Ennyi?... ennyi:

Hülye cím, tudom.

De aki eleve handycap-pel születik, akinek állandóan megjósolják a halálát, az tud ezzel együtt élni. Sőt. Bizonyos idő után röhögni tud ezen. És szembenézni. A Halállal is.
Mindig tudtam. És azt hiszem, pont emiatt voltam rosszcsont és próbáltam a határaimat. Pedig így van akkor is, ha a "jótékony" feledés homályába vész az egész.
Nyilván nem tudatosan. Ha belenézek a tenyerembe, nincs vége az életvonalamnak...
Ha hihetek az orvosoknak és másnak, majd 45 éve nem élnék. Akkor?
Sosem féltem a haláltól.
Miért féljek? Minek? Egy másik dimenzió.
Néha,. éjszakánként úgy érzem,  átjárok. Nincsenek határok.
Léteznek határok?
Vannak határok?

Ott feküdtem a műtőasztalon 2003-ban, pontosan tudtam, hogy irtó nagy gáz van, de nem féltem.
Mitől félnék? Elaltattak. És végül, felébredtem nehezen, pár óra múlva.

Most megint ez ugrott be.
Apu meg a SZívbajok.
Örököltem, persze ezt is. Mi mást?
Évek óta érzem, hogy nem ver jól. Amikor nyugis vagyok, akkor dobol összevissza.
Éjszakánként szoktam erre ébredni.
Amióta Apunak megint fájt és voltunk a kórházban, azóta nyaggat, hogy menjek el dokihoz.
Szerzett is,
Most itt ülök a kanapén, egy cuki fehér nyakamba akasztott kis fehér szütyővel, amiben egy gép van és rajtam 4 érzékelő.
Elvileg nézi az EKG-t.
Nem mindegy mikor ver félre?
2 napja fáj a bal karom.
Szar érzés.
És akkor mi van?
Fáj. Majd elmúlik. Vagy én múlok el.

(Nem, nem akarok meghalni, csak nincs semmi bajom a halállal)

Never mind.

Jól vagyok.
Most.
Még
és sok sok év múlva is jól leszek.
akkor sem fogok félni, max a fiatalokat fogom nehezen itt hagyni.
a kamaszt és az övéit.
nincs itt semmi, amiért maradnék.
ha menni kell, megyek.
semmi gond.