon miért ugrott be pont ez a kép?
Mit üzenhet?
Mit akar tőlem?
Én és a Gyerek - mi emlékszünk erre.
Nem mi felejtettük el azt a 16/13 évet.
Pedig tényleg nem az Exem hiányzik. Akivé lett, aki most, ahhoz már semmi közöm sincs.
Sőt.
Azt hiszem az érzés. A család, a szeretet, az összetartozás érzése hiányzik.
És ezek szerint még mindig ilyen mélyen. De miért?
Őszintén nagyon felkavarnak ezek a gondolatok és úgy érzem sosem lesz ennek vége.
Meddig tud még valami így odaláncolni valamihez és fájni????
Szombaton pont SZ/Mályvacsiga mondta ki és azt gondolom teljesen igaza van, hogy én hiába zárok le mindent, hiába dolgozom magamon, hiába lépnék tovább, hiába oldom fel a dolgokat, járok családállításra, hogy oldjuk meg ami még maradt bennem vagy bennünk. Ott mindig tiszta a kép, éthető és világos. Béke van. De mégsem haladok. Kűzdök, mint ha szembe és visszafújna valami láthatatlan orkán. Hiába dacolok vele fejlehajtva és kitartóan.
Szépen lassan felemészt.
Egészen addig, amíg Z ennyire gyűlöl és tagad és nem akar rólam tudomást venni, addig ez a negatív energia fogva tart. És sajnos nem ereszt.
Még mindig én vagyok egyedül.
Kicsit olyan ez, mint egy igazi életeken áthatoló átok.
(Vajon a másik oldal, ahonnan ez a rettenetes gyűlölet és tagadás jön- vajon ott is fáj?)
Ez csupán költői kérdés volt...
"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy mondjam inkább feneketlennek?"
(Thomas Mann: József és testvérei)
Felhívtam a szokásos pizza rendeldénket- forte, mi ezt szeretjük - megrendeltem amit kértem.
A Kishölgy nyilván megkérdi a telefonszámot, amikor zsigerből elkezdem, hogy 214-40... és ekkor belém hasít az érzés, hogy hoppá, itt valami nem stimmel.
Pillanatok alatt ráébredek, hogy basszus ez a RÉGIIII telefonszámunk!
De itt jön a következő bökkenő bármennyire is megpróbálok gyorsan emlékezni az új vonalas számra, egyáltalán nem jut eszembe.
Ettől nagyon elszomorodtam és a szívembe markolt.
Baker tényleg???
Még mindig, lehet hogy tudat alatt is kísért?
Miét?
Már rég vége az életünk annak a szakaszának.
Ez az apróság napokra fogva tart és jár az agyam. Végül is most mit csináljak.
Azt a számot annyiszor ismételtük el. Ezek szerint megmaradt a tudatalattimban is.
Azért, ez nagyon gyomorszájas érzés és persze bosszant is egyben, meg hát mit hazudjak, fáj is.
Erre ma reggel bevillan egy kép az emlékeim közül. Még alig látok ki a fejemből, korán reggel van.Bekapcsolom a gépet és megkeresem.
Fogalmam sincs miét jutott az eszembe.
Karácsonykor készült, 2009-ben.
Itt még nagyjából minden rendben volt.
És azóta eltelt majd 6 év és ebből 4-et már tök másként éltünk le.
Telik a nap és még mindig gondolkodom azon, vajon miért ugrott be pont ez a kép?
Mit üzenhet?
Mit akar tőlem?
Én és a Gyerek - mi emlékszünk erre.
Nem mi felejtettük el azt a 16/13 évet.
Pedig tényleg nem az Exem hiányzik. Akivé lett, aki most, ahhoz már semmi közöm sincs.
Sőt.
Azt hiszem az érzés. A család, a szeretet, az összetartozás érzése hiányzik.
És ezek szerint még mindig ilyen mélyen. De miért?
Őszintén nagyon felkavarnak ezek a gondolatok és úgy érzem sosem lesz ennek vége.
Meddig tud még valami így odaláncolni valamihez és fájni????
Szombaton pont SZ/Mályvacsiga mondta ki és azt gondolom teljesen igaza van, hogy én hiába zárok le mindent, hiába dolgozom magamon, hiába lépnék tovább, hiába oldom fel a dolgokat, járok családállításra, hogy oldjuk meg ami még maradt bennem vagy bennünk. Ott mindig tiszta a kép, éthető és világos. Béke van. De mégsem haladok. Kűzdök, mint ha szembe és visszafújna valami láthatatlan orkán. Hiába dacolok vele fejlehajtva és kitartóan.
Szépen lassan felemészt.
Egészen addig, amíg Z ennyire gyűlöl és tagad és nem akar rólam tudomást venni, addig ez a negatív energia fogva tart. És sajnos nem ereszt.
Még mindig én vagyok egyedül.
Kicsit olyan ez, mint egy igazi életeken áthatoló átok.
(Vajon a másik oldal, ahonnan ez a rettenetes gyűlölet és tagadás jön- vajon ott is fáj?)
Ez csupán költői kérdés volt...
"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy mondjam inkább feneketlennek?"
(Thomas Mann: József és testvérei)
2015. szeptember 20., vasárnap
Szeptember
Megint egy hónapnyi rés a posztok között.
Mentségemre legyen szólva ebből az 1 hónapból kb 2 hetet nem működött a laptomom. Elég szar helyzet volt.
Az akksija már régóta nem működött és most a töltő is kilehelte a lelkét. Nagy nehezen elvittem egy szereldébe, ahol új töltőt szerettem volna venni, mikor is kiderült, hogy a gépem tök zárlatos. Juhúú.
Akkor alap esetben megúszom 25 000 - a bevizsgálás és alaplap javítás, plusz a töltő és az új akksi.
A legrosszabb esetben kuka az egész gép és vehetek újat.
Mekkora mákom van, az első opció valósult meg. Üröm az örömben, hogy a szeptember amúgy is már túlköltekezős hónap, hiszen a "Gyereknek" rögtön iskolai ebéd+bérlet+tankönyvek. Ráadásnak Hur-kát is le kellett vizsgáztatni -ami szintén nem volt túl sok, de kiadás. EZ a hónap masszív anyagi negatív mínusz lesz, már most látom.
Tehát visszakanyarodva, szinte lehetetlen, hogy lassan szeptembernek is vége lesz. Elmúlt a nyár, megint jön az ősz. És egyre jobban szeretem az őszt. Nagyon szeretem a színeit. Persze még nem tartunk ott, de nemsokára.
Dolgozom, küszködöm. De nem nyafogok emiatt.
Általában péntek délutánra már annyira kifáradok leginkább lelkileg, hogy úgy érzem magam, mint akit alaposan összerágtak, kiköptek, megrugdostak.
De már nem megyek bele a gondokba annyira lelkileg és igyekszem a fejemet a víz felett tartani és kicsit beleszarósan elkerülni a konfliktusokat.
Ezzel párhuzamosan igyekszem a mégis konfliktusokért NEM magamat hibáztatni vagy magamban keresni a hibát. Fejlődés már ez is.
Sajnos, sokszor kapom magam azon, hogy önkéntelenül ledegradálom magam. Ez még Z és a nárcisztikus pusztításának a maradéka. Erről még nem tudtam leszokni úgy látszik.
A regenerálódás még nem tökéletes, de legalább már észreveszem ezeket a helyzeteket.
pld: tegnap este nagyon jó volt SZ-vel sokat beszélgetni, finomat enni, az esti Duna parton ücsörögni. Hazafelé arról dumálunk, hogy jó lenne megint találkozni és lehetőleg ne várjunk erre megint 15 évet- és közbevetem, hogy bár tudom, nem vagyok túl szórakoztató társaság.
Ezen ő kapja fel a fejét és megkérdi, miét mondok ilyet. Hát mert hülye vagyok.
Később villan be, hogy az évekig tartó kitartó becsmérlés mekkora károkat tud okozni tudattalanul is.
De most már felismerem, hogy még mindig van olyan részem, ami hibás.
Remélem, hogy ezek a felismerések is a gyógyulás apró jelei.
Időnként még mindig van egy-két mélypont. Ezek most nagyon mélyek és intenzíven csapnak le rám, de roppant gyorsan elmúlnak. Gyorsan átengedem magam ilyenkor a bánatnak, haragnak, csüggedésnek, kisírom magamból a fájdalmat és egy-két nap múlva nyomtalanul elmúlik.
A "Kamasszal" pár hete egy nap alatt megnéztük a "The Best Exotic Marigold Hotel" és a "Second Best Exotic Marigold Hotel"-t. Nagyon jót szórakoztunk, de tényleg!
Mindenkinek szívből ajánlom!
Az első részben van egy nagyon helyes mondás. Ezek után ez lett az új mottóm!
"Everything will be alright in the end. So, if it is not alright, it is not yet, the end."
Mentségemre legyen szólva ebből az 1 hónapból kb 2 hetet nem működött a laptomom. Elég szar helyzet volt.
Az akksija már régóta nem működött és most a töltő is kilehelte a lelkét. Nagy nehezen elvittem egy szereldébe, ahol új töltőt szerettem volna venni, mikor is kiderült, hogy a gépem tök zárlatos. Juhúú.
Akkor alap esetben megúszom 25 000 - a bevizsgálás és alaplap javítás, plusz a töltő és az új akksi.
A legrosszabb esetben kuka az egész gép és vehetek újat.
Mekkora mákom van, az első opció valósult meg. Üröm az örömben, hogy a szeptember amúgy is már túlköltekezős hónap, hiszen a "Gyereknek" rögtön iskolai ebéd+bérlet+tankönyvek. Ráadásnak Hur-kát is le kellett vizsgáztatni -ami szintén nem volt túl sok, de kiadás. EZ a hónap masszív anyagi negatív mínusz lesz, már most látom.
Tehát visszakanyarodva, szinte lehetetlen, hogy lassan szeptembernek is vége lesz. Elmúlt a nyár, megint jön az ősz. És egyre jobban szeretem az őszt. Nagyon szeretem a színeit. Persze még nem tartunk ott, de nemsokára.
Dolgozom, küszködöm. De nem nyafogok emiatt.
Általában péntek délutánra már annyira kifáradok leginkább lelkileg, hogy úgy érzem magam, mint akit alaposan összerágtak, kiköptek, megrugdostak.
De már nem megyek bele a gondokba annyira lelkileg és igyekszem a fejemet a víz felett tartani és kicsit beleszarósan elkerülni a konfliktusokat.
Ezzel párhuzamosan igyekszem a mégis konfliktusokért NEM magamat hibáztatni vagy magamban keresni a hibát. Fejlődés már ez is.
Sajnos, sokszor kapom magam azon, hogy önkéntelenül ledegradálom magam. Ez még Z és a nárcisztikus pusztításának a maradéka. Erről még nem tudtam leszokni úgy látszik.
A regenerálódás még nem tökéletes, de legalább már észreveszem ezeket a helyzeteket.
pld: tegnap este nagyon jó volt SZ-vel sokat beszélgetni, finomat enni, az esti Duna parton ücsörögni. Hazafelé arról dumálunk, hogy jó lenne megint találkozni és lehetőleg ne várjunk erre megint 15 évet- és közbevetem, hogy bár tudom, nem vagyok túl szórakoztató társaság.
Ezen ő kapja fel a fejét és megkérdi, miét mondok ilyet. Hát mert hülye vagyok.
Később villan be, hogy az évekig tartó kitartó becsmérlés mekkora károkat tud okozni tudattalanul is.
De most már felismerem, hogy még mindig van olyan részem, ami hibás.
Remélem, hogy ezek a felismerések is a gyógyulás apró jelei.
Időnként még mindig van egy-két mélypont. Ezek most nagyon mélyek és intenzíven csapnak le rám, de roppant gyorsan elmúlnak. Gyorsan átengedem magam ilyenkor a bánatnak, haragnak, csüggedésnek, kisírom magamból a fájdalmat és egy-két nap múlva nyomtalanul elmúlik.
A "Kamasszal" pár hete egy nap alatt megnéztük a "The Best Exotic Marigold Hotel" és a "Second Best Exotic Marigold Hotel"-t. Nagyon jót szórakoztunk, de tényleg!
Mindenkinek szívből ajánlom!
Az első részben van egy nagyon helyes mondás. Ezek után ez lett az új mottóm!
"Everything will be alright in the end. So, if it is not alright, it is not yet, the end."
2015. augusztus 22., szombat
Monológ avagy számvetés a nyári hónapokkal...
A csöppnyi fürdőszobában a reggeli rutin közben jött megint a megvilágosodás.
Egy monológban élek. Azt hiszem, amikor az ember egyedül van és már megtanult magára is figyelni és főleg ha bolond, mint én, akkor valóban egy monológban él. Már ha, megbeszéli magával a gondolatokat. Kvázi, mint Hamlet, amikor az élet legnagyobb kérdését feszegeti.
Vajon aki jó monológokat tud írni az is átéli milyen egy ilyen helyzet?
Júliusban voltunk egy balatoni esküvő afterpartyn, ahol késő este azon kaptam magam, hogy a saját fiammal együtt ugrálok a régi slágerekre, csápolva és ordítva érzem jól magam. Nem, nem ittam sokat, talán 1-2 pohár bort. Nem, nem voltam részeg, csak végre jól éreztem magam.
Egy cseppett sem éreztem kínosnak, hogy korelnökként ezt teszem, mert jól esett. Az csak egy kicsit zavart, hogy szinte senkit sem ismertünk az IfjúPáron kívül, azonban amikor éjjel vártam az autót, ami visszavitt a szállásra és odajött hozzám egy elég kerek, szép nagy darab Anyuka, aki a harmadik bébijével volt jelen és lazán megkérdezi: "Az autóra tetszik várni?" Pár perc hatás szünet után válaszoltam."Igen az autóra, de egyáltalán nem tetszem. Annyira még nem vagyok öreg." Ez a pillanat erősen belém égett és pár hétig lamentáltam ezen magamban: Lehet, hogy mégiscsak öregnek nézek ki????
Aztán amikor erre a balatoni partyra készülve muszáj voltam új fürdőruhákat venni, mert a régiek naggyon régiek és hát itt-ott már kicsik lettek, rá kellett ébredjek, hogy egyrészt ez baromira megterhelő a pénztárcámra nézve, másrészt kicsit vállalhatatlan feladat. Ti: nekem olyan fürdőruha felső kell, amiben véletlenül SINCS szivacs. Nekem nem kell szivacs.
Elég nehezen találtam asszem 2 értelmezhető darabot. Amikor a másodikat próbáltam fel az Intimsimi-ben és lányos zavaromban megkérdeztem az eladó lányoktól, hogy nem ciki-e, akkor az egyik teljes természetességel néz rám és válaszolja: "Tééényleg nem kell szivaaaacs."
Egyébként kivételesen ők nagyon helyesek voltak és ezt most dicséretként fogtam fel.
Sosem voltam színész, sosem vágytam arra, hogy sokan nézzenek.
Én csak csendben élem a saját életem. Aztán amikor egyedül töltött időszakok jönnek - most már tudom, hogy tulajdonképpen én a saját monológomban élek.
Megbeszélem magammal az érzéseket, a gondolatokat, pár hét késéssel ébredek rá dolgokra.
Ma délutántól megint átváltunk családi vígjátékba vagy tragikomédiába attól függően, hogy a Kamaszt milyen lelkiállapotban hozom haza a táboroztatásból. Mármint, most ő táboroztat.
Ha az Ősök is belépnek a színre, akkor tuti átváltunk családi drámába. Ha mondjuk Zs jön, akkor egyszemélyes stand-up comedy részesei lehetünk, mert csak hallgatnunk kell.
(Itt jegyzem meg, ilyen elég régen fordult elő.)
Tehát ez a hét a csend és a monológ hete volt. Igazából azt hiszem az egész augusztus is.
Egyik reggel hangosan megbeszélem magammal, miközben arcot rajzolok magamnak a tükörben, hogy "figyu, ne is tagadd most már, igazából vágysz te is egy jó kapcsolatra."
Hát igen, bevallom. Eddig úgy éreztem, kell a szabadság. Kellett, hogy egyedül legyek magammal, hogy megszokjam az Új Életet, hogy megszokjam azt, hogy a Kizsfiam egy sármos MajdnemNagyfiúvá érik és egyedül küszködöm át a napokat/heteket/hónapokat vele és a többi napi szintű problémával. És különben sem kelljen más pasi büdös zokniját összeszedni.
Eddig azt gondoltam, hogy pont jó ez így nekem. Ezen a héten viszont végre bevallottam Önmagamnak is, hogy változott a dolgok állása. Most már NEM jó ez így nekem.
Azt hiszem, most már felkészült vagyok rá, hogy végre valakivel kapcsolódjak. És vágyom rá, hogy végre valaki mellett végre ne a Superwoman legyek, hanem csak egy Nő.
A hőséget nagyon rosszul viseltem, főleg amikor itthon is 32 fok volt a csúcs és éjjel sem aludtam rendesen. Most próbálom magam kialudni, utólag.
A hét 7 napjából 5 rutinszerűen telik: séta a buszmegállóig- buszozás lehetetlen körülmények között - séta a munkahelyre - ott túlélésre játszunk -(néha idegösszeomlással fűszerezve) - utána vagy irány a buszmegálló - zötykölődés és séta haza vagy pedig busz után rohanás (megpróbálom elérni a ritkán és csak bizonyos időszakban közlekedő buszt) mindezt a Szépvölgyi út bevehetetlen szétbombázott környezetében - átbuszozás a hegyen - locsolás Anyuéknál - buszozás haza.
Ahogy Málna nemrég mondta nekem, mintha egy Városnéző buszon utaznék folyamatosan.
Azon kapom magam szerda este, amikor hazaérek Anyuéktól - már végre itthon vannak és főzött nekem nagyon finom vacsit és kivételesen nem egymást martuk halálra, hanem egy jót beszélgettünk - hogy már augusztus 19-e van.
Itt bevillan, hogy TeJóÉg - OMG - ma van 2 éve, hogy itt lakom. A saját lakásunkban.
De semmi érzelmi vihar sem tör a felszínre. Pedig rákészültem! De tényleg...
Másnap meglátogat K, aki 13 éve távollét után megpróbál itthon élni. Csacsog, mesél, én élvezem, hogy megtisztel a bizalmával. Beszélgetünk, eszünk egy felejthető kínait. Majd elsétálunk a Lánchídig és beverekedjük magunkat a Mesterségek Ünnepére.
Én kb 5 perc után kapok idegbajt a tömegtől és a sok tolakodó embertől, de igyekszem palástolni. Felküzdjük magunkat a Várba, átsétálunk és lent a járhatatlan Moszkva térnél búcsúzunk el egymástól. Örülök neki és támogatni szeretném, ha gondja van. Eltelt a nap.
Este egyáltalán nem hoz lázba a tűzijáték. Eszembe jut, hogy 2 éve G ezen az estén velem volt és akkor azt gondoltam, hogy akkor most itt kezdődik egy új korszak egy új férfival az oldalamon.
Az egészből nem lett semmi.
Kapcsolgatok, ahogy Nagyi is mindig. (az már csak hab a tortán, hogy ebben a hónapban realizálom magamban, hogy megint OMG ugyanazt csinálom, mint Nagyi. ti: a buszon ülve már az induláskor előveszem a lakáskulcsot, nehogy keresni kelljen. Ezen jót röhögök magamban.)
Belefutok egy visszaemlékezős műsorba Cserháti Zsuzsásról. Érdekes, érdekel. Tovább kapcsolok, amikor vége. Belefutok egy jó kis 1984-es moziba: Meryl Streep és Robert de Niro: Zuhanás a szerelembe.
Nézem a filmet és irigylem őket, ahogy egymásra néznek. A képernyőről is süt a vágy, amit egymás iránt éreznek. Hirtelen elönt a forróság és a vágy engem is. Vágyom egy Férfire. Szeretném, ha valaki rám is így nézne. Ezt még habosítom egy kicsit magamban - elvégre bármikor simán átváltok egy monodrámába, végül egy kis sírással zárom az átütő érzelmi drámai kifakadást.
Másnap (azaz tegnap) semmihez sincs se kedvem, sem erőm. Kicsit haragszom magamra, hogy lehetek ilyen léha, de tényleg, még port sem töröltem. Olvasgatok a neten, megnézem ezt-azt, Konstatálom, hogy a fb-on vagy ömlengésekkel van tele: "decsudajóéletünkvan", "milyencukiababánk", "defantasztikusfotókatkészítek", "látjátokmerrejárunknyaralni" stb vagy egymásnak esnek az emberek. A két véglet. Vagy a cukiság hegyek vagy a gyűlölködés.
Besokallok és számomra is váratlan fordulattal bealszom. Estére nincs lelkiismeret furdalásom.
Vége megengedtem magamnak egy igazán lazulós napot. Na azért nem volt pizsiparty, ezt azért hárítottam. Este egy kis könyvolvasás az ágyban és kész. Végre jót alszom a hűvös időben.
Reggel már megint a egyik monológom bekapcsol a fejemben - és nem, nem bolondultam meg, csak túl nagy a csend és valakivel meg kell beszélni a leülepedett dolgokat.
Legalább saját magammal jóban vagyok...
Egy monológban élek. Azt hiszem, amikor az ember egyedül van és már megtanult magára is figyelni és főleg ha bolond, mint én, akkor valóban egy monológban él. Már ha, megbeszéli magával a gondolatokat. Kvázi, mint Hamlet, amikor az élet legnagyobb kérdését feszegeti.
Vajon aki jó monológokat tud írni az is átéli milyen egy ilyen helyzet?
Júliusban voltunk egy balatoni esküvő afterpartyn, ahol késő este azon kaptam magam, hogy a saját fiammal együtt ugrálok a régi slágerekre, csápolva és ordítva érzem jól magam. Nem, nem ittam sokat, talán 1-2 pohár bort. Nem, nem voltam részeg, csak végre jól éreztem magam.
Egy cseppett sem éreztem kínosnak, hogy korelnökként ezt teszem, mert jól esett. Az csak egy kicsit zavart, hogy szinte senkit sem ismertünk az IfjúPáron kívül, azonban amikor éjjel vártam az autót, ami visszavitt a szállásra és odajött hozzám egy elég kerek, szép nagy darab Anyuka, aki a harmadik bébijével volt jelen és lazán megkérdezi: "Az autóra tetszik várni?" Pár perc hatás szünet után válaszoltam."Igen az autóra, de egyáltalán nem tetszem. Annyira még nem vagyok öreg." Ez a pillanat erősen belém égett és pár hétig lamentáltam ezen magamban: Lehet, hogy mégiscsak öregnek nézek ki????
Aztán amikor erre a balatoni partyra készülve muszáj voltam új fürdőruhákat venni, mert a régiek naggyon régiek és hát itt-ott már kicsik lettek, rá kellett ébredjek, hogy egyrészt ez baromira megterhelő a pénztárcámra nézve, másrészt kicsit vállalhatatlan feladat. Ti: nekem olyan fürdőruha felső kell, amiben véletlenül SINCS szivacs. Nekem nem kell szivacs.
Elég nehezen találtam asszem 2 értelmezhető darabot. Amikor a másodikat próbáltam fel az Intimsimi-ben és lányos zavaromban megkérdeztem az eladó lányoktól, hogy nem ciki-e, akkor az egyik teljes természetességel néz rám és válaszolja: "Tééényleg nem kell szivaaaacs."
Egyébként kivételesen ők nagyon helyesek voltak és ezt most dicséretként fogtam fel.
Sosem voltam színész, sosem vágytam arra, hogy sokan nézzenek.
Én csak csendben élem a saját életem. Aztán amikor egyedül töltött időszakok jönnek - most már tudom, hogy tulajdonképpen én a saját monológomban élek.
Megbeszélem magammal az érzéseket, a gondolatokat, pár hét késéssel ébredek rá dolgokra.
Ma délutántól megint átváltunk családi vígjátékba vagy tragikomédiába attól függően, hogy a Kamaszt milyen lelkiállapotban hozom haza a táboroztatásból. Mármint, most ő táboroztat.
Ha az Ősök is belépnek a színre, akkor tuti átváltunk családi drámába. Ha mondjuk Zs jön, akkor egyszemélyes stand-up comedy részesei lehetünk, mert csak hallgatnunk kell.
(Itt jegyzem meg, ilyen elég régen fordult elő.)
Tehát ez a hét a csend és a monológ hete volt. Igazából azt hiszem az egész augusztus is.
Egyik reggel hangosan megbeszélem magammal, miközben arcot rajzolok magamnak a tükörben, hogy "figyu, ne is tagadd most már, igazából vágysz te is egy jó kapcsolatra."
Hát igen, bevallom. Eddig úgy éreztem, kell a szabadság. Kellett, hogy egyedül legyek magammal, hogy megszokjam az Új Életet, hogy megszokjam azt, hogy a Kizsfiam egy sármos MajdnemNagyfiúvá érik és egyedül küszködöm át a napokat/heteket/hónapokat vele és a többi napi szintű problémával. És különben sem kelljen más pasi büdös zokniját összeszedni.
Eddig azt gondoltam, hogy pont jó ez így nekem. Ezen a héten viszont végre bevallottam Önmagamnak is, hogy változott a dolgok állása. Most már NEM jó ez így nekem.
Azt hiszem, most már felkészült vagyok rá, hogy végre valakivel kapcsolódjak. És vágyom rá, hogy végre valaki mellett végre ne a Superwoman legyek, hanem csak egy Nő.
A hőséget nagyon rosszul viseltem, főleg amikor itthon is 32 fok volt a csúcs és éjjel sem aludtam rendesen. Most próbálom magam kialudni, utólag.
A hét 7 napjából 5 rutinszerűen telik: séta a buszmegállóig- buszozás lehetetlen körülmények között - séta a munkahelyre - ott túlélésre játszunk -(néha idegösszeomlással fűszerezve) - utána vagy irány a buszmegálló - zötykölődés és séta haza vagy pedig busz után rohanás (megpróbálom elérni a ritkán és csak bizonyos időszakban közlekedő buszt) mindezt a Szépvölgyi út bevehetetlen szétbombázott környezetében - átbuszozás a hegyen - locsolás Anyuéknál - buszozás haza.
Ahogy Málna nemrég mondta nekem, mintha egy Városnéző buszon utaznék folyamatosan.
Azon kapom magam szerda este, amikor hazaérek Anyuéktól - már végre itthon vannak és főzött nekem nagyon finom vacsit és kivételesen nem egymást martuk halálra, hanem egy jót beszélgettünk - hogy már augusztus 19-e van.
Itt bevillan, hogy TeJóÉg - OMG - ma van 2 éve, hogy itt lakom. A saját lakásunkban.
De semmi érzelmi vihar sem tör a felszínre. Pedig rákészültem! De tényleg...
Másnap meglátogat K, aki 13 éve távollét után megpróbál itthon élni. Csacsog, mesél, én élvezem, hogy megtisztel a bizalmával. Beszélgetünk, eszünk egy felejthető kínait. Majd elsétálunk a Lánchídig és beverekedjük magunkat a Mesterségek Ünnepére.
Én kb 5 perc után kapok idegbajt a tömegtől és a sok tolakodó embertől, de igyekszem palástolni. Felküzdjük magunkat a Várba, átsétálunk és lent a járhatatlan Moszkva térnél búcsúzunk el egymástól. Örülök neki és támogatni szeretném, ha gondja van. Eltelt a nap.
Este egyáltalán nem hoz lázba a tűzijáték. Eszembe jut, hogy 2 éve G ezen az estén velem volt és akkor azt gondoltam, hogy akkor most itt kezdődik egy új korszak egy új férfival az oldalamon.
Az egészből nem lett semmi.
Kapcsolgatok, ahogy Nagyi is mindig. (az már csak hab a tortán, hogy ebben a hónapban realizálom magamban, hogy megint OMG ugyanazt csinálom, mint Nagyi. ti: a buszon ülve már az induláskor előveszem a lakáskulcsot, nehogy keresni kelljen. Ezen jót röhögök magamban.)
Belefutok egy visszaemlékezős műsorba Cserháti Zsuzsásról. Érdekes, érdekel. Tovább kapcsolok, amikor vége. Belefutok egy jó kis 1984-es moziba: Meryl Streep és Robert de Niro: Zuhanás a szerelembe.
Nézem a filmet és irigylem őket, ahogy egymásra néznek. A képernyőről is süt a vágy, amit egymás iránt éreznek. Hirtelen elönt a forróság és a vágy engem is. Vágyom egy Férfire. Szeretném, ha valaki rám is így nézne. Ezt még habosítom egy kicsit magamban - elvégre bármikor simán átváltok egy monodrámába, végül egy kis sírással zárom az átütő érzelmi drámai kifakadást.
Másnap (azaz tegnap) semmihez sincs se kedvem, sem erőm. Kicsit haragszom magamra, hogy lehetek ilyen léha, de tényleg, még port sem töröltem. Olvasgatok a neten, megnézem ezt-azt, Konstatálom, hogy a fb-on vagy ömlengésekkel van tele: "decsudajóéletünkvan", "milyencukiababánk", "defantasztikusfotókatkészítek", "látjátokmerrejárunknyaralni" stb vagy egymásnak esnek az emberek. A két véglet. Vagy a cukiság hegyek vagy a gyűlölködés.
Besokallok és számomra is váratlan fordulattal bealszom. Estére nincs lelkiismeret furdalásom.
Vége megengedtem magamnak egy igazán lazulós napot. Na azért nem volt pizsiparty, ezt azért hárítottam. Este egy kis könyvolvasás az ágyban és kész. Végre jót alszom a hűvös időben.
Reggel már megint a egyik monológom bekapcsol a fejemben - és nem, nem bolondultam meg, csak túl nagy a csend és valakivel meg kell beszélni a leülepedett dolgokat.
Legalább saját magammal jóban vagyok...
2015. augusztus 20., csütörtök
2015. augusztus 18., kedd
Nyár végére
Meglepő, hogy bő 1,5 hónapja nem írtam.
Ennek több oka is van.
Egy: dolgoztam, dolgozom, küzdök, szenvedek, próbálok megszokni.
Kettő: a napokat szinte nem is számolom, túl gyorsan telnek.
Három: azóta is - nagyon ritka eseteket kivéve-jól vagyok. Tényleg.
Azt hiszem ez az utazás nagyon kellett és valahogy nagyon sokat számított és hatott rám.
Egyrészt a barátnőm tehet erről, aki vendégül látott minket, aki elviselt minket és minden este volt kedve velem beszélgetni. Vagy engem beszéltetni.
Hiába vagyunk nagyon jó barátok, azért sok mindent neki sem meséltem el az elmúlt 4 évből.
Próbált rendet tenni bennem és sokszor sírtam mellette - mármint a beszélgetések elmaradhatatlan részévé vált - de olyan mély és jogos kérdéseket tett fel, hogy ezekre válaszolnom kellett amellett, hogy nyilván a kérdések bennem is tovább dolgoztak.
De a lényeg, hogy hazaérve tényleg ráéreztem, hogy jól vagyok.
Ennek sajnos külső látszata is van, konkrétan eléggé kikerekedtem.
Próbáltam én még kevesebbet enni, meg mozogni. De könyörgöm egy 31 fokos lakásban kinek van kedve edzeni? És futni? Na azt, már tényleg nem.
Az új helyen betanultam.
És próbálom kitanulni a többieket, akik betartanak. Akik nem akarnak velem együtt dolgozni.
Mert azt szokták meg, hogy nagyon lassan, keveset, gondolkodás nélkül tesznek úgy, mintha dolgoznának.
Szenvedek.
Miközben azon gondolkozom, már megint mi a frászért kapom ezeket a konfliktus helyzeteket?
Egyébként találkoztam Málnával - imádom, hogy így hívják - nagyon bolond, de imádni valóan cuki 19 éves csaj. Persze, asszem ő is kedvel ;)
Tehát egymásra találtunk és az a biztos gondolatom lett egy késő este, hogy olyan, mintha ő a meg nem született első gyermekem lenne...
Létezhet ilyen? Találkozhatnak lelek még életük során újra?
Vagy hogy kellene ezt leírnom????
Miközben a saját, egyetlen Kamaszom meg kész sármos pasivá érik. És cuki módon ő is elmondja nekem, hogy szeret.
Én meg pláne. Jaj annyira csöpögős lehet, amikor mi egymásnak mondogatjuk, hogy "szeretlek".
Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Állandóan. Nincs pihenés, se megállás.
Érzések tömkelege kavarog bennem folyamatosan. Baromira érzékeny és impulzív vagyok már megint.
Intenzív időszakot élek, ami nagyon sokszor borzalmasan lefáraszt, de mégis van energiám.
És néha mégsincs. Öregszem, bakker.
Ha már nem lesz ezer fok újra, bekapcsolom a sütőt megint. Újra nekilátok főzni. Meg sütni is.
És újra szeretnék szerelmes lenni.
Egyszerűen azért, mert megérdemlem.
Carpe diem...
Ennek több oka is van.
Egy: dolgoztam, dolgozom, küzdök, szenvedek, próbálok megszokni.
Kettő: a napokat szinte nem is számolom, túl gyorsan telnek.
Három: azóta is - nagyon ritka eseteket kivéve-jól vagyok. Tényleg.
Azt hiszem ez az utazás nagyon kellett és valahogy nagyon sokat számított és hatott rám.
Egyrészt a barátnőm tehet erről, aki vendégül látott minket, aki elviselt minket és minden este volt kedve velem beszélgetni. Vagy engem beszéltetni.
Hiába vagyunk nagyon jó barátok, azért sok mindent neki sem meséltem el az elmúlt 4 évből.
Próbált rendet tenni bennem és sokszor sírtam mellette - mármint a beszélgetések elmaradhatatlan részévé vált - de olyan mély és jogos kérdéseket tett fel, hogy ezekre válaszolnom kellett amellett, hogy nyilván a kérdések bennem is tovább dolgoztak.
De a lényeg, hogy hazaérve tényleg ráéreztem, hogy jól vagyok.
Ennek sajnos külső látszata is van, konkrétan eléggé kikerekedtem.
Próbáltam én még kevesebbet enni, meg mozogni. De könyörgöm egy 31 fokos lakásban kinek van kedve edzeni? És futni? Na azt, már tényleg nem.
Az új helyen betanultam.
És próbálom kitanulni a többieket, akik betartanak. Akik nem akarnak velem együtt dolgozni.
Mert azt szokták meg, hogy nagyon lassan, keveset, gondolkodás nélkül tesznek úgy, mintha dolgoznának.
Szenvedek.
Miközben azon gondolkozom, már megint mi a frászért kapom ezeket a konfliktus helyzeteket?
Egyébként találkoztam Málnával - imádom, hogy így hívják - nagyon bolond, de imádni valóan cuki 19 éves csaj. Persze, asszem ő is kedvel ;)
Tehát egymásra találtunk és az a biztos gondolatom lett egy késő este, hogy olyan, mintha ő a meg nem született első gyermekem lenne...
Létezhet ilyen? Találkozhatnak lelek még életük során újra?
Vagy hogy kellene ezt leírnom????
Miközben a saját, egyetlen Kamaszom meg kész sármos pasivá érik. És cuki módon ő is elmondja nekem, hogy szeret.
Én meg pláne. Jaj annyira csöpögős lehet, amikor mi egymásnak mondogatjuk, hogy "szeretlek".
Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Állandóan. Nincs pihenés, se megállás.
Érzések tömkelege kavarog bennem folyamatosan. Baromira érzékeny és impulzív vagyok már megint.
Intenzív időszakot élek, ami nagyon sokszor borzalmasan lefáraszt, de mégis van energiám.
És néha mégsincs. Öregszem, bakker.
Ha már nem lesz ezer fok újra, bekapcsolom a sütőt megint. Újra nekilátok főzni. Meg sütni is.
És újra szeretnék szerelmes lenni.
Egyszerűen azért, mert megérdemlem.
Carpe diem...
2015. július 6., hétfő
Más világ
jaj Istenem, hogy ez a Sváj mennyire szép és más!
jaj és mennyire jó volt az út!
elmentünk végre, 4 év után, messzebbre, mint a Hazánk határai.
első nap rögtön 13 órát vezettem és megtettünk kb 1150 km-t.
hegyek, zöld, kék, felhők, tehenek.
csodavilág:
ott aztűn két napig szoknom kellett a jót, de annyira sikerült megszokni, hogy hazaérve már minden annyira zavar.
egyszóval Svájc csodás és baromi drága.
sok szépet láttunk, pár helyen jártunk, nem volt melegünk, de csodás élményekben volt részünk.
és mire hazaértem vagy utána egy kicsivel, jelentem:
Teljesen gyógyulttá nyilvánítom Önmagam!
és ettől fogva minden más!
majd lesz részletesebb beszámoló is, meg fotók is...
jaj és mennyire jó volt az út!
elmentünk végre, 4 év után, messzebbre, mint a Hazánk határai.
első nap rögtön 13 órát vezettem és megtettünk kb 1150 km-t.
hegyek, zöld, kék, felhők, tehenek.
csodavilág:
ott aztűn két napig szoknom kellett a jót, de annyira sikerült megszokni, hogy hazaérve már minden annyira zavar.
egyszóval Svájc csodás és baromi drága.
sok szépet láttunk, pár helyen jártunk, nem volt melegünk, de csodás élményekben volt részünk.
és mire hazaértem vagy utána egy kicsivel, jelentem:
Teljesen gyógyulttá nyilvánítom Önmagam!
és ettől fogva minden más!
majd lesz részletesebb beszámoló is, meg fotók is...
2015. június 19., péntek
majd 1 hónapja,
hogy nem írtam.
így persze - a szar téma mellett- ez sem segíti az olvasottságot.
az a helyzet, hogy elkezdtem "betanulni" egy új helyen.
nem egy agysebészet - de hát az orvosláson kívül szerintem semmi sem az - kivéve, ha az ember Einstein-nek születik -szóval se nem kreatív, se nem izgalmas, de nehéz és kitartást igényel, és egy nagy adag leszarom tablettát főleg! és nem utolsó sorban, van köze az összes eddigi filmes melómhoz.
na, majd meglássuk, a vak is azt mondta. azt nem látott meg semmit, de ezt a második mondatot szinte le sem írtam...
aztán a hajam sajnos most kivételesen rohadt lassan nő, de halad...
mehetnékem van, de nagyon. messzire. elég messzire.
ezért elhatároztam, hogy beülünk a Kamasszal a Zafirkába és meg sem állunk Svájcig.
ott még nem jártunk eddig és.
jó, ha az EmberLányának él ott barátnéja.
az este 6 után nem eszem - csak részlegesen megy, és néha edzem is itthon.
kicsit talán fogytam, de azért küzdelmes lesz ez, már látom.
megvolt a bizi is. jobb, mint tavaly volt, bár nem büszkélkedhetünk kimagasló eredményekkel.
kivéve "rendszeretet-dicséretes"??? és magatartás: jeles???
WTF???
érik még az embert meglepetések.
de alapjában véve a legtöbb dolog most nem érdekel.
eljutottam a "lesz, ami lesz" végéig.
vállat megvon, és nihil...
így persze - a szar téma mellett- ez sem segíti az olvasottságot.
az a helyzet, hogy elkezdtem "betanulni" egy új helyen.
nem egy agysebészet - de hát az orvosláson kívül szerintem semmi sem az - kivéve, ha az ember Einstein-nek születik -szóval se nem kreatív, se nem izgalmas, de nehéz és kitartást igényel, és egy nagy adag leszarom tablettát főleg! és nem utolsó sorban, van köze az összes eddigi filmes melómhoz.
na, majd meglássuk, a vak is azt mondta. azt nem látott meg semmit, de ezt a második mondatot szinte le sem írtam...
aztán a hajam sajnos most kivételesen rohadt lassan nő, de halad...
mehetnékem van, de nagyon. messzire. elég messzire.
ezért elhatároztam, hogy beülünk a Kamasszal a Zafirkába és meg sem állunk Svájcig.
ott még nem jártunk eddig és.
jó, ha az EmberLányának él ott barátnéja.
az este 6 után nem eszem - csak részlegesen megy, és néha edzem is itthon.
kicsit talán fogytam, de azért küzdelmes lesz ez, már látom.
megvolt a bizi is. jobb, mint tavaly volt, bár nem büszkélkedhetünk kimagasló eredményekkel.
kivéve "rendszeretet-dicséretes"??? és magatartás: jeles???
WTF???
érik még az embert meglepetések.
de alapjában véve a legtöbb dolog most nem érdekel.
eljutottam a "lesz, ami lesz" végéig.
vállat megvon, és nihil...
2015. május 28., csütörtök
Kérem a következőt...
Olyan helyzet állt elő, hogy most új dolgok jönnek. Tutira biztosan.
Máshogyan nem is lehet!
Az eddigi melót befejeztem és mivel a mai rohanó világban, a majdnem csak pasikból álló feltörekvő erősen hájpolt cégben a főnökök közül senki sem ér rá az emberekkel beszélni (vagy egyszerűen nem érdekli őket ilyen szinten az ember) így hosszas - a majd két hetes tanakodás végén arra jutottam magammal, hogy nem veszünk könnyes búcsút senkitől, én nem köszöngetek semmit, hanem ennyi.
Nem kell ebből drámát csinálni! Ugye? Minek ezt úgy felfújni?
Te atyaúristen!!!, milyen jó, hogy hatott a galaj tea. Valahogy elmúlt az állandó szorongás, elmúlt a feszültség belőlem. Olyan, mintha kiengedtem volna.
Mit mondjak felüdülés! de Tényleg! (persze, lehet hogy nem csak a galajtea tehet erről...)
Ennél már csak az jobb, hogy a szívem csak nagyon ritkán verdes szanaszét és úgy érzem a pulzusom is rendesen visszalassult. No mondjuk ezzel együtt valószínűleg a mostani időjárás változást nem tudom jól abszolválni és állandóan álmos vagyok. Ihatok én zöldteát és utána kávét, csak ásítozom és ahogy látok egy kanapét vagy ágyat, rögtön el is alszom.
Tehát kérem szépen itt állok kihívásra készen! (Azt hogy mi lesz, fogalmam sincs, de majd lesz valahogy)
Eldöntöttem, hogy mivel az elmúlt 4 hónapot egész nap ülve töltöttem egy asztalnál és a gépemnél, és bármennyire igyekeztem keveset enni, csak ettem - mert ha a többiek is esznek körülötted, akkor te is állandóan ennél - és hát kicsit ellustultam. Nem volt messze, de autóval jártam, mert mondjuk ebben a mostani felfordulásban nem volt kedvem bkv-zni. (itt most lehet gondolni mindenféle kikerekedett testrészre is nyugodtan)
Hiányzik a gyaloglás. A két évvel ezelőtti munkahelyemre sokszor a Batthyány térről átgyalogoltam a Bazilikához vagy fordítva. Ezeket a gyaloglásokat nagyon élveztem!
Így ma itthonról elgyalogoltam a Zsigmond térre egy megbeszélésre, onnan pedig át Pestre a Margit hídon keresztül. Ok, hazafelé már villamossal jöttem.
De végre napközben kint voltam a levegőn, láttam a felhőket, éreztem az arcomon a szelet, néztem a felhőket és csak mentem.
Újra rá kell magam vennem a lépcsőzésre. Fogyni kell, formálódni és nem végleg ellustulni.
És egyúttal elhatároztam, hogy NEM fogok vacsorázni. Muszáj leszek visszafogni magam. Baromira nehéz, amikor érzem az isteni illatokat miközben Kamasz jóízűen falatozik. De ki kell bírni valahogy.
És még mindig elhatározás meg lehetetlen küldetés, de eldöntöttem azt is, hogy végre BE KELL fejeznem a Kamasz takaróját. Azt hiszem 4,5 éve vár arra, hogy elkészüljön.
Minden nap nincs időm horgolni, de szeretnék neki is örömet szerezni és szeretném, ha engem sememlékeztetne nyomasztana! a sok évvel ezelőtt mérhetetlen drágán megvett gyönyörű színűre festett angol gyapjúfonal arra, hogy nem vagyok elég kitartó.
Tehát terveim vannak, most már csak Én magam hiányzok ebből az "ÚjÉlet" projektből.
kéretik drukkolni, akár hangosabban is...
magamat legyőzni a legnagyobb challenge ever!
Máshogyan nem is lehet!
Az eddigi melót befejeztem és mivel a mai rohanó világban, a majdnem csak pasikból álló feltörekvő erősen hájpolt cégben a főnökök közül senki sem ér rá az emberekkel beszélni (vagy egyszerűen nem érdekli őket ilyen szinten az ember) így hosszas - a majd két hetes tanakodás végén arra jutottam magammal, hogy nem veszünk könnyes búcsút senkitől, én nem köszöngetek semmit, hanem ennyi.
Nem kell ebből drámát csinálni! Ugye? Minek ezt úgy felfújni?
Te atyaúristen!!!, milyen jó, hogy hatott a galaj tea. Valahogy elmúlt az állandó szorongás, elmúlt a feszültség belőlem. Olyan, mintha kiengedtem volna.
Mit mondjak felüdülés! de Tényleg! (persze, lehet hogy nem csak a galajtea tehet erről...)
Ennél már csak az jobb, hogy a szívem csak nagyon ritkán verdes szanaszét és úgy érzem a pulzusom is rendesen visszalassult. No mondjuk ezzel együtt valószínűleg a mostani időjárás változást nem tudom jól abszolválni és állandóan álmos vagyok. Ihatok én zöldteát és utána kávét, csak ásítozom és ahogy látok egy kanapét vagy ágyat, rögtön el is alszom.
Tehát kérem szépen itt állok kihívásra készen! (Azt hogy mi lesz, fogalmam sincs, de majd lesz valahogy)
Hiányzik a gyaloglás. A két évvel ezelőtti munkahelyemre sokszor a Batthyány térről átgyalogoltam a Bazilikához vagy fordítva. Ezeket a gyaloglásokat nagyon élveztem!
Így ma itthonról elgyalogoltam a Zsigmond térre egy megbeszélésre, onnan pedig át Pestre a Margit hídon keresztül. Ok, hazafelé már villamossal jöttem.
De végre napközben kint voltam a levegőn, láttam a felhőket, éreztem az arcomon a szelet, néztem a felhőket és csak mentem.
Újra rá kell magam vennem a lépcsőzésre. Fogyni kell, formálódni és nem végleg ellustulni.
És egyúttal elhatároztam, hogy NEM fogok vacsorázni. Muszáj leszek visszafogni magam. Baromira nehéz, amikor érzem az isteni illatokat miközben Kamasz jóízűen falatozik. De ki kell bírni valahogy.
És még mindig elhatározás meg lehetetlen küldetés, de eldöntöttem azt is, hogy végre BE KELL fejeznem a Kamasz takaróját. Azt hiszem 4,5 éve vár arra, hogy elkészüljön.
Minden nap nincs időm horgolni, de szeretnék neki is örömet szerezni és szeretném, ha engem sem
Tehát terveim vannak, most már csak Én magam hiányzok ebből az "ÚjÉlet" projektből.
kéretik drukkolni, akár hangosabban is...
magamat legyőzni a legnagyobb challenge ever!
2015. május 20., szerda
Bukás meg ilyenek...
Napok óta olyan régiesen melankólikus hangulatom van. Fogalmam sincs miért.
De tényleg nem tudom az okát. Na jó van ötletem, de azért mégis.
Igazából azt sem tudom, mi történt a múlt héten.
Azt tudom, hogy szombaton voltam piacon - annyian voltak, hogy idegesített.
Főztem meg takarítottam. Mostam, vasaltam. És nem mentem moziba, bár Pirossal terveztük.
Vasárnap Anyuéknál voltam. Gyereknek a tánciskolájával fellépésük volt szombaton.
Megkért, hogy ha Apa és az Apai Nagyszülők mennek, én/mi ne menjünk.
Ez fájt. Ez olyan övön aluli volt.
Mert tudja, hogy ha Apa meglát engem, kiakad. Azt is tudja, ha Papi meglátja Apát, legszívesebben lelőné. És azt is tudja, hogy ha a VoltApósom meglát engem és/Aput, akkor kinyírna mindenkit.
És ezt nem akarta magának. Ezt az élményt és a többiek előtt leégni.
Én így itthon takarítottam. Az erkélyt is. Miközben sírni lett volna kedvem.
De az a fura, hogy már sírni sem tudok. Pedig az elmúlt napokban többször próbáltam.
E-nek szülinapja volt vasárnap. Felköszöntöttem. Kiderült, hogy van új Pasija.
Naaa, akkor végre sírtam. De csak kicsit.
Neki van. Nekem nincs. Nem tudom hogy csinálja.
Aztán fájt, hogy nem láthatom a saját fiamat táncolni, mert ha az Apjával együtt egyszerre nem lehetünk jelen az életében. Azért ez szar érzés. Nem kicsit szar.
Aztán hétfőn forgatás volt. Most kicsit más volt a munkám és a szerepem. De tudtam, hogy hosszú nap lesz. Reggel a Városmajorban kezdtünk a templomnál.
Amikor végeztünk, költözés volt Műterembe.
nyilván én hazasétáltam az autómért. És csodák-csodája, hazafelé akkorát taknyoltam a Széna tér közepén, mint kb 30-35 éve nem.
Ahogy kell. Gyalogbéka üzemmód.
Felálltam, hazasántikáltam. Észrevettem, hogy a gatyám szétszakadt és a jobb lábamon egy jó nagy seb van.
Higítatlan Betadin-t ráöntöttem, lemostam, valahogy bekötöttem és mentem tovább.
Éjjel, amikor hazaértem azt hittem, hogy hányni fogok, annyira fájt.
Nos, hát gyerekkoromban ilyen hetente fordult elő és már nem emlékeztem mennyire fájt.
Nagyon fáj. Sokáig. Ég. Szúr, Bizsereg. Fáj. Mélyen fáj.
Sántikálok és visítok, ha bármi hozzáér. Ahogy hegged, húzódik és nem tudom kinyújtani a lábam.
Szóval szar. De dolgozni menni kell, a maradék napokra...
Ráadásul vasárnap nem a megszokott fodrászom volt ügyeletben, így a hajamból alig maradt valami Nem tetszik és jó szar a fazonja is.
Semmi sem sikerül.
Mostanában sem.
Elegem van, de tényleg.
Fáj a lábam.
Fája a lelkem.
De már sírni sem tudok...
Szar egyenleg.
Nem kicsit...
És a Kamasznak kötőhártyagyulladása is lett. Tegnap reggelre.
Ma voltunk a szemészeten.
De a sebészetre nem mentem.
De tényleg nem tudom az okát. Na jó van ötletem, de azért mégis.
Igazából azt sem tudom, mi történt a múlt héten.
Azt tudom, hogy szombaton voltam piacon - annyian voltak, hogy idegesített.
Főztem meg takarítottam. Mostam, vasaltam. És nem mentem moziba, bár Pirossal terveztük.
Vasárnap Anyuéknál voltam. Gyereknek a tánciskolájával fellépésük volt szombaton.
Megkért, hogy ha Apa és az Apai Nagyszülők mennek, én/mi ne menjünk.
Ez fájt. Ez olyan övön aluli volt.
Mert tudja, hogy ha Apa meglát engem, kiakad. Azt is tudja, ha Papi meglátja Apát, legszívesebben lelőné. És azt is tudja, hogy ha a VoltApósom meglát engem és/Aput, akkor kinyírna mindenkit.
És ezt nem akarta magának. Ezt az élményt és a többiek előtt leégni.
Én így itthon takarítottam. Az erkélyt is. Miközben sírni lett volna kedvem.
De az a fura, hogy már sírni sem tudok. Pedig az elmúlt napokban többször próbáltam.
E-nek szülinapja volt vasárnap. Felköszöntöttem. Kiderült, hogy van új Pasija.
Naaa, akkor végre sírtam. De csak kicsit.
Neki van. Nekem nincs. Nem tudom hogy csinálja.
Aztán fájt, hogy nem láthatom a saját fiamat táncolni, mert ha az Apjával együtt egyszerre nem lehetünk jelen az életében. Azért ez szar érzés. Nem kicsit szar.
Aztán hétfőn forgatás volt. Most kicsit más volt a munkám és a szerepem. De tudtam, hogy hosszú nap lesz. Reggel a Városmajorban kezdtünk a templomnál.
Amikor végeztünk, költözés volt Műterembe.
nyilván én hazasétáltam az autómért. És csodák-csodája, hazafelé akkorát taknyoltam a Széna tér közepén, mint kb 30-35 éve nem.
Ahogy kell. Gyalogbéka üzemmód.
Felálltam, hazasántikáltam. Észrevettem, hogy a gatyám szétszakadt és a jobb lábamon egy jó nagy seb van.
Higítatlan Betadin-t ráöntöttem, lemostam, valahogy bekötöttem és mentem tovább.
Éjjel, amikor hazaértem azt hittem, hogy hányni fogok, annyira fájt.
Nos, hát gyerekkoromban ilyen hetente fordult elő és már nem emlékeztem mennyire fájt.
Nagyon fáj. Sokáig. Ég. Szúr, Bizsereg. Fáj. Mélyen fáj.
Sántikálok és visítok, ha bármi hozzáér. Ahogy hegged, húzódik és nem tudom kinyújtani a lábam.
Szóval szar. De dolgozni menni kell, a maradék napokra...
Ráadásul vasárnap nem a megszokott fodrászom volt ügyeletben, így a hajamból alig maradt valami Nem tetszik és jó szar a fazonja is.
Semmi sem sikerül.
Mostanában sem.
Elegem van, de tényleg.
Fáj a lábam.
Fája a lelkem.
De már sírni sem tudok...
Szar egyenleg.
Nem kicsit...
És a Kamasznak kötőhártyagyulladása is lett. Tegnap reggelre.
Ma voltunk a szemészeten.
De a sebészetre nem mentem.
2015. május 15., péntek
SzingliAnyu...
már párszor olvastam, de ma megint.
Ez is egy blog.
Szingli Nőkről. Szingli Anyákról.
Meg az is eszembe jutott, amikor B-nek mondtam, hogy megemlítettem a MenzkiAnyukája bejegyzésben, hogy "akkor most ez is sirámos lesz?"
Azt mondtam, hogy: "Nem mindig".
Erre visszakérdezett: "De hogyha szar a az élet?"
"Akkor" , mondtam - "sirámos".
És erről a megjegyzésről jutott eszembe, milyen jó, hogy Fruzsinak van DepiAnyu és HepiAnyu is.
Tehát a Szinglianyu-n a mai cikk: Válasz Csányi Vilmosnak érdekes volt.
Mert miért kell nekünk magyarázkodnunk? Miért kell magunkat szarul éreznünk?
Mert van aki felvállalja, hogy ő direkt szingli.
Azonban ahogy én látom, manapság nincs idejük az embereknek egymásra vagy ismerkedni.
Mert a bárokban jó esetben az EgyÉjszakás kalandokba lehet belebonyolódni. Vagy ha nem, akkor a fősuliról, egyetemről van már párunk. Azt kitartunk.
Vagy nem.
Vagy szétdolgozzunk magunkat a teljesítmény kényszeres kapitalizmusban és időnk sem marad.
Max, ha valaki olyannal dolgozunk együtt ne adj isten, aki megtetszik. (mint ahogy én is így jártam Ex-szel).
Rengeteg a sérült, lelkibeteg ember. Jó szar helyzet.
Ráadásul itt vannak a megmaradt, levetett 40-es feleségek.
A 40-es Pasiknak már mind van családjuk. Vagy ha nincs, már gáz. Vagy elváltak és robotolnak.
És se idejük, se kedvük tartós kapcsolatra, Vagy ismerkedni se.
Nem akarják mégegyszer megszívni. Hülye világban élünk.
Én azt látom a körülöttem lévő fiatalokon, hogy ugyan buliznak, hogy kiengedjék a gőzt egy kis piával és leengedjenek egy kis fűvel, de nem boldogak. Alig vannak barátaik.
Nekünk, akik 1965-70-75 körül születtünk még talán vannak párak, akik barátok.
A későbbiek ebben a hülye mai rohanó világban nem tanultak meg kapcsolódni.
Erősen kapcsolódni és ragaszkodni másokhoz. Szerencsémre nekem maradt egy-két igazi barátom.
Remélem...
Visszatérve a cikkre, sok igazság van benne. És az alapcikk kicsit elszomorító, amire válaszként íródott.
Ez van. Ilyen a világ. És nem kell magunkat megvédeni.
Van, aki nem AKAR már más valakivel élni.
Van, aki akar, de nem nincs kivel. Van, aki annyira akar, hogy már az taszító.
Én, ahogy a cikk is írja - nagyon jól érzem magam a saját életemben úgy, hogy nem kell egy Férfihoz újra igazodnom és nem kell elviselnem.
Bevallom úgy képzeltem, hogy a Férfinek is lesz saját lakása és élete és nekem is. És ha sikerül, együtt vagyunk. De ez persze mind csak illúzió. És a fantáziám, hiszen nincs mellettem Férfi.
Akármilyen hülyén hangzik, csak az elmúlt egy-két hétben kezdtem el magamban is Férfinak hívni, Pasi helyett. Úgy érzem, ez is számít.
Tehát egyik felem élvezi, hogy végre nyugalom van körülöttem.
A másik felem szenved a hiánytól. A Férfi hiányától.
Mert ahogy a Bibliában is írva van: "Nem jó az embernek egyedül"
Mózes I könyve, 2/18:
18. És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.
Ez is egy blog.
Szingli Nőkről. Szingli Anyákról.
Meg az is eszembe jutott, amikor B-nek mondtam, hogy megemlítettem a MenzkiAnyukája bejegyzésben, hogy "akkor most ez is sirámos lesz?"
Azt mondtam, hogy: "Nem mindig".
Erre visszakérdezett: "De hogyha szar a az élet?"
"Akkor" , mondtam - "sirámos".
És erről a megjegyzésről jutott eszembe, milyen jó, hogy Fruzsinak van DepiAnyu és HepiAnyu is.
Tehát a Szinglianyu-n a mai cikk: Válasz Csányi Vilmosnak érdekes volt.
Mert miért kell nekünk magyarázkodnunk? Miért kell magunkat szarul éreznünk?
Mert van aki felvállalja, hogy ő direkt szingli.
Azonban ahogy én látom, manapság nincs idejük az embereknek egymásra vagy ismerkedni.
Mert a bárokban jó esetben az EgyÉjszakás kalandokba lehet belebonyolódni. Vagy ha nem, akkor a fősuliról, egyetemről van már párunk. Azt kitartunk.
Vagy nem.
Vagy szétdolgozzunk magunkat a teljesítmény kényszeres kapitalizmusban és időnk sem marad.
Max, ha valaki olyannal dolgozunk együtt ne adj isten, aki megtetszik. (mint ahogy én is így jártam Ex-szel).
Rengeteg a sérült, lelkibeteg ember. Jó szar helyzet.
Ráadásul itt vannak a megmaradt, levetett 40-es feleségek.
A 40-es Pasiknak már mind van családjuk. Vagy ha nincs, már gáz. Vagy elváltak és robotolnak.
És se idejük, se kedvük tartós kapcsolatra, Vagy ismerkedni se.
Nem akarják mégegyszer megszívni. Hülye világban élünk.
Én azt látom a körülöttem lévő fiatalokon, hogy ugyan buliznak, hogy kiengedjék a gőzt egy kis piával és leengedjenek egy kis fűvel, de nem boldogak. Alig vannak barátaik.
Nekünk, akik 1965-70-75 körül születtünk még talán vannak párak, akik barátok.
A későbbiek ebben a hülye mai rohanó világban nem tanultak meg kapcsolódni.
Erősen kapcsolódni és ragaszkodni másokhoz. Szerencsémre nekem maradt egy-két igazi barátom.
Remélem...
Visszatérve a cikkre, sok igazság van benne. És az alapcikk kicsit elszomorító, amire válaszként íródott.
Ez van. Ilyen a világ. És nem kell magunkat megvédeni.
Van, aki nem AKAR már más valakivel élni.
Van, aki akar, de nem nincs kivel. Van, aki annyira akar, hogy már az taszító.
Én, ahogy a cikk is írja - nagyon jól érzem magam a saját életemben úgy, hogy nem kell egy Férfihoz újra igazodnom és nem kell elviselnem.
Bevallom úgy képzeltem, hogy a Férfinek is lesz saját lakása és élete és nekem is. És ha sikerül, együtt vagyunk. De ez persze mind csak illúzió. És a fantáziám, hiszen nincs mellettem Férfi.
Akármilyen hülyén hangzik, csak az elmúlt egy-két hétben kezdtem el magamban is Férfinak hívni, Pasi helyett. Úgy érzem, ez is számít.
Tehát egyik felem élvezi, hogy végre nyugalom van körülöttem.
A másik felem szenved a hiánytól. A Férfi hiányától.
Mert ahogy a Bibliában is írva van: "Nem jó az embernek egyedül"
Mózes I könyve, 2/18:
18. És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.
2015. május 10., vasárnap
A kanapén ülök...
és ólmos fáradtság lett rajtam úrrá.
Az elmúlt 3 hétben pihenőnap nélkül dolgoztam és már alig vártam, hogy befejeződjön ez a rész.
Szerencsére mára jutott végre egy szabadnap.
Tegnap azt terveztem, hogy frissen kiugrom az ágyból, gyorsan bekapom a reggelit és irány a szabad, a természet.
Milyen csodás lesz kijutni a városból, hiszen az elmúlt 14 napban nagyrészt egy besötétített vagy csak műfénnyel szórt kis műteremben ültem! Ott is ettünk. Néha kinéztem az ajtón vagy lementem kajáért. De mégis a bezártság érzése nagyon erős volt.
(Tegnap pont azon töprengtem, hogy vajon egy börtönben hogy bírják ki a rabok? Mit csinálnak a tudatukkal, hogy kibírják a bezártságot?)
Dunakanyar? vagy Velencei tó? Vagy a legrosszabb esetben is Római part, egy jó kis hekkezés!
Ó, vagy hát a Dürer kertben a Food Truck Show!
Ehelyett még mindig pizsamában ülök a kanapén és nézek ki a fejemből, miközben igazából megmozdulni sincs kedvem.
A gyógyteát (galaj) és a fél liter zöldteát már megittam - semmi hatás, egy pohár narancslevet is. Kéne még egy jó nagy bögre kávé...
(Olyan kedves élmény ért tegnap! Bent voltunk többen is dolgozni. Bent jó nagy, igazi kávégép van. Hátramentem az egyik részlegbe, amikor is felhívott A, hogy kérek-e kávét? Hát úgy meglepődtem a kedvességén. Hirtelen kifutott a számon, hogy: " fú de régen főzött nekem reggel kávét férfi csak úgy !") Meghatódtam. Ja, az a fene nagy lelkem. De nagyon jól esett nna.
Maris már mosott egy adagot, ezt már kiterigettem. Most megy a második adag. És lenne még egy harmadik is. Elvégre valahogy be kellene hoznom a lemaradást, ami felhalmozódott az elmúlt 3 hétben. A lakást is végre rendbe kéne szedni - de ezt tuti nem ma fogom megtenni. Vasalatlan ingből most kb 8 lóg már hetek óta a kilincsen. Ezt ma mindenképpen meg kéne csinálnom!
A hűtő tele van maradékkal. Édességből van 3 hetes és 1 hetes is. Csak megkívánja a szemem, aztán jól nem eszem meg.
Az erkélyt ki kéne takarítani, hogy ha végre kisütne a nap kiülhessek pedikűrözni. Mert hát azt is nagyon kéne.
De még zuhanyozni sincs kedvem. Ma inkább lennék Büdös Pizsamázó.
Az embert annyira tudja pörgetni a saját tudata, hogy meddig kell valamit kibírni. És ha annak vége, utána jön egy jó nagy visszaesés. Amikor az ember megkönnyebbül, hogy végre vége, egyből kijön a fáradtság is rajta.
Most ez van. Igazából az utcára sincs kedvem lemenni, mert végre egy napot szeretnék a 4 fal között lenni nyugiban. Olyan szétfolyós nyugalomban. Amikor én is és az idő is ólmosan lassan telik.
Ha sütne a nap, az feldobna biztosan.
A másik Énem pedig most rögtön utazna. Bele a világba. Mert utazni jó. Mert élmény kell.
Mert már évek óta nem utaztam sehová. Menni kéne, menni kéne.
De még itt ülök és gondolatok ezrei cikáznak, hogy írni is kéne, mert annyi mindenről lenne mit...
Az elmúlt 3 hétben pihenőnap nélkül dolgoztam és már alig vártam, hogy befejeződjön ez a rész.
Szerencsére mára jutott végre egy szabadnap.
Tegnap azt terveztem, hogy frissen kiugrom az ágyból, gyorsan bekapom a reggelit és irány a szabad, a természet.
Milyen csodás lesz kijutni a városból, hiszen az elmúlt 14 napban nagyrészt egy besötétített vagy csak műfénnyel szórt kis műteremben ültem! Ott is ettünk. Néha kinéztem az ajtón vagy lementem kajáért. De mégis a bezártság érzése nagyon erős volt.
(Tegnap pont azon töprengtem, hogy vajon egy börtönben hogy bírják ki a rabok? Mit csinálnak a tudatukkal, hogy kibírják a bezártságot?)
Dunakanyar? vagy Velencei tó? Vagy a legrosszabb esetben is Római part, egy jó kis hekkezés!
Ó, vagy hát a Dürer kertben a Food Truck Show!
Ehelyett még mindig pizsamában ülök a kanapén és nézek ki a fejemből, miközben igazából megmozdulni sincs kedvem.
A gyógyteát (galaj) és a fél liter zöldteát már megittam - semmi hatás, egy pohár narancslevet is. Kéne még egy jó nagy bögre kávé...
(Olyan kedves élmény ért tegnap! Bent voltunk többen is dolgozni. Bent jó nagy, igazi kávégép van. Hátramentem az egyik részlegbe, amikor is felhívott A, hogy kérek-e kávét? Hát úgy meglepődtem a kedvességén. Hirtelen kifutott a számon, hogy: " fú de régen főzött nekem reggel kávét férfi csak úgy !") Meghatódtam. Ja, az a fene nagy lelkem. De nagyon jól esett nna.
Maris már mosott egy adagot, ezt már kiterigettem. Most megy a második adag. És lenne még egy harmadik is. Elvégre valahogy be kellene hoznom a lemaradást, ami felhalmozódott az elmúlt 3 hétben. A lakást is végre rendbe kéne szedni - de ezt tuti nem ma fogom megtenni. Vasalatlan ingből most kb 8 lóg már hetek óta a kilincsen. Ezt ma mindenképpen meg kéne csinálnom!
A hűtő tele van maradékkal. Édességből van 3 hetes és 1 hetes is. Csak megkívánja a szemem, aztán jól nem eszem meg.
Az erkélyt ki kéne takarítani, hogy ha végre kisütne a nap kiülhessek pedikűrözni. Mert hát azt is nagyon kéne.
De még zuhanyozni sincs kedvem. Ma inkább lennék Büdös Pizsamázó.
Az embert annyira tudja pörgetni a saját tudata, hogy meddig kell valamit kibírni. És ha annak vége, utána jön egy jó nagy visszaesés. Amikor az ember megkönnyebbül, hogy végre vége, egyből kijön a fáradtság is rajta.
Most ez van. Igazából az utcára sincs kedvem lemenni, mert végre egy napot szeretnék a 4 fal között lenni nyugiban. Olyan szétfolyós nyugalomban. Amikor én is és az idő is ólmosan lassan telik.
Ha sütne a nap, az feldobna biztosan.
A másik Énem pedig most rögtön utazna. Bele a világba. Mert utazni jó. Mert élmény kell.
Mert már évek óta nem utaztam sehová. Menni kéne, menni kéne.
De még itt ülök és gondolatok ezrei cikáznak, hogy írni is kéne, mert annyi mindenről lenne mit...
2015. május 8., péntek
mégiscsak öregszem... I felvonás
ez a héten több dologból is kiderült a számomra.
Első sztori: ahol dolgozom az egy nagyobb kb 45 fős filmes cég. Itt most időszakosan külsősként dolgozom. De hát ahogy lenni szokott, nem mindenkit ismertem régebb óta vagy tudták ki is vagyok. Vannak olyan részlegek, akikkel eddig nem találkoztam.
Most pár hete pont egy olyan helyes sráccal dolgozom, aki nem ismert.
Valamelyik nap dumáltunk és valahogy szóba jött, hogy én mindenkit el szoktam nevezni, kitalálok mindenkinek egy vicces nevet, így sokkal könnyebb az illetőről magunk között beszélni.
És hát itt jött a vicc és ami a lényeg. Kiderült, hogy ők hátul - akik nem ismertek is adtak nekem egy "nevet". Így lettem Menzki Anyukája.
menzkie egy fiatal rendező srác, akivel február-márciusban együtt dolgoztam. Valóban jól megértettük egymást, könnyen ment a munka. És a többiek a hátsó részlegen nem tudták ki vagyok, mit csinálok, csak azt látták, hogy jól dolgozunk együtt - mondhatnám kissé nagyképűen, hogy teljes egyetértésben, és így lettem Menzkie Mamája.
Első hallásra rögtön a szívemhez kaptam. "Jesszusom! Ezek szerint hiába próbálom leplezni a 46 évemet? Minden erőfeszítésemért kár volt, ha mégis látszik, hogy Anyuka vagyok? Úristen!!
Itt a világnak az ő vége! És mi lesz a lelkemmel, aki belül max 26?"
Tehát első hallásra ez bizony sokkolt. Meg is kérdeztem gyorsan B-t, hogy ezek szerint tényleg ennyire öregnek nézek ki? Itt elkezdtem lefelé csúszni a széken, hogy ÓmájGád- ilyen nincs.
Cuki volt és sietett megnyugtatni, hogy "Ó hát annyira nem is, inkább a közöttetek lévő harmónia miatt..."
Pár percnyi szívmegállás után azonban olyan jót röhögtem az egészen.
Még hazafelé is. Sőt első dolgom volt elújságolnom a Kamasznak. Ő is jót röhögött ezen.
Végül pedig megosztottam szegény Menzkie-vel is a hírt, miszerint nyert magának egy fogadott Anyát. Először őt is sokkolta a hír, majd azért röhögött egy jót.
(Felnőtt életemben másodszor kaptam egy helyes elnevezést. Bár lehet máskor is kaptam, máshol, de azok lehet, hogy se nem kedvesek, viszont nem is tudok róluk.
Az elsőt is egy ismeretlentől kaptam, ami annyira kedves és találó volt, hogy a blogger nevemmé vált. JamjarLady
Utoljára kicsi gyerekként volt 2 becenevem.)
Első sztori: ahol dolgozom az egy nagyobb kb 45 fős filmes cég. Itt most időszakosan külsősként dolgozom. De hát ahogy lenni szokott, nem mindenkit ismertem régebb óta vagy tudták ki is vagyok. Vannak olyan részlegek, akikkel eddig nem találkoztam.
Most pár hete pont egy olyan helyes sráccal dolgozom, aki nem ismert.
Valamelyik nap dumáltunk és valahogy szóba jött, hogy én mindenkit el szoktam nevezni, kitalálok mindenkinek egy vicces nevet, így sokkal könnyebb az illetőről magunk között beszélni.
És hát itt jött a vicc és ami a lényeg. Kiderült, hogy ők hátul - akik nem ismertek is adtak nekem egy "nevet". Így lettem Menzki Anyukája.
menzkie egy fiatal rendező srác, akivel február-márciusban együtt dolgoztam. Valóban jól megértettük egymást, könnyen ment a munka. És a többiek a hátsó részlegen nem tudták ki vagyok, mit csinálok, csak azt látták, hogy jól dolgozunk együtt - mondhatnám kissé nagyképűen, hogy teljes egyetértésben, és így lettem Menzkie Mamája.
Első hallásra rögtön a szívemhez kaptam. "Jesszusom! Ezek szerint hiába próbálom leplezni a 46 évemet? Minden erőfeszítésemért kár volt, ha mégis látszik, hogy Anyuka vagyok? Úristen!!
Itt a világnak az ő vége! És mi lesz a lelkemmel, aki belül max 26?"
Tehát első hallásra ez bizony sokkolt. Meg is kérdeztem gyorsan B-t, hogy ezek szerint tényleg ennyire öregnek nézek ki? Itt elkezdtem lefelé csúszni a széken, hogy ÓmájGád- ilyen nincs.
Cuki volt és sietett megnyugtatni, hogy "Ó hát annyira nem is, inkább a közöttetek lévő harmónia miatt..."
Pár percnyi szívmegállás után azonban olyan jót röhögtem az egészen.
Még hazafelé is. Sőt első dolgom volt elújságolnom a Kamasznak. Ő is jót röhögött ezen.
Végül pedig megosztottam szegény Menzkie-vel is a hírt, miszerint nyert magának egy fogadott Anyát. Először őt is sokkolta a hír, majd azért röhögött egy jót.
(Felnőtt életemben másodszor kaptam egy helyes elnevezést. Bár lehet máskor is kaptam, máshol, de azok lehet, hogy se nem kedvesek, viszont nem is tudok róluk.
Az elsőt is egy ismeretlentől kaptam, ami annyira kedves és találó volt, hogy a blogger nevemmé vált. JamjarLady
Utoljára kicsi gyerekként volt 2 becenevem.)
2015. május 3., vasárnap
Anyák napja
(tavaly rajzolta nekem valamilyen alkalmazással)
Amikor a mostani Kamasz még kicsi volt, az Apjával állandóan azon tanakodtunk, vajon elég jó szülei vagyunk-e. Aztán abban maradtunk általában, hogy majd ha felnő és lesz saját családja, akkor fogjuk látni, hogy jól csináltuk-e. Jó utat és példát mutattunk-e.
Hát ez a kérdés az utóbbi években meglehetősen ingatag és nehéz, mert valószínű az Ő lelkéből sem lehet eltüntetni a sérüléseket, sem a megélt fájdalmakat.
Sajnos a gyerekpszichológusok jótanácsát - miszerint a saját bajaimmal ne terheljem a Kamaszom lelkét - nem tudtam betartani. Mert Én azt gondoltam, sokkal jobb, ha őszintén elmondom neki a búmat-bánatomat. Hiszen ha nem mondom el, akkor is érzi, hogy valami nincs rendben.
Így tehát mindent megbeszéltünk.
Mostanában meg arról szoktam vele beszélgetni, hogy látom azért miket csinál(hat)tam rosszul eddig, de bevallom a jószándék vezérelt, max nem jól csináltam.
Ezen el szoktunk lamentálni együtt egy darabig, aztán a világért sem mondaná ki (csak nagyon ritkán), hogy azért maga szerint egész jó dolga van.
Bízom abban, hogy az őszinteségem majd az Ő életében is elég jó útravaló marad.
Nem tudom hogy kell JóAnyának vagy ElégJóAnyának lenni. Én SZarAnya voltam, nem olyan fantasztikus, mint manapság dívik és ajánlatos.
Amikor még pici volt küzdöttünk egymással és a szoptatással. Nem ment igazán jól, hiába híztam 8 kg emiatt. 6 hetes kora után tápszert is kapott és 6 hónap után abbahagytuk a bohóckodást.
Nem igény szerint evett bárhol-bármikor, hanem rend szerint 3-4 óránként. Ahogy a doki is ajánlotta.
Nem raktam állandóan cicire, ha éppen nyüglődött. Nem kapott kizárólag BIO kaját, sem gluténmenteset. Nem pépesítettem össze az ételét, hanem kicsit darabosan ette.
Azt hiszem kb 9 hónapos lehetett, amikor kikövetelte magának is a kolbászt.
Nem hordoztam magamra kötve sem elől, sem hátul, mert a múlt évezredben ez még nem volt szokás. Nem rezzentem össze minden egyes apró nyekergésére sem, mert fáradt voltam.
Viszont imádtam, amikor az ölemben aludt el.
Hagytam bőgni, néha sokáig. Volt hogy én a wc-n ülve bőgtem, miközben Ő a kiságyában üvöltött.
3,5 hónapos korára belefáradtam az állandó alig alvásba és hagytam 3 éjszakán át üvölteni.
Mert már aludni akartam és amúgy sem szopott rendesen, és ő maga kezdte széthúzni az evések időszakát. (természetesen egyeztettem a gyerekorvossal).
És azután simán aludt, ahogy leraktuk. Nem kapott kakaót az ágyába, hogy el tudjon aludni.
Nem mászkáltunk lábujjhegyen sem. Nem óvtuk-védtük mindentől, hanem a mindennapi életünk részévé vált.
Megtanulta a rendszert és mi tartottuk magunkat a saját rendszerünkhöz.
Nem változtattunk mindent meg csak azért, mert ő van. Ő szokott bele a mi rendszerünkbe.
Nyilván most mindenki hüledezik, hogy szegény gyerek és a lelke.
Hát biztosan sokat sérült. Aláírom.
Sőt, amikor 3 éves körül egyszer elfogta az abbahagyhatatlan hisztéria és már levegőt sem kapott annyira behergelte magát, simán beraktam pucéran a kádba és rányitottam a jéghideg vizet. Mert nem volt más megoldás arra, hogy kizökkentsem ebből. Pár perc alatt megnyugodott.
Utána megbeszéltük, hogy kellett ez neki is.
Később, ha kezdődött a hiszti, szóltam neki, hogy akkor menjen és mossa meg az arcát hideg vízzel. Nem én cibáltam, hanem hagytam tegye meg ő. Mindig hatásos volt.
De ha éppen olyanja volt, mindig babusgattam ölelgettem. Mindig érezte (remélem), hogy nagyon szeretem és számomra ő a legfontosabb.
Fogalmam sem volt sokáig, hogy kialakult-e közöttünk egy erős Anya-Fia kapcsolat.
Évekig azt gondoltam, hogy Apa neki sokkal fontosabb, hiszen Anya mindig ott van. Ha kell, ha nem. És így nyilván nem érdekes, inkább uncsi.
Aztán amikor párszor úgy alakult, hogy nagyon beteg lett és csak Én voltam neki jó - mást egyszerűen elüldözött maga mellől - akkor azt gondoltam, mégis csak ragaszkodik hozzám.
Később (2007-ben) amikor egy erős huszárvágással jószerivel kiiratkoztam a Családunkból 13 hétre egy fantasztikus munkalehetőség miatt, 1 hónapig nem szólt hozzám.
Igaz alig látott, de akkor sem szólt hozzám. Átnézett rajtam.
Egy reggel bejött a fürdőszobába amikor zuhanyoztam és a maga határozott módján nekem szegezte a legfontosabb kérdést:
"Anya, most én vagyok neked fontosabb vagy a munkád?"
Bevallom, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Megmagyaráztuk Apával neki, hogy ez most számomra egy olyan kihagyhatatlan lehetőség, amit legyen kedves értsen meg. És elfogadta. Csak meg kellett vele beszélni.
Az évek során megtanulta elfogadni a sokszor kiszámíthatatlan munkanapjaimat.
Nemrég, pedig amikor Apa választás elé állította, hogy kivel marad, kért egy nap gondolkodási időt. Majd mondta, hogy velem. Nem tudom, hogy jól döntött-e, ha őt nézem. Ha engem, akkor persze.
Remélem, hogy ő maga is így gondolja.
Nekem jó dolgom van, mert egész tűrhetően Kamasz. Persze vannak húzós napok, van amikor iszonyatosan kiakadok rá, de ezt meg is mondom neki.
Sőt néha jóval hangosabb vagyok a nyugodtnál és a kelleténél. Sokszor pedig túlságosan impulzív és intenzív. Hajlamos vagyok túlpörögni dolgokat vagy nagyon beletemetkezni a saját hülyeségeimbe.
Eddig úgy tűnik, ezeket a béna helyzeteimet is nagyon megértően kezeli.
Nem tudom, hogy túl sok lelki terhet rakok-e rá, de mindig őszinte vagyok és mindig elmondom neki, hogy számomra Ő az Életem ajándéka és mindennél jobban szeretem.
Talán ez elég...
És ha ezt nézem hálás vagyok az Édesapjának, mert nélküle a Fiam nem az lenne, aki.
Nélküle nem jöhetett volna létre ez az életemre szóló projekt.
Hála érte...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)