Sunshine, boogie, happiness

vagy lehet, hogy nem, de most tényleg süt a nap, bár hideg van.
szeretem a tiszta, hideg időt.

De inkább az a lényeg, hogy 19-én volt a KisKamasz számára egy nagyon fontos esemény.
Neki is, nekünk is az volt. Amolyan első igazi önálló lépés a saját élet felé, a saját gondolatainak a felvállalásához.
Ezt a döntést önállóan hozta már meg, önállóan járta végig a 2 évet.
Mi eddig kísértük, ahogy a keresztelésekor fogadtuk, de innentől kezdve már a saját döntése.
A közösségünk felnőtt tagja lett.

Maga a ceremónia nagyon megható volt, és azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy az összes Anyuka igen csak meghatódva nézte a saját Kamaszát.
Erre az eseményre természetesen elhívtuk Ex-t, és a KisKamasz másik Nagyszüleit, Nagybátyját, unokatesókat.
Kicsit tartottam ettől, mert hát 3 éve nem láttam őket. Kivéve Ex-et ugye.
Ex természetesen nem ült mellém a padba, ahová a szülők ülhettek, így sajnos lemaradt az esemény látványától - nem értem miért nem tartotta fontosnak, hogy lássa mi is történik. Tök mindegy.

Én külön köszöntem a volt Sógoromnak, Sógornőmnek, a gyerkőcöket megöleltem, megpusziltam,
Ex majdnem elkésett, csak pár percen múlt. Anyósomék persze, hogy elkéstek.
Az esemény után amikor mindenki szépen már a napsütésben az utcán csacsogott, Ex odaszökellt hozzám, hogy "Gratulál" és lenyomott 2 puszit. Nem is értettem, és elhúztam az arcom.
Semmi értelme nem volt.
Anyósom kifejezetten kedves volt és helyes velem, nagyon örültem.
Apósom nem volt hajlandó se köszönni, se Apuval kezet fogni, csak vágta a  savanyú arcokat.
A gyerek kedvéért csináltunk közös családi fotókat is, csak Ő és mi szülők, Ő és a nagyszülei.
Tulajdonképpen az egészet élveztem és nem okozott gondot nekem sem.
Örültem a gyerek örömének.

Utána megkönnyebbülve éreztem, hogy úgy érzem már tényleg túl vagyok a nehezén.
Ez az esemény nem vágott már mellbe, nem fájt a lelkem, nem hiányzott semmi.
A gyerek örült, okos volt, szép volt, a nap sütött, a családja ott volt vele és vele örült.
Kell ennél több?
Ugye nem?

Jó volt ez így.
És már nem fáj a lelkem.
Remélem így is marad...