Speach-less

A szokásos őszi genye-gunya.
Benyaltam valamit, amitől most nem az arcüregem durrant be, hanem ahogy lenni szokott, a légcsövem és a hangszálam tette azt.
Ergo, mára semmi hangom sincs.
De nem baj...

Úgy döntöttem, hogy itthonról dolgozom. Ezt határozottan közöltem mindenkivel.
A Fiúk nyilván nincsenek rám tekintettel, így ellátnak tennivalóval.
Egyrészről nem rossz, másrészről most ezekhez annyira nincs erőm.
De legalább nem ülök itthon és töröm a fejem, mit csináljak, hanem Itthon ülök és teszem a dolgom.
Nagyon más felállás.

A Csendnek és a Hallgatásnak is kell, hogy ideje legyen.
Meg kell hallanom a saját belső hangomat és nem kell mindig beszélni.
Még mindig tudok tanulni, minden nap valamit.
Hálás vagyok.
Most ezért.

Legalább a hideg előtt a saját bazsalikomomból csináltam illatos friss pestót, amit a Kamasz ma zongoraóra előtt csak úgy uzsonnára elfogyasztott.
Még jó, hogy kértem egy kicsit hagyjon. Nem esett túlzásba.

Úgy tűnik ennek most van itt az ideje.
Gondolkodom és hangolódom.
Az Ünnepre.
Az Adventre.

Olyan régi csodavárós hangulatom van. Mint amikor még gyerek voltam...
Mint amikor, még Kamasz kicsi volt.

Ma nézegettem régi fotókat, mert kerestem valamit. SZG azaz Ex, annyira más volt akkor, mint most.
Olyan hihetetlen, hogy valaki így teljesen megváltozzon.
Mégis.
Baj?
Nem.
Nyilván így kellett történnie.
És lassan 3 év után eljutottam oda, hogy ez már nem fáj.
AZ emlékek sem zavarnak, mert már nem is tűnnek emléknek...

Time has changed...