Belefáradtam...

az életembe, az életünkbe.

Rendben van, ez így nagyon durván hangzik, de így érzem ma reggel.
Anno, amikor a Kamasz megszületett Ex  akkori főnökének volt egy jó mondása.
Ex évekig ezt harsogta mindenkinek, milyen szuper meglátás:

"Gratulálok! AZ első 12 év alatt megszereted annyira, hogy a második 12 évet valahogy kibírd."

Nyilván akkor azt gondoltam ez mekkora marhaság.
De mostanság (az elmúlt 2 évben) ráébredtem arra, hogy ez egyáltalán nem marhaság.
Mert hiába tök cuki az ÉnKamaszFiam, akkor is a kamaszkorral járó hangulatváltozásokat, az egész napos alvásokat, a pofavágásokat, a kedvetlenséget, a "ma nincs kedvem senkihez sem szólni" attitűdöt, rohadt nehéz hosszú távon egyedül elviselni. Nem tudom sehogy sem motiválni.
Hiába szeretem, hiába igyekszem vele beszélgetni, ha ő nem akar beszélni, akkor akár tótágast is állhatok úgysem fog velem vagy senkivel sem beszélni.
Mert sokszor úgy érzem a lelkem is kiteszem neki és akkor sem látok rajta semmi változást.
Persze hozzátartozik az is, hogy vannak szeretetrohamai, amelyek ugyanannyira meglepőek és örömmel töltenek el, mint az aktuális "életundoritisze".
Felelős szülő lévén megpróbáltam már ezerféleképpen motiválni, kicsit kimozdítani ebből a láthatóan "kényelmes pocsolyából", de nem látom, hogy bármire is jutottam volna.

És az ilyen hétvégék után, az állandó hajnali kelés, a majd 40 perces ébresztési procedúra, a tízórai elkészítése, a reggeli előállítása stb - vég nélküli macerák után rohadt fáradtnak érzem magam, hogy mindezekkel a "kvázi normális" kamaszkori dolgokkal egyedül küszködöm.
Apuka pont ráérzett mikor következik el az a 12 év, amikor gyakorlatilag lehetetlen elviselni a saját fiát. És nem azért, mert rossz gyerek lenne - sőt ellenkezőleg, néha már túl jó is - hanem azért, mert kamasz és vélhetőleg a hormonok túltengenek benne, a lelke is változik, küzdünk a ragyákkal és közben lassan fel kéne végre nőni. Ez így már önmagában is nagyon megterhelő a Gyerek számára, hát még a mi kis történetünkkel fűszerezve.

És igenis nagyon jó lenne, ha azt látnám, hogy Apuka is megpróbál a Gyerekével foglalkozni.
Akár több napig is. Hogy megtapasztalja milyen az ilyen hangulat. Jó lenne, ha látnám, hogy beszélget vele, hogy megpróbálja a zárkózott lelkét is ő is megérteni, hogy bármit szeretne elérni a saját fiánál.
És nem csak egyedül kellene ezzel is megküzdenem.

Belefáradtam az elmúlt 3 évbe.
A harcba, az örökös túlélésbe, a pénzkeresésbe, a vég nélküli - takarítás, főzés, mosás, vasalás, mosogatás - folyamatába, mindezt tök egyedül.
Én csupán annyit szerettem volna az életemben elérni, hogy egy "rendes, normális működésű" családom legyen, akikkel közösen tudjuk felépíteni az életünket. Ahol együtt dolgozunk, szeretünk és teszünk egymásért.

Rohadtul nem így terveztem, hogy a legnehezebb éveket teljesen egyedül kell megoldanom.
És most úgy érzem, hogy totálisan elfáradtam és most nincs semmi, ami továbblendítene.
Depi van megint...