Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, talán igaz sem volt, volt két másik blogom.
Az egyik az Életünkről szólt, amolyan tipikus Nőcis PrivátÉlet blog. Akkoriban még nem írt mindenki blogot és valahogy egész sokan olvasgatták. No nem értem el az ÜnnepeltBlogger szintet, de kialakult egy kör, akikkel ha virtuálisan is, de barátokká, közeli ismerősökké váltunk.
Aztán volt egy Receptblog, amire a receptjeimet gyűjtöttem. Ez elég olvasott és ismert volt egy időben, de amikor úgy alakult, hogy vissza tudtam menni a Filmes Világba, már nem volt erre annyi időm, amiből ezt fent lehetett volna érdekesen és színvonalasan tartani és szépen lassan megritkultak a postok és az olvasók is.
Aztán egy szép őszi napon a fríblog úgy gondolta se szó, se beszéd megszűnik.
Elveszett minden.
De nem bántam, mert már akkor AzAzÉlet nem létezett többé.
És nagyon nehezen, de belekezdtem ebbe.
Ezt már nagyon kevesen olvassák, ismerik. És valószínűleg ennek a kevés embernek is rohadt fárasztó az állandó nyünnyögésemet, érzelmi viharaimat olvasni. Mert nincs semmi haszna.
Ki a frászt érdekel egy másik ember baja-nyűgje?
Mindenkinek meg van a saját pakkja, baja, gondja és elhiszem, hogy nem akarja más kesergését olvasni.
Ez így van rendjén.
Ha másnak nem, hát magamnak írom, hogy egyszer sok év múlva talán eljön majd az az idő, amikor ez a mély depressziós lelkiállapot, ez a prolongált szaros szenvedéses szenvelgés már nem lesz és akkor lehet majd jót röhögni.
Mert az ember a saját kínján tud a legjobban röhögni.
Hogy mennyire tudom magam unni, amikor újfent padlót fogok?
Ki sem mondhatom mennyire.
Hát még másnak mennyire uncsi lehet.
Bocs...
Hát figyelj, azért mindenkinek megvan a szabadsága, hogy mit kezd azzal, amit itt olvas. Nem vagy tolakodó, nem vársz el semmit.
VálaszTörlésCsak magamról tudok beszélni, de egy-egy szomorúbb bejegyzés után mindig azt érzem, hogy többet kellene rád gondolnom, gyógyítóan, mert az az egyetlen, amit valóban adhatunk: az odafigyelést, az odagondolást, a szellemi és lelki odaáramoltatást.
Nem vagy uncsi, még akkor sem, ha ugyanakkor nagyon várom, hogy ismét jó legyen neked, olyan igazán jó.
Mályvacsiga nagyon köszönöm! Hidd el, tudom az agyamban hátul hogy pár ember gondol rám és ez nagyon nagyon jó. Leginkább saját magamat bosszantom, hogy még képes vagyok szarul lenni, és nem tudok vidám, ugrálós postokat írni.
VálaszTörlésMindent köszönök neked és másnak is!