Ennek több oka is van.
Egy: dolgoztam, dolgozom, küzdök, szenvedek, próbálok megszokni.
Kettő: a napokat szinte nem is számolom, túl gyorsan telnek.
Három: azóta is - nagyon ritka eseteket kivéve-jól vagyok. Tényleg.
Azt hiszem ez az utazás nagyon kellett és valahogy nagyon sokat számított és hatott rám.
Egyrészt a barátnőm tehet erről, aki vendégül látott minket, aki elviselt minket és minden este volt kedve velem beszélgetni. Vagy engem beszéltetni.
Hiába vagyunk nagyon jó barátok, azért sok mindent neki sem meséltem el az elmúlt 4 évből.
Próbált rendet tenni bennem és sokszor sírtam mellette - mármint a beszélgetések elmaradhatatlan részévé vált - de olyan mély és jogos kérdéseket tett fel, hogy ezekre válaszolnom kellett amellett, hogy nyilván a kérdések bennem is tovább dolgoztak.
De a lényeg, hogy hazaérve tényleg ráéreztem, hogy jól vagyok.
Ennek sajnos külső látszata is van, konkrétan eléggé kikerekedtem.
Próbáltam én még kevesebbet enni, meg mozogni. De könyörgöm egy 31 fokos lakásban kinek van kedve edzeni? És futni? Na azt, már tényleg nem.
Az új helyen betanultam.
És próbálom kitanulni a többieket, akik betartanak. Akik nem akarnak velem együtt dolgozni.
Mert azt szokták meg, hogy nagyon lassan, keveset, gondolkodás nélkül tesznek úgy, mintha dolgoznának.
Szenvedek.
Miközben azon gondolkozom, már megint mi a frászért kapom ezeket a konfliktus helyzeteket?
Egyébként találkoztam Málnával - imádom, hogy így hívják - nagyon bolond, de imádni valóan cuki 19 éves csaj. Persze, asszem ő is kedvel ;)
Tehát egymásra találtunk és az a biztos gondolatom lett egy késő este, hogy olyan, mintha ő a meg nem született első gyermekem lenne...
Létezhet ilyen? Találkozhatnak lelek még életük során újra?
Vagy hogy kellene ezt leírnom????
Miközben a saját, egyetlen Kamaszom meg kész sármos pasivá érik. És cuki módon ő is elmondja nekem, hogy szeret.
Én meg pláne. Jaj annyira csöpögős lehet, amikor mi egymásnak mondogatjuk, hogy "szeretlek".
Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Állandóan. Nincs pihenés, se megállás.
Érzések tömkelege kavarog bennem folyamatosan. Baromira érzékeny és impulzív vagyok már megint.
Intenzív időszakot élek, ami nagyon sokszor borzalmasan lefáraszt, de mégis van energiám.
És néha mégsincs. Öregszem, bakker.
Ha már nem lesz ezer fok újra, bekapcsolom a sütőt megint. Újra nekilátok főzni. Meg sütni is.
És újra szeretnék szerelmes lenni.
Egyszerűen azért, mert megérdemlem.
Carpe diem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése