Insomnia

Természetesen nem a szó szoros értelmében, csak évek óta van olyan éjjel, amikor felébredek és utána nem tudok elaludni legalább 1,5-2 órán keresztül.
Ilyenkor nagyon jó dolgokat találok ki vagy találom meg a megoldást (hogy legyen az új ajtó, merre nyíljon, mit ne felejtsek el, mit kell elintézni stb).
Lehet, hogy ez a korral jár, vagy ha későn vacsizunk vagy ha megiszom 2-3 pohár bort a vacsora mellé. Nem tudom mitől van, de mindegy is.

Ma éjjel megint felébredtem és forgolódtam ide-oda. Nem jött álom a szememre.
És elkezdtem gondolkodni.
A pontos gondolatmenetet, az útvonalat, hogy honnan indultam és hogy jutottam el a konklúzióig már nem tudom.
Valahogy az egyedülléttől indultunk, és hogy a Gyerekkel ketten vagyunk. Meg, hogy tulajdonképpen, ha jól belegondolok igazából el sem tudom képzelni milyen lenne, ha az életemben lenne egy új férfi. Hogy férne ide, hol lenne a helye, hogy lenne rá időm stb?

És talán még felrémlett volt Anyósom múltkori kedves megnyilvánulása, hogy már itt lenne az ideje annak, hogy társam legyen. Most már talán nyitnom kéne. Én meg bizonygattam, hogy de hát én már régóta nyitott vagyok. De nincs mit tenni, elkerülnek. Aki nem, az meg rosszabb, mint egy vicc.

És akkor jött a felismerés. Olyan igazi mély döbbenet.
Mi van akkor, ha valóban saját magam szabotálom a saját magam életét.
Hát hiszen amikor anno 1997-ben összeházasodtunk, én valóban komolyan gondoltam a fogadalmam.
A Holtomig-holtáig, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, vidámságban-nehézségben,
Annyira megfogott a fogadalmam mélysége, hogy majdnem elájultam, hogy akkor én ezt most egy életre elmondom ennek a Férfinek az Isten és az emberek színe előtt. Ezt nem lehet visszavonni.
Annyira remegtem, hogy úgy szorítottam Ex kezét, hogy szinte véres nyomot hagyott a jegyűrűje az ujján. Utána persze röhögtünk ezen egy jót.

Most már tudom, hogy Ex nem gondolta ezt így. És még azt is gondolom, hogy egész életemben úgy gondoltam ezt CSAK egyszer lehet elmondani.
Valahol nyilván Nagyiból indultam ki, a mindenek feletti őszinte mély szeretet erős erejéből.
Hogy, ha én valakit így szeretek és komolyan is gondolom, akkor ezt SEMMI sem rombolhatja le, szedheti szét.
És Ex úgy gondolta, hogy a részéről ennyi volt, én meg nem gondoltam így.
Mi van akkor, ha a tudatalattimban ez a fogadalom még mindig érvényes?
Lehetséges az, hogy végül is emiatt valóban én nem engedek be senkit sem az életembe?
Miközben a felszínes énem, egom, testem, lelkem vágyna egy kapcsolatra, hogy érintsek, hogy érintsenek, hogy újra szeressenek és hogy én újra szeressek?
Tudnék-e egyáltalán újra őszintén szeretni? Képes lennék erre egyáltalán?

Végül oda lukadtam ki, hogy ez bizony a legnagyobb szívás az életben, ha pont saját magamat akadályozom. Pedig oldottam ezt már többször is.
A legutolsó alkalommal végre sikerült elvileg lezárni lélek szintjén is. Ja, vagy nem.

De éjjel arra eszméltem, hogy nem tudom elképzelni, hogy a kettőnk új kis bejáratott  életébe betoppanna egy új Valaki.
Már a KisKamasz is mondja, hogy Anya, most már azért remélem lesz pasid.
De azt is mondja, hogy annak a pasinak majd kemény próbákat kell kiállnia.
Csak úgy nem lehet ide belibegni, meg kilibegni innen.
És ha el sem tudom ezt képzelni, akkor lehet, hogy valóban én zártam le magam egy életre.

Na ez itt a gond. És fogalmam sincs, hogy lehet(ne) ezt feloldani.
Létezik-e olyan Férfi, aki ezt fel tudná oldani? Aki meg tudna nyitni?
Tavaly úgy gondoltam igen. De tuti nem gondolhattam igazából így, hiszen nem lett belőle semmi.

Kész önsorsrontás egy hülye beidegződés, egy komolynak hitt fogadalom.
Dühös vagyok magamra és tanácstalan.
Úgy tűnik, alaposan elszúrtam a saját életemet.
Így jártam, de legalább most már tudom, hogy így van.