Újra itt

Tudom, hogy nagyon sok idő telt el, amióta nem írtam ide.
Nagyon sok minden történt.
A legjobb, hogy sokat dolgozom - talán túl sokat is, és igazából esténként már nincs erőm itthon is a gép előtt ülni.
A "gyerek" végzős lett, megvolt a szalagavató, amin nagyon ügyesen táncolt. Jaj, elképesztően csinos volt és nagyon meghatódtam. Baromi büszke is voltam, ahogy kell.

A "gyerek" a jövő héten nagykorú lesz, ami elég felfoghatatlan és rengeteg emléket hoz fel, ahogy keresgélem a fotókat és visszapörgetem az éveket.
Az Apjával hébe-hóba találkozik, néha ott is alszik, de ez egyáltalán nem rendszeres.
Már nem tanulnak együtt sem.

A Feleség új iskolába jár - Mentálhigiénés szakember lesz, és így persze Apuka is megint tanul, nehogy lemaradjon. Így PHD-re jár, amit én évekig mondtam neki.
Végül is nekem tök mindegy.

Mi nem beszélünk egymással, 2104 december 29-e óta. Annyi volt a kivétel, hogy idén a szeptemberi szülői értekezletre magától jött el, ő ajánlotta fel, hogy segít nekem.
A szülői végén kb 10 percet vártam rá, mire rájött, hogy várom. Aztán lesétáltunk a suliból, kvázi majdnem a régi környékünkig, de én max pár kérdést tudtam feltenni, beszélgetésre semmi lehetőség nem volt, ahogy az együtt töltött évek alatt sem. Ő beszélt, én meg hallgattam.
És persze nekem a legfurább az volt, hogy néztem kívülről egy számomra teljesen idegen embert és el sem tudtam képzelni, hogy valaha is mi együtt éltünk.
A többi személyes részletet még kevésbé. Nem mondom hogy könnyű volt ez megélni, de minden esetre jó, hogy tényleg semmi közünk egymáshoz.
Bár nem tagadom, hogy azért hasznos lenne, ha a közös gyermekünk jövőjéről, a továbbtanulásról és egyebekről sikerülne beszélnünk, de valószínűleg ez sosem fog megtörténni.

A szalagavatón persze sikerült engem "nem észrevenni", pedig csak 1 ember választott el minket egymástól, amikor is a "Langaléta" megtáncoltatta a nagymamáit.
Én köszöntem a Volt Anyósomnak, ahogy illik, Apukának viszont nem sikerült se nekem, se a szüleimnek köszönnie.
Na mindegy is.
Nemsokára befejezzük az ötödik évet is külön. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, bár azért elég nehéz egyedülálló szülőként nevelni egy kamaszt.

Elnézést kérek, ha nem válaszoltam a kommentekre. Elolvastam mindegyiket.
Van, akivel azóta személyes levelezésben vagyok, van akivel távolról tartjuk a laza kapcsolatot.

Ami nekem a legfontosabb az az, hogy a Gyerek azt mondja nekem ,hogy "Anya figyelj, az a legjobb, hogy mi ketten együtt élünk. Már tudom én is, hogy ez így a jobb." És így is gondolja, és elmondja nap, mint nap, hogy mennyire szeret.
És ami a legfontosabb, hogy nagyon tartottam attól, hogy az én rossz példám rányomja a bélyegét az ő életére és félni fog egy normális kapcsolatba belebonyolódni. Rengeteget beszélgettünk erről is, főleg nyár vége felé.
És jelentem, megtört a jég. Szerelem van. Olyan igazi, nagy. Én meg csendben drukkolok nekik.

Jó dolgok

Elég intenzív volt az elmúlt hét és az azt megelőző is.
Jó értelemben.

Két héttel ezelőtti csütörtökre bent hamburgerbulit terveztünk.
Majdnem mindenki csinált valamit a partyra. Én nyilván a hamburgerbucikat vállaltam be kicsit elhamarkodottan.
Többször azt gondoltam, teljesen elment a józan eszem és kissé beparáztam, hogy mégis hogy fogom ezt előállítani a fél személyes konyhámban. Aztán ahogy lenni szokott a para elmúlt.
Bevásároltam a hozzávalókat, normál időben hazajöttem.
Szépen kézzel begyúrtam a 1,5 kg lisztből a kelttésztát. Alaposan kidagasztottam.
Hagytam kelni, majd megformáztam a bucikat, megint pihentek egy kicsit, újraformáztam őket, lekentem, megszórtam szezámmaggal, hagytam nekik megint egy kis időt és végül megsültek.
Ez kb 3,5 órányi tennivaló volt és este 10-re kisültek a gyönyörű zsemlék.
De annyira jól esett!
Szeretettel formáztam minden egyes zsemlét és egyáltalán nem fáradtam el.

Az előző pénteken (október 30-án) volt egy 70-dik Születésnapnak álcázott régi Topis összejövetel.
TOPI. Így csupa nagybetűvel.
A régi öreg reklámosoknak jelenthet valamit a név: Topreklám.
Mariannak volt most a 70-dik születésnapja és Istvánnal úgy döntöttek összetrombitálják a csapatot újra.
Nyilván sokan nem ismertük egymást, mert máskor dolgoztunk ott, de Mariann és István a kapocs.
Olyan volt ott dolgozni, mint egy IgaziNagyCsalád.
Ők mindig inspiráltak minket, elfogadtak és támogattak minket. Elvárásaik voltak, és megkövetelték, hogy dolgozzunk (még jó hogy) de mindeközben olyan légkört és szeretetet teremtettek körénk, ami nagyon ritka.
Fantasztikus évet dolgoztam velük. És mindenki azt hiszem ugyanígy gondolja, aki valaha Topis volt.
Kincs. Az én életemben kincs volt. Most már tudom.
Rengeteg dolgoztunk, de rengeteget röhögtünk is. Igazi csapat volt.

Kedden vége eljött N és Á. Erre már talán 1,5 éve várok, vagy tervezzük. És most.
Annyira örültem. Olyan sokat dumáltunk. Á-t még a múlt századi kezdő reklámos évemből ismerem.
Á férje ismert Hangmérnök volt egy ismert csatornánál. Á-val mindig is nagyon jól megértettük egymást és jól tudtunk együtt dolgozni.
Aztán 2011-ben amikor Ex kórházba került, kiderült, hogy a mellette lévő szobában fekszik Á férje.
Akkor nagyon sokat beszélgettünk. Sajnos L nem sokkal később meghalt.
Mindkettőnk vesztesége még jobban összehozott minket.
N és Á pedig szintén Á férje kapcsán lettek nagyon-nagyon közeli kapcsolatban. Annyira örültem a Lányoknak! Megdicsérték a lakást és tetszett nekik.

Szerdán pedig megint barátnőztem. A & M. Velük is a Topiban dolgoztunk együtt, de a Topis bulitól függetlenül is szoktunk találkozni. A-val sokat beszélgettem az elmúlt években és most ő is konstatálta, hogy végre valóban jól vagyok. Már nem pörgök az unalmas témám körül és nem rovom ugyanazokat a köröket.

Annyira jól tud esni ennyi történés és sok kedves ember.

Hála ezekét a dolgokért!

Befelé

Mostanában sok bent a dolog és estére mindig azt érzem, hogy totál kiszívta valami az erőmet.
Nem tudom, hogy a sokféle dolog, a sok email teszi-e vagy csak öregszem és hamarabb fáradok.
Rájöttem, hogy jót tesz, ha reggel odafelé és este hazafelé valami kellemes nyugtató zenét hallgatok.
Az legalább kiránt a munka gondolataiból. Ma is így volt, miközben gyönyörködtem a Telihold csodájában a tiszta égen.
Lesétáltam a Batthyányi térre és le kellett fotóznom a Parlamentet a Holddal az oldalán.
Full giccs az egész, de gyönyörű.

Most, hogy nyugis zenét hallgattam másként értem haza.
Jól esik a sötét, csak az állandó pici fénysor világít a szekrény tetején és oldalán, a viszonylagos csend (kár, hogy a mosógép morog).
Van időm lehiggadni és csendesedni.
Meg kell találnom önmagam, önmagamon belül és a felszín alatt.  Le kell ásni a mélybe, a középpontomba. Lassan megy, de kényszerítem magam.
Iszom a gyógyteát, és amikor végre hat, jól esik, hogy nyugodtabb leszek. Persze minden feszkót nem foghatok saját magamra, hanem azért a kollégák odateszik magukat hiszti ügyben.
Miközben itthon is teszek-veszek egyfolytában jár az agyam.
Tegnap az ugrott be - fogalmam sincs miért és miből - hogy tulajdonképpen Ex és Én pont egymás tök ellentétei vagyunk, már ami a válási krízist és a sebeket illeti. Mindketten sérültünk.
Na jó azt, hogy én mennyire, azt pontosan tudom. Azt hogy ő sérült-e, azt max csak sejtem.
Én a Magányos Remeténé szerepébe tetszelgem (ami egyáltalán nem tetszik), ő pedig belemenekült az Újra Kamasz Életem van szindrómába és egy új házasságba. A két véglet. Egyik sem egészséges.

Ma egyébként beszélgettem Gerdával (igen, az ismert színésznővel) mert ismerjük egymást és sokat dumáltunk eddig is, és teljesen igaza van, hogy valahogy fel kell szabadulnom végre és nem szabad félnem. Annyira cuki egyébként. De tényleg!
Mert rájöttem (bakker mekkora lángész vagyok!) hogy nyilván azért vagyok egyedül, mert tudat alatt félek.
Félek egy új kapcsolatba, ismeretségbe belevágni, hogy nehogy újra sérüljek és azt kelljen megélnem, amit Exszel.
Bár azt gondolom, hogy már ez a felismerés is óriási haladás.
Szóval elmorfondírozom itt magamban, telnek a napok, én meg pörgök és néha jut idő egy jó sétára Nórával a gödöllői Erzsébet parkban vagy egy vasárnapi ebédre Anyuékkal és még egy kis kultúrára is. Erkel színház: West side story.

Keveset és ritkán írok, de hát most úgy tűnik a mély terápiára nincs idő vagy talán elfogynak a magvas gondolatok.
Ki tudja...

A szeretet, mint fájdalomviselkedés

Mivel az agyamat nehezen tudom kikapcsolni, akkor is jár valamin, ha nem kellene neki.
A töprengés tárgya mégpedig az, hogy a környezetemben van valaki, aki nagyon a középpontban akar lenni, aki nagyon szeretné ha őt imádná mindenki és nem lehetne rosszat mondani rá.
Ezért mindent megtesz!!! Mindenki tündér keresztanyja.
Ellátja az embereket, főz, hoz-visz, mindig mosolyog és mindig kedves, mindig meghallgat stb.

Mit mondjak, naggggyon naaagy tükör nekem!

És nekem ez meg már nagyon nem megy. Mármint a tündérnek levés.
Egyáltalán. Én nem vagyok kedves.
Én egy durva pokróc vagyok amúgy, csak jól palástolom.

Nagyon sokat tudok szenvedni attól, ha érzem azt, hogy hiába vagyok kedves és nyitott, de attól még nem szeret mindenki. Ez sokáig tud zavarni, aztán átbillenek a másik oldalra, hogy már érdekel.
(most is átbillentem már a munkahelyemen és már nem zavar. És amióta nem zavar, azóta kezdenek el változni az irányomba az emberek...)

Ha nem szeret, hát nem szeret. Végül is, ahogy az "Állandó Magán Terapeutám" mondta egyszer nekem. "Miért kéne, hogy szeressen téged mindenki? Hát Jézust sem szerette mindenki!" (bocs!)

Szépen lassan ráébredtem, hogy régebben én is ezt a "szeretek mindenkit" mindenkit, mindig, bármikor, akármikor szívesen vendégül látok, meghallgatok, vigasztalok - szerepet nyomtam.
Bár fel sem tűnt.
Mert akkor ez hozzátartozott az életemhez. Valószínűleg én is fájdalomviselkedés miatt csináltam ezt tudat alatt.

Most ébredtem rá, amiről évekkel ezelőtt tanultunk kineziológián, hogy vannak ilyen emberek, akiknek ez a szerep egyfajta fájdalomviselkedés és mindent megtesznek inkább azért, hogy őket szeressék nagyon, de nagyon, sőt annyira, hogy nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok legyenek.
Mert ha pótolhatatlanok, akkor tuti mindenki szereti őket és ragaszkodik hozzájuk.

Pedig tudjuk, hogy pótolhatatlan ember nincs.
Na ezt azért az élet elég erősen belenyomta a pofámba! Nem volt lányos zavarban, amikor úgy jól telibetalált, mintha egy szeneslapáttal vágott volna pofon.

Pótolható vagyok. De még menyire! Sőt, simán leváltható, kidobható és elfelejthető.
És itt most kivételesen nem az Ex-ről van szó, hanem mondjuk az ő tágabb családjáról, vagy a közös barátoknak hitt emberekről, akik szintén egészen egyszerűen elfelejtettek.
Mintha sosem ismertük volna egymást.

A közös barátok egytől-egyik lekoptak, sőt a saját barátaim is nagyon megritkultak.
Igaz lettek sokkal jobb, igazibb barátaim azóta, de én is változtam.
Nagyon sokat.
Most már nem vagyok cuki.
Már tudom azt mondani, hogy "eddig és ne tovább!"
Most már magammal is meg tudom beszélni, hogy egyszerűen rossz a kedvem és nem próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert sokkal több energiám megy el erre.

Vagyok olyan, amilyen.
Anyám szerint sokszor borzalmas. Meg egyáltalán nem kedves.
Hát ez van. Változom én is az idővel

Azt most azért nem tudom, és kissé elbizonytalanodtam, hogy tudat alatt én ugyanezért voltam-e ilyen "szeretek mindenkit", vagy csak egyszerűen olyan cuki voltam - mert ilyen voltam akkor?
Mondjuk azt, hogy akkor tényleg olyan "édes" voltam...

Október

Ezen a hétvégén alig hittem el, hogy már október van.
Annyira szép idő volt még és végre sikerült kimozdítani a Kamaszt is otthonról.
Elmentünk a Dunához, meg Esztergomba is. Útközben ebédeltünk, a Duna partján (de tényleg) sétáltunk.
Hazafelé sütiztünk Emilnél Pilisvörösváron és bevásároltunk Solymáron.
A gyerek békát keresett, egyszóval olyan igazi kikapcsolódós szombat volt.

Régen, fogalmam sincs hány éve volt egy ugyanilyen hétvégi napunk. Akkor valamiért összevesztünk Ex-el és akkor jöttünk el Marcival. A dömösi étterem ahol akkor ettünk, azóta már bezárt, de az étterem melletti kis pataknál békázott most is a "Gyerek".
Nagyon furák ezek az alkalmak, amikor bevillan egy-egy emlék a régmúltból. Általában felbukkannak, kicsit elgondolkodom rajtuk és múlnak is el.
Néha vissza, visszatérnek és elgondolkodom milyen jó volt, hogy élményekkel teli életünk volt. Viszonylag sok helyre eljutottunk, sok mindent mutattunk a gyereknek.
De fogalmam sincs, hogy őbenne mennyi marad meg. Vajon hogy szelektálhat az Ő agya, emlékezete. Megmaradnak számára élmények, a jó emlékek?
Mit nyomhat el a tudata?

Lassan már 4 éve élünk ketten és olyan, mintha mindig így lett volna.
Lassan megszokom, hogy nincs mellettem senki.
Lassan elhiszem, hogy igazából NINCS normális férfi, aki nem sérült vagy nem családos.
Rájöttem, hogy nem vagyok "ágymelegítő" sem, nem nekem való az a szerep .
Vajon már örökre így maradok és vénségemre én leszek a "ÖregHölgy kuyával"?

Hálás lehetek, hogy egy "normális" kamaszom van. Mondjuk őszintén, azért ő sem teljesen "normális férfi", de bízom benne, hogy valamennyire sikerült annak nevelnem.
Ritkán beszél, de azért az élet dolgait mindig megbeszéljük.
Megtisztel a bizalmával én meg viszont.
Bár tegnap a nagyon hallgatag műsort hozta.

Esztergomban a Bazilikánál amikor odaértünk épp egy esküvő vége volt, jött kifelé az IfjúPár.
Mire megnéztük a Bazilikát úgy ahogy, egy temetésre gyülekeztek az emberek.
Még a gyerek is megjegyezte, hogy milyen fura egymás után. Az ifjú pár még kint fotózkodott miközben sorban érkeztek a fiatalok egy-egy fehér szál rózsával, fekete szalaggal megkötve.
Egyközös élete kezdete és egy élet vége. Egyszerre, egy helyen.
Azért ez elég mély élmény volt.

Hiába az életben egy dolog van ami állandó: a Változás...

A múlt feneketlen kútja

Pár hete volt, a Kamasz nem volt itthon. Azt hiszem a balcsiról jöttem fel egyedül és úgy döntöttem ennék egy kis pizzakenyeret salátával.
Felhívtam a szokásos pizza rendeldénket- forte, mi ezt szeretjük - megrendeltem amit kértem.
A Kishölgy nyilván megkérdi a telefonszámot, amikor zsigerből elkezdem, hogy 214-40... és ekkor belém hasít az érzés, hogy  hoppá, itt valami nem stimmel.
Pillanatok alatt ráébredek, hogy basszus ez a RÉGIIII telefonszámunk!
De itt jön a következő bökkenő bármennyire is megpróbálok gyorsan emlékezni az új vonalas számra, egyáltalán nem jut eszembe.
Ettől nagyon elszomorodtam és a szívembe markolt.
Baker tényleg???
Még mindig, lehet hogy tudat alatt is kísért?
Miét?
Már rég vége az életünk annak a szakaszának.
Ez az apróság napokra fogva tart és jár az agyam. Végül is most mit csináljak.
Azt a számot annyiszor ismételtük el.  Ezek szerint megmaradt a tudatalattimban is.
Azért, ez nagyon gyomorszájas érzés és persze bosszant is egyben, meg hát mit hazudjak, fáj is.

Erre ma reggel bevillan egy kép az emlékeim közül. Még alig látok ki a fejemből, korán reggel van.
Bekapcsolom a gépet és megkeresem.
Fogalmam sincs miét jutott az eszembe.
Karácsonykor készült, 2009-ben.
Itt még nagyjából minden rendben volt.
És azóta eltelt majd 6 év és ebből 4-et már tök másként éltünk le.
Telik a nap és még mindig gondolkodom azon, vajon miért ugrott be pont ez a kép?
Mit üzenhet?
Mit akar tőlem?
Én és a Gyerek - mi emlékszünk erre.
Nem mi felejtettük el azt a 16/13 évet.

Pedig tényleg nem az Exem hiányzik. Akivé lett, aki most, ahhoz már semmi közöm sincs.
Sőt.
Azt hiszem az érzés. A család, a szeretet, az összetartozás érzése hiányzik.
És ezek szerint még mindig ilyen mélyen. De miért?
Őszintén nagyon felkavarnak ezek a gondolatok és úgy érzem sosem lesz ennek vége.
Meddig tud még valami így odaláncolni valamihez és fájni????

Szombaton pont SZ/Mályvacsiga mondta ki és azt gondolom teljesen igaza van, hogy én hiába zárok le mindent, hiába dolgozom magamon, hiába lépnék tovább, hiába oldom fel a dolgokat, járok családállításra, hogy oldjuk meg ami még maradt bennem vagy bennünk. Ott mindig tiszta a kép, éthető és világos. Béke van. De  mégsem haladok. Kűzdök, mint ha szembe és visszafújna valami láthatatlan orkán. Hiába dacolok vele fejlehajtva és kitartóan.
Szépen lassan felemészt.
Egészen addig, amíg Z ennyire gyűlöl és tagad és nem akar rólam tudomást venni, addig ez a negatív energia fogva tart. És sajnos nem ereszt.
Még mindig én vagyok egyedül.
Kicsit olyan ez, mint egy igazi életeken áthatoló átok.

(Vajon a másik oldal, ahonnan ez a rettenetes gyűlölet és tagadás jön- vajon ott is fáj?)
Ez csupán költői kérdés volt...

"Mélységes mély a múltnak kútja.  Vagy mondjam inkább feneketlennek?"
(Thomas Mann: József és testvérei)

Szeptember

Megint egy hónapnyi rés a posztok között.
Mentségemre legyen szólva ebből az 1 hónapból kb 2 hetet nem működött a laptomom. Elég szar helyzet volt.
Az akksija már régóta nem működött és most a töltő is kilehelte a lelkét. Nagy nehezen elvittem egy szereldébe, ahol új töltőt szerettem volna venni, mikor is kiderült, hogy a gépem tök zárlatos. Juhúú.
Akkor alap esetben megúszom 25 000 - a bevizsgálás és alaplap javítás, plusz a töltő és az új akksi.
A legrosszabb esetben kuka az egész gép és vehetek újat.
Mekkora mákom van, az első opció valósult meg. Üröm az örömben, hogy a szeptember amúgy is már túlköltekezős hónap, hiszen a "Gyereknek" rögtön iskolai ebéd+bérlet+tankönyvek. Ráadásnak Hur-kát is le kellett vizsgáztatni -ami szintén nem volt túl sok, de kiadás. EZ a hónap masszív anyagi negatív mínusz lesz, már most látom.

Tehát visszakanyarodva, szinte lehetetlen, hogy lassan szeptembernek is vége lesz. Elmúlt a nyár, megint jön az ősz. És egyre jobban szeretem az őszt. Nagyon szeretem a színeit. Persze még nem tartunk ott, de nemsokára.
Dolgozom, küszködöm. De nem nyafogok emiatt.
Általában péntek délutánra már annyira kifáradok leginkább lelkileg, hogy úgy érzem magam, mint akit alaposan összerágtak, kiköptek, megrugdostak.
De már nem megyek bele a gondokba annyira lelkileg és igyekszem a fejemet a víz felett tartani és kicsit beleszarósan elkerülni a konfliktusokat.
Ezzel párhuzamosan igyekszem a mégis konfliktusokért NEM magamat hibáztatni vagy magamban keresni a hibát. Fejlődés már ez is.

Sajnos, sokszor kapom magam azon, hogy önkéntelenül ledegradálom magam. Ez még Z és a nárcisztikus pusztításának a maradéka. Erről még nem tudtam leszokni úgy látszik.
A regenerálódás még nem tökéletes, de legalább már észreveszem ezeket a helyzeteket.
pld: tegnap este nagyon jó volt SZ-vel sokat beszélgetni, finomat enni, az esti Duna parton ücsörögni. Hazafelé arról dumálunk, hogy jó lenne megint találkozni és lehetőleg ne várjunk erre megint 15 évet- és közbevetem, hogy bár tudom, nem vagyok túl szórakoztató társaság.
Ezen ő kapja fel a fejét és megkérdi, miét mondok ilyet. Hát mert hülye vagyok.
Később villan be, hogy az évekig tartó kitartó becsmérlés mekkora károkat tud okozni tudattalanul is.
De most már felismerem, hogy még mindig van olyan részem, ami hibás.
Remélem, hogy ezek a felismerések is a gyógyulás apró jelei.

Időnként még mindig van egy-két mélypont. Ezek most nagyon mélyek és intenzíven csapnak le rám, de roppant gyorsan elmúlnak. Gyorsan átengedem magam ilyenkor a bánatnak, haragnak, csüggedésnek, kisírom magamból a fájdalmat és egy-két nap múlva nyomtalanul elmúlik.

A "Kamasszal" pár hete egy nap alatt megnéztük a "The Best Exotic Marigold Hotel" és a "Second Best Exotic Marigold Hotel"-t. Nagyon jót szórakoztunk, de tényleg!
Mindenkinek szívből ajánlom!
Az első részben van egy nagyon helyes mondás. Ezek után ez lett az új mottóm!

"Everything will be alright in the end. So, if it is not alright, it is not yet, the end."

Monológ avagy számvetés a nyári hónapokkal...

A csöppnyi fürdőszobában a reggeli rutin közben jött megint a megvilágosodás.
Egy monológban élek. Azt hiszem, amikor az ember egyedül van és már megtanult magára is figyelni és főleg ha bolond, mint én, akkor valóban egy monológban él. Már ha, megbeszéli magával a gondolatokat. Kvázi, mint Hamlet, amikor az élet legnagyobb kérdését feszegeti.
Vajon aki jó monológokat tud írni az is átéli milyen egy ilyen helyzet?

Júliusban voltunk egy balatoni esküvő afterpartyn, ahol késő este azon kaptam magam, hogy a saját fiammal együtt ugrálok a régi slágerekre, csápolva és ordítva érzem jól magam. Nem, nem ittam sokat, talán 1-2 pohár bort. Nem, nem voltam részeg, csak végre jól éreztem magam.
Egy cseppett sem éreztem kínosnak, hogy korelnökként ezt teszem, mert jól esett. Az csak egy kicsit zavart, hogy szinte senkit sem ismertünk az IfjúPáron kívül, azonban amikor éjjel vártam az autót, ami visszavitt a szállásra és odajött hozzám egy elég kerek, szép nagy darab Anyuka, aki a harmadik bébijével volt jelen és lazán megkérdezi: "Az autóra tetszik várni?" Pár perc hatás szünet után válaszoltam."Igen az autóra, de egyáltalán nem tetszem. Annyira még nem vagyok öreg." Ez a pillanat erősen belém égett és pár hétig lamentáltam ezen magamban: Lehet, hogy mégiscsak öregnek nézek ki????

Aztán amikor erre a balatoni partyra készülve muszáj voltam új fürdőruhákat venni, mert a régiek naggyon régiek és hát itt-ott már kicsik lettek, rá kellett ébredjek, hogy egyrészt ez baromira megterhelő a pénztárcámra nézve, másrészt kicsit vállalhatatlan feladat. Ti: nekem olyan fürdőruha felső kell, amiben véletlenül SINCS szivacs. Nekem nem kell szivacs.
Elég nehezen találtam asszem 2 értelmezhető darabot. Amikor a másodikat próbáltam fel az Intimsimi-ben és lányos zavaromban megkérdeztem az eladó lányoktól, hogy nem ciki-e, akkor az egyik teljes természetességel néz rám és válaszolja: "Tééényleg nem kell szivaaaacs."
Egyébként kivételesen ők nagyon helyesek voltak és ezt most dicséretként fogtam fel.

Sosem voltam színész, sosem vágytam arra, hogy sokan nézzenek.
Én csak csendben élem a saját életem. Aztán amikor egyedül töltött időszakok jönnek - most már tudom, hogy tulajdonképpen én a saját monológomban élek.
Megbeszélem magammal az érzéseket, a gondolatokat, pár hét késéssel ébredek rá dolgokra.
Ma délutántól megint átváltunk családi vígjátékba vagy tragikomédiába attól függően, hogy a Kamaszt milyen lelkiállapotban hozom haza a táboroztatásból. Mármint, most ő táboroztat.
Ha az Ősök is belépnek a színre, akkor tuti átváltunk családi drámába. Ha mondjuk Zs jön, akkor egyszemélyes stand-up comedy részesei lehetünk, mert csak hallgatnunk kell.
(Itt jegyzem meg, ilyen elég régen fordult elő.)

Tehát ez a hét a csend és a monológ hete volt. Igazából azt hiszem az egész augusztus is.
Egyik reggel hangosan megbeszélem magammal, miközben arcot rajzolok magamnak a tükörben, hogy "figyu, ne is tagadd most már, igazából vágysz te is egy jó kapcsolatra."
Hát igen, bevallom. Eddig úgy éreztem, kell a szabadság. Kellett, hogy egyedül legyek magammal, hogy megszokjam az Új Életet, hogy megszokjam azt, hogy a Kizsfiam egy sármos MajdnemNagyfiúvá érik és egyedül küszködöm át a napokat/heteket/hónapokat vele és a többi napi szintű problémával. És különben sem kelljen más pasi büdös zokniját összeszedni.
Eddig azt gondoltam, hogy pont jó ez így nekem. Ezen a héten viszont végre bevallottam Önmagamnak is, hogy változott a dolgok állása. Most már NEM jó ez így nekem.
Azt hiszem, most már felkészült vagyok rá, hogy végre valakivel kapcsolódjak. És vágyom rá, hogy végre valaki mellett végre ne a Superwoman legyek, hanem csak egy Nő.

A hőséget nagyon rosszul viseltem, főleg amikor itthon is 32 fok volt a csúcs és éjjel sem aludtam rendesen. Most próbálom magam kialudni, utólag.
A hét 7 napjából 5 rutinszerűen telik: séta a buszmegállóig- buszozás lehetetlen körülmények között - séta a munkahelyre - ott túlélésre játszunk -(néha idegösszeomlással fűszerezve) - utána vagy irány a buszmegálló - zötykölődés és séta haza vagy pedig busz után rohanás (megpróbálom elérni a ritkán és csak bizonyos időszakban közlekedő buszt) mindezt a Szépvölgyi út bevehetetlen szétbombázott környezetében - átbuszozás a hegyen - locsolás Anyuéknál - buszozás haza.
Ahogy Málna nemrég mondta nekem, mintha egy Városnéző buszon utaznék folyamatosan.

Azon kapom magam szerda este, amikor hazaérek Anyuéktól - már végre itthon vannak és főzött nekem nagyon finom vacsit és kivételesen nem egymást martuk halálra, hanem egy jót beszélgettünk - hogy már augusztus 19-e van.
Itt bevillan, hogy TeJóÉg - OMG - ma van 2 éve, hogy itt lakom. A saját lakásunkban.
De semmi érzelmi vihar sem tör a felszínre. Pedig rákészültem! De tényleg...

Másnap meglátogat K, aki 13 éve távollét után megpróbál itthon élni. Csacsog, mesél, én élvezem, hogy megtisztel a bizalmával. Beszélgetünk, eszünk egy felejthető kínait. Majd elsétálunk a Lánchídig és beverekedjük magunkat a Mesterségek Ünnepére.
Én kb 5 perc után kapok idegbajt a tömegtől és a sok tolakodó embertől, de igyekszem palástolni. Felküzdjük magunkat a Várba, átsétálunk és lent a járhatatlan Moszkva térnél búcsúzunk el egymástól. Örülök neki és támogatni szeretném, ha gondja van. Eltelt a nap.
Este egyáltalán nem hoz lázba a tűzijáték. Eszembe jut, hogy 2 éve G ezen az estén velem volt és akkor azt gondoltam, hogy akkor most itt kezdődik egy új korszak egy új férfival az oldalamon.
Az egészből nem lett semmi.
Kapcsolgatok, ahogy Nagyi is mindig. (az már csak hab a tortán, hogy ebben a hónapban realizálom magamban, hogy megint OMG ugyanazt csinálom, mint Nagyi. ti: a buszon ülve már az induláskor előveszem a lakáskulcsot, nehogy keresni kelljen. Ezen jót röhögök magamban.)

Belefutok egy visszaemlékezős műsorba Cserháti Zsuzsásról. Érdekes, érdekel. Tovább kapcsolok, amikor vége. Belefutok egy jó kis 1984-es moziba: Meryl Streep és Robert de Niro: Zuhanás a szerelembe.
Nézem a filmet és irigylem őket, ahogy egymásra néznek. A képernyőről is süt a vágy, amit egymás iránt éreznek. Hirtelen elönt a forróság és a vágy engem is. Vágyom egy Férfire. Szeretném, ha valaki rám is így nézne. Ezt még habosítom egy kicsit magamban - elvégre bármikor simán átváltok egy monodrámába, végül egy kis sírással zárom az átütő érzelmi drámai kifakadást.

Másnap (azaz tegnap) semmihez sincs se kedvem, sem erőm. Kicsit haragszom magamra, hogy lehetek ilyen léha, de tényleg, még port sem töröltem. Olvasgatok a neten, megnézem ezt-azt, Konstatálom, hogy a fb-on vagy ömlengésekkel van tele: "decsudajóéletünkvan", "milyencukiababánk", "defantasztikusfotókatkészítek", "látjátokmerrejárunknyaralni" stb vagy egymásnak esnek az emberek. A két véglet. Vagy a cukiság hegyek vagy a gyűlölködés.
Besokallok és számomra is váratlan fordulattal bealszom. Estére nincs lelkiismeret furdalásom.
Vége megengedtem magamnak egy igazán lazulós napot. Na azért nem volt pizsiparty, ezt azért hárítottam. Este egy kis könyvolvasás az ágyban és kész. Végre jót alszom a hűvös időben.

Reggel már megint a egyik monológom bekapcsol a fejemben - és nem, nem bolondultam meg, csak túl nagy a csend és valakivel meg kell beszélni a leülepedett dolgokat.

Legalább saját magammal jóban vagyok...

mai mottó:

Egy kert Basel belvárosában:

Nyár végére

Meglepő, hogy bő 1,5 hónapja nem írtam.
Ennek több oka is van.
Egy: dolgoztam, dolgozom, küzdök, szenvedek, próbálok megszokni.
Kettő: a napokat szinte nem is számolom, túl gyorsan telnek.
Három: azóta is - nagyon ritka eseteket kivéve-jól vagyok. Tényleg.

Azt hiszem ez az utazás nagyon kellett és valahogy nagyon sokat számított és hatott rám.
Egyrészt a barátnőm tehet erről, aki vendégül látott minket, aki elviselt minket és minden este volt kedve velem beszélgetni. Vagy engem beszéltetni.
Hiába vagyunk nagyon jó barátok, azért sok mindent neki sem meséltem el az elmúlt 4 évből.
Próbált rendet tenni bennem és sokszor sírtam mellette - mármint a beszélgetések elmaradhatatlan részévé vált -  de olyan mély és jogos kérdéseket tett fel, hogy  ezekre válaszolnom kellett amellett, hogy nyilván a kérdések bennem is tovább dolgoztak.
De a lényeg, hogy hazaérve tényleg ráéreztem, hogy jól vagyok.
Ennek sajnos külső látszata is van, konkrétan eléggé kikerekedtem.
Próbáltam én még kevesebbet enni, meg mozogni. De könyörgöm egy 31 fokos lakásban kinek van kedve edzeni? És futni? Na azt, már tényleg nem.

Az új helyen betanultam.
És próbálom kitanulni a többieket, akik betartanak. Akik nem akarnak velem együtt dolgozni.
Mert azt szokták meg, hogy nagyon lassan, keveset, gondolkodás nélkül tesznek úgy, mintha dolgoznának.
Szenvedek.
Miközben azon gondolkozom, már megint mi a frászért kapom ezeket a konfliktus helyzeteket?

Egyébként találkoztam Málnával - imádom, hogy így hívják - nagyon bolond, de imádni valóan cuki 19 éves csaj. Persze, asszem ő is kedvel ;)
Tehát  egymásra találtunk és az a biztos gondolatom lett egy késő este, hogy olyan, mintha ő a meg nem született első gyermekem lenne...
Létezhet ilyen? Találkozhatnak lelek még életük során újra?
Vagy hogy kellene ezt leírnom????

Miközben a saját, egyetlen Kamaszom meg kész sármos pasivá érik. És cuki módon ő is elmondja nekem, hogy szeret.
Én meg pláne. Jaj annyira csöpögős lehet, amikor mi egymásnak mondogatjuk, hogy "szeretlek".

Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Állandóan. Nincs pihenés, se megállás.
Érzések tömkelege kavarog bennem folyamatosan. Baromira érzékeny és impulzív vagyok már megint.
Intenzív időszakot élek, ami nagyon sokszor borzalmasan lefáraszt, de mégis van energiám.
És néha mégsincs. Öregszem, bakker.

Ha már nem lesz ezer fok újra, bekapcsolom a sütőt megint. Újra nekilátok főzni. Meg sütni is.
És újra szeretnék szerelmes lenni.

Egyszerűen azért, mert megérdemlem.

Carpe diem...

Más világ

jaj Istenem, hogy ez a Sváj mennyire szép és más!
jaj és mennyire jó volt az út!
elmentünk végre, 4 év után, messzebbre, mint a Hazánk határai.
első nap rögtön 13 órát vezettem és megtettünk kb 1150 km-t.
hegyek, zöld, kék, felhők, tehenek.
csodavilág:
ott aztűn két napig szoknom kellett a jót, de annyira sikerült megszokni, hogy hazaérve már minden annyira zavar.
egyszóval Svájc csodás és baromi drága.
sok szépet láttunk, pár helyen jártunk, nem volt melegünk, de csodás élményekben volt részünk.
és mire hazaértem vagy utána egy kicsivel, jelentem:
Teljesen gyógyulttá nyilvánítom Önmagam!

és ettől fogva minden más!

majd lesz részletesebb beszámoló is, meg fotók is...

majd 1 hónapja,

hogy nem írtam.
így persze - a szar téma mellett- ez sem segíti az olvasottságot.

az a helyzet, hogy elkezdtem "betanulni" egy új helyen.
nem egy agysebészet - de hát az orvosláson kívül szerintem semmi sem az - kivéve, ha az ember Einstein-nek születik -szóval se nem kreatív, se nem izgalmas, de nehéz és kitartást igényel, és egy nagy adag leszarom tablettát főleg! és nem utolsó sorban, van köze az összes eddigi filmes melómhoz.
na, majd meglássuk, a vak is azt mondta. azt nem látott meg semmit, de ezt a második mondatot szinte le sem írtam...

aztán a hajam sajnos most kivételesen rohadt lassan nő, de halad...

mehetnékem van, de nagyon. messzire. elég messzire.
ezért elhatároztam, hogy beülünk a Kamasszal a Zafirkába és meg sem állunk Svájcig.
ott még nem jártunk eddig és.
jó, ha az EmberLányának él ott barátnéja.

az este 6 után nem eszem - csak részlegesen megy, és néha edzem is itthon.
kicsit talán fogytam, de azért küzdelmes lesz ez, már látom.

megvolt a bizi is. jobb, mint tavaly volt, bár nem büszkélkedhetünk kimagasló eredményekkel.
kivéve "rendszeretet-dicséretes"??? és magatartás: jeles???
WTF???

érik még az embert meglepetések.

de alapjában véve a legtöbb dolog most nem érdekel.
eljutottam a "lesz, ami lesz" végéig.
vállat megvon, és nihil...

Kérem a következőt...

Olyan helyzet állt elő, hogy most új dolgok jönnek. Tutira biztosan.
Máshogyan nem is lehet!
Az eddigi melót befejeztem és mivel a mai rohanó világban, a majdnem csak pasikból álló feltörekvő erősen hájpolt cégben a főnökök közül senki sem ér rá az emberekkel beszélni (vagy egyszerűen nem érdekli őket ilyen szinten az ember) így hosszas - a majd két hetes tanakodás végén arra jutottam magammal, hogy nem veszünk könnyes búcsút senkitől, én nem köszöngetek semmit, hanem ennyi.
Nem kell ebből drámát csinálni! Ugye? Minek ezt úgy felfújni?

Te atyaúristen!!!, milyen jó, hogy hatott a galaj tea. Valahogy elmúlt az állandó szorongás, elmúlt a feszültség belőlem. Olyan, mintha kiengedtem volna.
Mit mondjak felüdülés! de Tényleg! (persze, lehet hogy nem csak a galajtea tehet erről...)
Ennél már csak az jobb, hogy a szívem csak nagyon ritkán verdes szanaszét és úgy érzem a pulzusom is rendesen visszalassult. No mondjuk ezzel együtt valószínűleg a mostani időjárás változást nem tudom jól abszolválni és állandóan álmos vagyok. Ihatok én zöldteát és utána kávét, csak ásítozom és ahogy látok egy kanapét vagy ágyat, rögtön el is alszom.
Tehát kérem szépen itt állok kihívásra készen! (Azt hogy mi lesz, fogalmam sincs, de majd lesz valahogy)

Eldöntöttem, hogy mivel az elmúlt 4 hónapot egész nap ülve töltöttem egy asztalnál és a gépemnél, és bármennyire igyekeztem keveset enni, csak ettem - mert ha a többiek is esznek körülötted, akkor te is állandóan ennél - és hát kicsit ellustultam. Nem volt messze, de autóval jártam, mert mondjuk ebben a mostani felfordulásban nem volt kedvem bkv-zni. (itt most lehet gondolni mindenféle kikerekedett testrészre is nyugodtan)
Hiányzik a gyaloglás. A két évvel ezelőtti munkahelyemre sokszor a Batthyány térről átgyalogoltam a Bazilikához vagy fordítva. Ezeket a gyaloglásokat nagyon élveztem!
Így ma itthonról elgyalogoltam a Zsigmond térre egy megbeszélésre, onnan pedig át Pestre a Margit hídon keresztül. Ok, hazafelé már villamossal jöttem.
De végre napközben kint voltam a levegőn, láttam a felhőket, éreztem az arcomon a szelet, néztem a felhőket és csak mentem.
Újra rá kell magam vennem a lépcsőzésre. Fogyni kell, formálódni és nem végleg ellustulni.
És egyúttal elhatároztam, hogy NEM fogok vacsorázni. Muszáj leszek visszafogni magam. Baromira nehéz, amikor érzem az isteni illatokat miközben Kamasz jóízűen falatozik. De ki kell bírni valahogy.

És még mindig elhatározás meg lehetetlen küldetés, de eldöntöttem azt is, hogy végre BE KELL fejeznem a Kamasz takaróját. Azt hiszem 4,5 éve vár arra, hogy elkészüljön.
Minden nap nincs időm horgolni, de szeretnék neki is örömet szerezni és szeretném, ha engem sem emlékeztetne nyomasztana! a sok évvel ezelőtt mérhetetlen drágán megvett gyönyörű színűre festett angol gyapjúfonal arra, hogy nem vagyok elég kitartó.
Tehát terveim vannak, most már csak Én magam hiányzok ebből az "ÚjÉlet" projektből.

kéretik drukkolni, akár hangosabban is...
magamat legyőzni a legnagyobb challenge ever!

Bukás meg ilyenek...

Napok óta olyan régiesen melankólikus hangulatom van. Fogalmam sincs miért.
De tényleg nem tudom az okát. Na jó van ötletem, de azért mégis.
Igazából azt sem tudom, mi történt a múlt héten.
Azt tudom, hogy szombaton voltam piacon - annyian voltak, hogy idegesített.
Főztem meg takarítottam. Mostam, vasaltam. És nem mentem moziba, bár Pirossal terveztük.
Vasárnap Anyuéknál voltam. Gyereknek a tánciskolájával fellépésük volt szombaton.
Megkért, hogy ha Apa és az Apai Nagyszülők mennek, én/mi ne menjünk.
Ez fájt. Ez olyan övön aluli volt.
Mert tudja, hogy ha Apa meglát engem, kiakad. Azt is tudja, ha Papi meglátja Apát, legszívesebben lelőné. És azt is tudja, hogy ha a VoltApósom meglát engem és/Aput, akkor kinyírna mindenkit.
És ezt nem akarta magának. Ezt az élményt és a többiek előtt leégni.
Én így itthon takarítottam. Az erkélyt is. Miközben sírni lett volna kedvem.
De az a fura, hogy már sírni sem tudok. Pedig az elmúlt napokban többször próbáltam.
E-nek szülinapja volt vasárnap. Felköszöntöttem. Kiderült, hogy van új Pasija.
Naaa, akkor végre sírtam. De csak kicsit.
Neki van. Nekem nincs. Nem tudom hogy csinálja.
Aztán fájt, hogy nem láthatom a saját fiamat táncolni, mert ha az Apjával együtt egyszerre nem lehetünk jelen az életében. Azért ez szar érzés. Nem kicsit szar.

Aztán hétfőn forgatás volt. Most kicsit más volt a munkám és a szerepem. De tudtam, hogy hosszú nap lesz. Reggel a Városmajorban kezdtünk a templomnál.
Amikor végeztünk, költözés volt Műterembe.
nyilván én hazasétáltam az autómért. És csodák-csodája, hazafelé akkorát taknyoltam a Széna tér közepén, mint kb 30-35 éve nem.
Ahogy kell. Gyalogbéka üzemmód.
Felálltam, hazasántikáltam. Észrevettem, hogy a gatyám szétszakadt és a jobb lábamon egy jó nagy seb van.
Higítatlan Betadin-t ráöntöttem,  lemostam, valahogy bekötöttem és mentem tovább.
Éjjel, amikor hazaértem azt hittem, hogy hányni fogok, annyira fájt.
Nos, hát gyerekkoromban ilyen hetente fordult elő és már nem emlékeztem  mennyire fájt.
Nagyon fáj. Sokáig. Ég. Szúr, Bizsereg. Fáj. Mélyen fáj.
Sántikálok és visítok, ha bármi hozzáér. Ahogy hegged, húzódik és nem tudom kinyújtani a lábam.
Szóval szar. De dolgozni menni kell, a maradék napokra...

Ráadásul vasárnap nem a megszokott fodrászom volt ügyeletben, így a hajamból alig maradt valami Nem tetszik és jó szar a fazonja is.
Semmi sem sikerül.
Mostanában sem.
Elegem van, de tényleg.
Fáj a lábam.
Fája a lelkem.
De már sírni sem tudok...

Szar egyenleg.
Nem kicsit...

És a Kamasznak kötőhártyagyulladása is lett. Tegnap reggelre.
Ma voltunk a szemészeten.
De a sebészetre nem mentem.

SzingliAnyu...

már párszor olvastam, de ma megint.
Ez is egy blog.
Szingli Nőkről. Szingli Anyákról.
Meg az is eszembe jutott, amikor B-nek mondtam, hogy megemlítettem a MenzkiAnyukája bejegyzésben, hogy "akkor most ez is sirámos lesz?"
Azt mondtam, hogy:  "Nem mindig".
Erre visszakérdezett: "De hogyha szar a az élet?"
"Akkor" , mondtam - "sirámos".
És erről a megjegyzésről jutott eszembe, milyen jó, hogy Fruzsinak van DepiAnyu és HepiAnyu is.

Tehát a Szinglianyu-n a mai cikk: Válasz Csányi Vilmosnak érdekes volt.
Mert miért kell nekünk magyarázkodnunk? Miért kell magunkat szarul éreznünk?
Mert van aki felvállalja, hogy ő direkt szingli.
Azonban ahogy én látom, manapság nincs idejük az embereknek egymásra vagy ismerkedni.
Mert a bárokban jó esetben az EgyÉjszakás kalandokba lehet belebonyolódni. Vagy ha nem, akkor a fősuliról, egyetemről van már párunk. Azt kitartunk.
Vagy nem.
Vagy szétdolgozzunk magunkat a teljesítmény kényszeres kapitalizmusban és időnk sem marad.
Max, ha valaki olyannal dolgozunk együtt ne adj isten, aki megtetszik. (mint ahogy én is így jártam Ex-szel).
Rengeteg a sérült, lelkibeteg ember. Jó szar helyzet.

Ráadásul itt vannak a megmaradt, levetett 40-es feleségek.
A 40-es Pasiknak már mind van családjuk. Vagy ha nincs, már gáz. Vagy elváltak és robotolnak.
És se idejük, se kedvük tartós kapcsolatra, Vagy ismerkedni se.
Nem akarják mégegyszer megszívni. Hülye világban élünk.
Én azt látom a körülöttem lévő fiatalokon, hogy ugyan buliznak, hogy kiengedjék a gőzt egy kis piával és leengedjenek egy kis fűvel, de nem boldogak. Alig vannak barátaik.

Nekünk, akik 1965-70-75 körül születtünk még talán vannak párak, akik barátok.
A későbbiek ebben a hülye mai rohanó világban nem tanultak meg kapcsolódni.
Erősen kapcsolódni és ragaszkodni másokhoz. Szerencsémre nekem maradt egy-két igazi barátom.
Remélem...

Visszatérve a cikkre, sok igazság van benne. És az alapcikk kicsit elszomorító, amire válaszként íródott.
Ez van. Ilyen a világ. És nem kell magunkat megvédeni.
Van, aki nem AKAR már más valakivel élni.
Van, aki akar, de nem nincs kivel. Van, aki annyira akar, hogy már az taszító.
Én, ahogy a cikk is írja - nagyon jól érzem magam a saját életemben úgy, hogy nem kell egy Férfihoz újra igazodnom és nem kell elviselnem.
Bevallom úgy képzeltem, hogy a Férfinek is lesz saját lakása és élete és nekem is. És ha sikerül, együtt vagyunk. De ez persze mind csak illúzió. És a fantáziám, hiszen nincs mellettem Férfi.
Akármilyen hülyén hangzik, csak az elmúlt egy-két hétben kezdtem el magamban is Férfinak hívni, Pasi helyett. Úgy érzem, ez is számít.
Tehát egyik felem élvezi, hogy végre nyugalom van körülöttem.
A másik felem szenved a hiánytól. A Férfi hiányától.
Mert ahogy a Bibliában is írva van: "Nem jó az embernek egyedül"

Mózes I könyve, 2/18:
18. És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. 

A kanapén ülök...

és ólmos fáradtság lett rajtam úrrá.
Az elmúlt 3 hétben pihenőnap nélkül dolgoztam és már alig vártam, hogy befejeződjön ez a rész.
Szerencsére mára jutott végre egy  szabadnap.
Tegnap azt terveztem, hogy frissen kiugrom az ágyból, gyorsan bekapom a reggelit és irány a szabad, a természet.
Milyen csodás lesz kijutni a városból, hiszen az elmúlt 14 napban nagyrészt egy besötétített vagy csak műfénnyel szórt kis műteremben ültem! Ott is ettünk. Néha kinéztem az ajtón vagy lementem kajáért. De mégis a bezártság érzése nagyon erős volt.
(Tegnap pont azon töprengtem, hogy vajon egy börtönben hogy bírják ki a rabok? Mit csinálnak a tudatukkal, hogy kibírják a bezártságot?)

Dunakanyar? vagy Velencei tó? Vagy a legrosszabb esetben is Római part, egy jó kis hekkezés!
Ó, vagy hát a Dürer kertben  a Food Truck Show!
Ehelyett még mindig pizsamában ülök a kanapén és nézek ki a fejemből, miközben igazából megmozdulni sincs kedvem.
A gyógyteát (galaj) és a fél liter zöldteát már megittam - semmi hatás, egy pohár narancslevet is. Kéne még egy jó nagy bögre kávé...

(Olyan kedves élmény ért tegnap! Bent voltunk többen is dolgozni. Bent jó nagy, igazi kávégép van. Hátramentem az egyik részlegbe, amikor is felhívott A, hogy kérek-e kávét? Hát úgy meglepődtem a kedvességén. Hirtelen kifutott a számon, hogy: " fú de régen  főzött nekem reggel kávét férfi csak úgy !") Meghatódtam. Ja, az a fene nagy lelkem. De nagyon jól esett nna.

Maris már mosott egy adagot, ezt már kiterigettem. Most megy a második adag. És lenne még egy harmadik is. Elvégre valahogy be kellene hoznom a lemaradást, ami felhalmozódott az elmúlt 3 hétben. A lakást is végre rendbe kéne szedni - de ezt tuti nem ma fogom megtenni. Vasalatlan ingből most kb 8 lóg már hetek óta a kilincsen. Ezt ma mindenképpen meg kéne csinálnom!
A hűtő tele van maradékkal. Édességből van 3 hetes és 1 hetes is. Csak megkívánja a szemem, aztán jól nem eszem meg.
Az erkélyt ki kéne takarítani, hogy ha végre kisütne a nap kiülhessek pedikűrözni. Mert hát azt is nagyon kéne.
De még zuhanyozni sincs kedvem. Ma inkább lennék Büdös Pizsamázó.

Az embert annyira tudja pörgetni a saját tudata, hogy meddig kell valamit kibírni. És ha annak vége, utána jön egy jó nagy visszaesés. Amikor az ember megkönnyebbül, hogy végre vége, egyből kijön a fáradtság is rajta.
Most ez van. Igazából az utcára sincs kedvem lemenni, mert végre egy napot szeretnék a 4 fal között lenni nyugiban. Olyan szétfolyós nyugalomban. Amikor én is és az idő is ólmosan lassan telik.
Ha sütne a nap, az feldobna biztosan.

A másik Énem pedig most rögtön utazna. Bele a világba. Mert utazni jó. Mert élmény kell.
Mert már évek óta nem utaztam sehová. Menni kéne, menni kéne.

De még itt ülök és gondolatok ezrei cikáznak, hogy írni is kéne, mert annyi mindenről lenne mit...

mégiscsak öregszem... I felvonás

ez a héten több dologból is kiderült a számomra.
Első sztori: ahol dolgozom az egy nagyobb kb 45 fős filmes cég. Itt most időszakosan külsősként dolgozom. De hát ahogy lenni szokott, nem mindenkit ismertem régebb óta vagy tudták ki is vagyok. Vannak olyan részlegek, akikkel eddig nem találkoztam.
Most pár hete pont egy olyan helyes sráccal dolgozom, aki nem ismert.
Valamelyik nap dumáltunk és valahogy szóba jött, hogy én mindenkit el szoktam nevezni, kitalálok mindenkinek egy vicces nevet, így sokkal könnyebb az illetőről magunk között beszélni.
És hát itt jött a vicc és ami a lényeg. Kiderült, hogy ők hátul - akik nem ismertek is adtak nekem egy "nevet". Így lettem Menzki Anyukája.
menzkie egy fiatal rendező srác, akivel február-márciusban együtt dolgoztam. Valóban jól megértettük egymást, könnyen ment a munka. És a többiek a hátsó részlegen nem tudták ki vagyok, mit csinálok, csak azt látták, hogy jól dolgozunk együtt - mondhatnám kissé nagyképűen, hogy teljes egyetértésben, és így lettem Menzkie Mamája.
Első hallásra rögtön a szívemhez kaptam. "Jesszusom! Ezek szerint hiába próbálom leplezni a 46 évemet? Minden erőfeszítésemért kár volt, ha mégis látszik, hogy Anyuka vagyok? Úristen!!
Itt a világnak az ő vége! És mi lesz a lelkemmel, aki belül max 26?"

Tehát első hallásra ez bizony sokkolt. Meg is kérdeztem gyorsan B-t, hogy ezek szerint tényleg ennyire öregnek nézek ki? Itt elkezdtem lefelé csúszni a széken, hogy ÓmájGád- ilyen nincs.
Cuki volt és sietett megnyugtatni, hogy "Ó hát annyira nem is, inkább a közöttetek lévő harmónia miatt..."
Pár percnyi szívmegállás után azonban olyan jót röhögtem az egészen.
Még hazafelé is. Sőt első dolgom volt elújságolnom a Kamasznak. Ő is jót röhögött ezen.
Végül pedig megosztottam szegény Menzkie-vel is a hírt, miszerint nyert magának egy fogadott Anyát. Először őt is sokkolta a hír, majd azért röhögött egy jót.

(Felnőtt életemben másodszor kaptam egy helyes elnevezést. Bár lehet máskor is kaptam, máshol, de azok lehet, hogy se nem kedvesek, viszont nem is tudok róluk.
Az elsőt is egy ismeretlentől kaptam, ami annyira kedves és találó volt, hogy a blogger nevemmé vált. JamjarLady
Utoljára kicsi gyerekként volt 2 becenevem.)

Anyák napja

(tavaly rajzolta nekem valamilyen alkalmazással)

Amikor a mostani  Kamasz még kicsi volt, az Apjával állandóan azon tanakodtunk, vajon elég jó szülei vagyunk-e. Aztán abban maradtunk általában, hogy majd ha felnő és lesz saját családja, akkor fogjuk látni, hogy jól csináltuk-e. Jó utat és példát mutattunk-e.
Hát ez a kérdés az utóbbi években meglehetősen ingatag és nehéz, mert valószínű az Ő lelkéből sem lehet eltüntetni a sérüléseket, sem a megélt fájdalmakat.
Sajnos a gyerekpszichológusok jótanácsát - miszerint a saját bajaimmal ne terheljem a Kamaszom  lelkét - nem tudtam betartani. Mert Én azt gondoltam, sokkal jobb, ha őszintén elmondom neki a búmat-bánatomat. Hiszen ha nem mondom el, akkor is érzi, hogy valami nincs rendben.
Így tehát mindent megbeszéltünk.
Mostanában meg arról szoktam vele beszélgetni, hogy látom azért miket csinál(hat)tam rosszul eddig, de bevallom a jószándék vezérelt, max nem jól csináltam.
Ezen el szoktunk lamentálni együtt egy darabig, aztán a világért sem mondaná ki (csak nagyon ritkán), hogy azért maga szerint egész jó dolga van.
Bízom abban, hogy az őszinteségem majd az Ő életében is elég jó útravaló marad.

Nem tudom hogy kell JóAnyának vagy ElégJóAnyának lenni. Én SZarAnya voltam, nem olyan fantasztikus, mint manapság dívik és ajánlatos.
Amikor még pici volt küzdöttünk egymással és a szoptatással. Nem ment igazán jól, hiába híztam 8 kg emiatt.  6 hetes kora után tápszert is kapott és 6 hónap után abbahagytuk a bohóckodást.
Nem igény szerint evett bárhol-bármikor, hanem rend szerint 3-4 óránként. Ahogy a doki is ajánlotta.
Nem raktam állandóan cicire, ha éppen nyüglődött. Nem kapott kizárólag BIO kaját, sem gluténmenteset. Nem pépesítettem össze az ételét, hanem kicsit darabosan ette.
Azt hiszem kb 9 hónapos lehetett, amikor kikövetelte magának is a kolbászt.
Nem hordoztam magamra kötve sem elől, sem hátul, mert a múlt évezredben ez még nem volt szokás. Nem rezzentem össze minden egyes apró nyekergésére sem, mert fáradt voltam.
Viszont imádtam, amikor az ölemben aludt el.
Hagytam bőgni, néha sokáig. Volt hogy én a wc-n ülve bőgtem, miközben Ő a kiságyában üvöltött.
3,5 hónapos korára belefáradtam az állandó alig alvásba és hagytam 3 éjszakán át üvölteni.
Mert már aludni akartam és amúgy sem szopott rendesen, és ő maga kezdte széthúzni az evések időszakát. (természetesen egyeztettem a gyerekorvossal).
És azután simán aludt, ahogy leraktuk. Nem kapott kakaót az ágyába, hogy el tudjon aludni.
Nem mászkáltunk lábujjhegyen sem. Nem óvtuk-védtük mindentől, hanem a mindennapi életünk részévé vált.
Megtanulta a rendszert és mi tartottuk magunkat a saját rendszerünkhöz.
Nem változtattunk mindent meg csak azért, mert ő van. Ő szokott bele a mi rendszerünkbe.
Nyilván most mindenki hüledezik, hogy szegény gyerek és a lelke.
Hát biztosan sokat sérült. Aláírom.
Sőt, amikor 3 éves körül egyszer elfogta az abbahagyhatatlan hisztéria és már levegőt sem kapott annyira behergelte magát, simán beraktam pucéran a kádba és rányitottam a jéghideg vizet. Mert nem volt más megoldás arra, hogy kizökkentsem ebből. Pár perc alatt megnyugodott.
Utána megbeszéltük, hogy kellett ez neki is.
Később, ha kezdődött a hiszti, szóltam neki, hogy akkor menjen és mossa meg az arcát hideg vízzel. Nem én cibáltam, hanem hagytam tegye meg ő. Mindig hatásos volt.
De ha éppen olyanja volt, mindig babusgattam ölelgettem. Mindig érezte (remélem), hogy nagyon szeretem és számomra ő a legfontosabb.

Fogalmam sem volt sokáig, hogy kialakult-e közöttünk egy erős Anya-Fia kapcsolat.
Évekig azt gondoltam, hogy Apa neki sokkal fontosabb, hiszen Anya mindig ott van. Ha kell, ha nem. És így nyilván nem érdekes, inkább uncsi.
Aztán amikor párszor úgy alakult, hogy nagyon beteg lett és csak Én voltam neki jó - mást egyszerűen elüldözött maga mellől - akkor azt gondoltam, mégis csak ragaszkodik hozzám.
Később (2007-ben) amikor egy erős huszárvágással jószerivel kiiratkoztam a Családunkból 13 hétre egy fantasztikus munkalehetőség miatt, 1 hónapig nem szólt hozzám.
Igaz alig látott, de akkor sem szólt hozzám. Átnézett rajtam.
Egy reggel bejött a fürdőszobába amikor zuhanyoztam és a maga határozott módján nekem szegezte a legfontosabb kérdést:
"Anya, most én vagyok neked fontosabb vagy a munkád?"
Bevallom, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Megmagyaráztuk Apával neki, hogy ez most számomra egy olyan kihagyhatatlan lehetőség, amit legyen kedves értsen meg. És elfogadta. Csak meg kellett vele beszélni.
Az évek során megtanulta elfogadni a sokszor kiszámíthatatlan munkanapjaimat.

Nemrég, pedig amikor Apa választás elé állította, hogy kivel marad, kért egy nap gondolkodási időt. Majd mondta, hogy velem. Nem tudom, hogy jól döntött-e, ha őt nézem. Ha engem, akkor persze.
Remélem, hogy ő maga is így gondolja.
Nekem jó dolgom van, mert egész tűrhetően Kamasz. Persze vannak húzós napok, van amikor iszonyatosan kiakadok rá, de ezt meg is mondom neki.
Sőt néha jóval hangosabb vagyok a nyugodtnál és a kelleténél. Sokszor pedig túlságosan impulzív és intenzív. Hajlamos vagyok túlpörögni dolgokat vagy nagyon beletemetkezni a saját hülyeségeimbe.
Eddig úgy tűnik, ezeket a béna helyzeteimet is nagyon megértően kezeli.

Nem tudom, hogy túl sok lelki terhet rakok-e rá, de mindig őszinte vagyok és mindig elmondom neki, hogy számomra Ő az Életem ajándéka és mindennél jobban szeretem.
Talán ez elég...

És ha ezt nézem hálás vagyok az Édesapjának, mert nélküle a Fiam nem az lenne, aki.
Nélküle nem jöhetett volna létre ez az életemre szóló projekt.
Hála érte...

A blogolásról

Fruzsi (DepiAnyu: http://depianyu.cafeblog.hu/) ajánlására futottam bele egy blogba: Bouvet blog
Ott pedig elkezdtem keresgélni a bejegyzések között. Olvastam ilyet-olyat. Rögtön 5-6 témához hozzá is tudnék szólni. Könnyed, még az a bejegyzés is annak tűnik, ami nem vidám.
Majd egy bejegyzés a blogolásról szólt: Hogyan legyünk jó bloggerek? címmel.
Nyilván miután elolvastam, megkerestem az alap cikket, amire válaszként íródott a post.
Tehát itt van az alapfelvetés, mitől lesz jó és sikeres egy blog: http://www.men.hu/6-fontos-tenyezo-nelkul-nincs-sikeres-blog/szorakozas/tech/3724

Vegyük sorra:


1. Kell egy jó téma:
Kell egy jó téma, ami lehetsz te is, ha elég érdekes az életed vagy jó kérdéseket tudsz feldobni az életeddel kapcsolatban.
Elég érdekes az életem?  Nem, határozottan nem. A régi blogom legalább kedves volt, meg vidám. Néha nem.
De ez? Hát ez egyáltalán nem érdekes és nem is vicces vagy vidám.
Csak nyafogok, csak a problémáimról szól. Sehol a szeretet, az ölelés, a vidám családi élet.
Egy ElváltKözépkorú40esNő nyávogása. Nem érdekes. Megértem, nagyon, hogy alig olvassa valaki. Az embert nem érdekli mások problémája, mert mindenkinek van elég saját baja.

2. Cél:
Egy blog akkor lesz olvasott, ha megfogalmazod a vele kapcsolatos céljaidat. Mit szeretnél? Sok olvasót, vagy inkább kevesebbet, akik minőségi hozzászólásokkal színesítik az oldalt, figyelnek és értik a szövegeidet?
Cél: olvassanak elegen. Nem! Sokan! És legyek befutott. Meg jó példa is, hogy túl lehet élni dolgokat.
Őszintén? Kinek ne lenne célja? Ki ne szeretne befutott sztárblogger lenni?
Ki ne örülne annak, ha kígyózó sorok állnának rá várva, amikor megjelenik végre az első Könyve?
Na. de van egy óriási bökkenő!!
Velem nem történt semmi extra. Nem volt halálközeli élményem, nem jártam a Harmadik világot megmenteni. Nem vonultam el évekre egy asramba. Nem világosodtam meg.
Nem hajtottam végre teljes életmódváltást sem, nem fogytam le 100 kg.
Nem lettem fittneszbajnok sem és formás fenekem sem lett sajnos, mint Sarka Katának.
Szerencsére nem egy halálos betegségből gyógyultam meg, mint hála Istennek Bori. Csodálom is Őt mindazért amit csinál. Amit másokért tesz!!!

Nincs bennem semmi érdekes.
Én csak elváltam.
Nem tudok felmutatni semmi érdekeset. Nem tudok másokat biztatni. Nem tudok csoportokat szervezni vagy Önsegítő társaságot. Mert ebben a témában nincs ilyen. Nem tudok a társadalom hasznos tagjává válni, mert ez a történet manapság bárkivel megtörténhet. Hiszen a házasságok kicsivel több, mint a fele válással végződik. (Egy kis statisztika a témában)
Nekem/nekünk CSAK megváltozott az életem/életünk és több, mint 4 éve próbálok visszatalálni az Életemhez és próbálok meg rendbe rakni mindent magam körül. Inkább kevesebb sikerrel.
Nem inspirálok senkit sem, mert ezzel a történettel nem lehet.
Ergo: magamnak írok. Meg a netnek. Terápia.

3. Magabiztosság:
Egy bloggert gyakran ér kritika, főleg akkor, ha népszerűvé válik az oldala. Ezzel is számolnod kell, amikor belevágsz, és túl kell lépned az esetleges támadásokon, mert ha ezek miatt elbizonytalanodsz, akkor hamar eljuthatsz oda, hogy feladod a bloggerkedést.
Nem vagyok magabiztos. Egyáltalán nem.
Ha az lennék, nem nyafognék, hanem mennék előre és tenném a dolgomat.
Lenne önbizalmam és nem azon dolgoztam volna az elmúlt sok évben, hogy az egyszer volt, de elveszett önbizalmamat és Önmagamat megtaláljam.

4. Rendszeresség, idő:
Egy blog akkor tud hosszabb távon működni, ha folyamatosan jelennek meg rajta bejegyzések. Ha hetekig nem írsz, az olvasók egyszerűen elfelejtenek, és nehéz őket visszacsábítani.


Nem vagyok rendszeres. Régebben az voltam. De manapság már nem. És a nyünnyögésemben nincs mindig újdonság. És témám sincs mindig friss.

5. Olvasók, kommentelők: A megtalálásukra nem elég jó szövegeket létrehozni, hanem reklámoznod is kell az oldalt, ami sokszor nem kis munka.

Hát én nem marketingelek. Hanem csak úgy a sorsára bíztam a blogomat. Nem hirdetek. Nem a blogírás teszi ki a napjaimat nagy százalékban. Régebben így volt, és akkor tényleg pörgött is, akkor sok barátot is szereztem. Ma már nem így van.

6. Személyesség, önmagam felvállalása: Egy jó blog mindig személyes egy kicsit, és ehhez elengedhetetlen önmagad felvállalása

Talán ez az egyetlen, ami rendben van.
Felvállalom. Leírom. Sőt, ha megkeresne Zs, akkor is simán felvállalnám vele szemben is. Sőt Ex-szel szemben is. Ez egy erősen szubjektív blog. Nagyon erős szubjektív élményeken alapul. A mi kis MiniDrámánk a témája. És a remélhetőleg abból kivezető útról szól(na). Vagy legalább is kellene, hogy szóljon. De még nem vagyon benne biztos, hogy megtaláltam a kivezető utat.

Ha ezeket így megnézem, akkor nem vagyok sem sikeres, sem érdekes és semmi értelme ezt folytatni.
Hacsak azért, mert kizárólag önös érdekből és céllal írom.
Magamnak és a netnek. És annak a pár megmaradt ismerősömnek, akiket esetleg érdekel.
De hát ezt is felvállalom.
Nem vagyok sem befutott, sem híres, de még ismert sem.
És lehet, hogy ez pont így van jól.
Magamnak nyafoghatok. Legalább kiírom magamból amit érzek és/vagy gondolok.

Mint például tegnap este hazafelé majdnem sírtam már a fizikai hiánytól. Egy Férfi fizikai hiányától.
Nem leszek álszent. Hiányzik. A testemnek és a lelkemnek is.
Így állok. Elég szar mérleg.

40 felett az Élet...

nem áll meg.
Ezt higgyétek el nekem. Nem történik semmi különös. A napok ugyanúgy telnek, ugyanúgy 24 órából állnak. Egy hétre is 7 nap jut.
Kicsit megváltozik az alakunk, kicsit jobban látszanak a ráncok, ha hagyjuk persze.
Ha mázlisták vagyunk, akkor a szemünk körül mosolygós ráncok alakulnak ki és nem sírós száj.
Ezen felül, nem temetjük magunkat. És baromi jó lenne, ha más sem tenné.
Mert valahogy úgy tűnik manapság sokan ezt teszik.
Ha megpályázunk egy állást, akkor tanácsos nem beírni a születési évet már, mert sokszor ránéznek és el sem olvassák a HR-esek, mert már "túl tapasztalt"-nak vagy túlképzett"-nek tartanak minket. Azaz drágának. Pedig, mi még tudunk/tudnánk dolgozni.
Van bennünk szakmai alázat. És már nem kell rohangálnunk a suliba vagy orvoshoz, ha a gyerek beteg. Este otthonról is be tudjuk fejezni a munkánkat, miután enni adtunk a családnak.

Nemrég belefutottam két újságcikkbe is, ami ezzel a kérdéssel foglalkozik.
Nők és a 40. Ez nagyon helyes és persze az egyik kedvenc filmemből van hozzá kép:
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20150416/nok-oregedes-magyarorszag/

A másik írás kicsit ütősebb és dühösebb:
http://m.hir24.hu/hirek/elet-stilus/Negyven-vagyok-Velem-ne-baszakodjon-senki

Igazából nem tudom, hogy miért alakult ez így. Talán mert ez a szokás megragadt a régi átkos időkből? Vagy a középkorból, amikor ha valaki megérte a 40-et gyakorlatilag majdnem matuzsálemnek számított.
Na arra emlékszem, hogy még a múlt évezredben, amikor mi voltunk 20 körüliek a negyveneseket már rémesen öreg néniknek láttuk és eszünkbe sem jutott volna kezdeni egy 40-es pasival.
Ez utóbbi az elmúlt évtizedekben megváltozott alaposan. Most ez divat lett.
40-es pasi, aki azt gondolja, hogy újra fiatal (pedig nem) és mellette egy fiatal Cica, aki persze a 40-es pasi pénzét költi, amit a 40-es pasi épp nem a volt családjára költ(ött) el.

Mi 40-es Nők meg maradunk egyedül, magunkra. El kéne ásni magunkat, miközben most éljük a legszebb éveinket.
Már nem sóvárgunk bármi után. Már pontosan tudjuk mit is szeretnénk kapni vagy elérni.
Érthetően meg tudjuk fogalmazni mire vágyunk, mire gondolunk. Már nem körülírjuk, hanem kimondjuk. Nem várjuk el, hogy a Férfi (aki sehol sincs) kitalálja a gondolatainkat, hanem őszintén és nyugodtan megmondjuk.
Már nem rohangálunk bölcsibe, oviba, nem kísérgetjük a kamasz gyerekeinket suliba, sportolni, mert már túl vagyunk ezen is.
Le tudunk ülni akár a tv elé egy-két pohár borral a kezünkben és simán felrakjuk a lábunkat anélkül, hogy gondolkodnánk azon, vajon ezt tetszik-e másnak.
Szerintem sokkal lazábbak vagyunk, kevésbé gyűröttek az átvirrasztott éjszakák miatt, mert ha beteg a kamasz, azt már félkézzel is megoldjuk.
Örülünk, ha a Kamasz beszélget velünk - egy mondat is lehet már beszélgetés.
Még mindig imádnánk bulizni, táncolni, nevetni. És szeretnénk még élvezni az életet. Jól esne egy igazi Férfi ölelése.
Az életünk most tart éppen ott, ahol jól érezzük magunkat a bőrünkben. Tapasztaltabbak vagyunk, már sokkal nehezebben stresszelünk egy-egy szituációtól. Talán jobban tudjuk már miért érdemes és miért nem, veszekedni.
De valahogy sokan ezt nem értik. Vagy nem akarják elfogadni. Vagy azt gondolják, hogy ez már ciki.
De miért lenne az?
Nemrég olvastam talán egy kismamás blogban a párkeresésről és ott gyakorlatilag az fogalmazódott meg, hogy az elvált, gyerekes Anyák már külön kategóriába esnek a párkeresésben.
Mintha lúzerek lennénk, mert elváltunk, de van egy gyerekünk. Ráadásul, ha már elmúltunk 40, akkor itt a Vég. Mások szerint. Pedig nem.
Mondjuk én is futottam bele társkereső oldalon fiatal pasiba, aki maga által a 22 és 68 között szabta meg a határokat és megkérdezte tőlem, mégis hogy gondolom a szex-et, ha együtt élek a fiammal.

Szóval nincs bennünk semmi különös. Érettebbek vagyunk. Mint egy jó bor.
Annak is használ, ha áll/érik, zamatosabb lesz pár év alatt...

Belső béke

Biztosan sokan ismerik a Kungfu Pandából, amikor ShiFu Mester a Belső Békéről tanít Po-nak.
Annyira édes, miközben nagyon bölcs:

Annyira régóta szerettem volna megtalálni a saját BelsőBéke-met.

De eddig sosem sikerült.

Olyan sokat olvastam "megvilágosodott" emberektől, hogy a borzalmas lelki és/vagy fizikai gondok között fetrengve egyszer csak "úgy ébrednek", hogy minden megváltozott bennünk.

Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi a franctól lehet ez? Ezt hogy kell csinálni? Mit kell egyáltalán csinálni? Milyen terápia, milyen segítő, milyen zarándoklat vagy mi a szösz kell ehhez, hogy az ember ezt átélje? Mennyit kellene meditálnom? Valóban el kéne utaznom Indiába egy asram-ba, hogy ott megéljem azt, amit kell? (Ízek, imák, szerelmek) 
Még a Pálmalevelemet is megkerestettem. Csináltam a pooja-mat is. Tutira nem jól csinálhattam meg a pooja-mat, ha semmi sem változott.
Voltam asztrológusnál. Elkezdtem tanulni ezt is, majd abbahagytam, mert nem láttam már semmit sem. Nem tudtam egyszerűen megfejteni a titkot.
Hová kellene elutaznom? Kihez kellene még fordulnom? Hány családállításra kéne még mennem?
Hol találom meg a kulcsot a változáshoz?
Évek óta kerestem a megfejtést és szerettem volna eljutni erre a fokra.

Nyilván nem találtam meg a bölcsességhez vezető Szent Grál-t.

És ez is újra egy olyan dolog, amit naggggyon de nagyon meg akartam oldani.
Most pedig rádöbbentem, hogy egyszer csak lett. Amikor éppen teljesen másban voltam benne.

Nyilván éppen egy újabb adag nagy lelki problémában vagy sz@rban, vagy ahogy épp akkor éreztem magam. Nem láttam a kiutat, sem az irányt.
És amikor már nem arra figyeltem, hogy hol találom meg a LelkiBékémet, akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy "Hopp" hát megérkezett.

Valahogy. Valahonnan.

Egy kedves barátnőm egy elvonuláson tapasztalhatta meg:
http://mellrakom.blog.hu/2015/04/25/om_szaba_baba_szuda_szalba_darma_szaba_baba_szudoham?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Egy másik nagyon közeli barátnőm a jövő héten utazik és járja végig a Camino-t 33 nap alatt.

Nekem semmi ilyesmi nem adódott vagy én nem találtam még meg az utam a Belső Béke-mhez.
Eddig.

De az utóbbi napokban egyre jobban úgy érzem, talán mégis most sikerült.

Talán az a húsvéti Imaest lehet benne a ludas? Vagy az "utolsó csapás" munkaügyben?
Nem tudom. Lövésem sincs, hogy mikor és mi történt tulajdonképpen.

A gyülekezetünk honlapján és fb oldalán lehetett elolvasni a bátrabb tagok böjti céljait. Ki, miért és milyen úton készül a húsvétra a saját böjtjével.
Akkor megérintett, hogy páran azt írták "szóböjt" vagy "gondolatböjt". Vagyis, hogy megpróbálnak úrrá lenni a kiejtett szavakon, a mások felé irányuló gondolatokon.
Ez nekem megtetszett, de irtó nagy kihívásnak számított.
Én még vezetés közben is "beszélgetek" az éppen előttem kreténkedőkkel - vagy általam bénának titulált sofőrökkel.  Eddig úgy gondoltam ez tök jó, mert legalább gyorsan elszáll a düh mondjuk egy váratlan helyzet miatt. És nagyon könnyen ítélkezem mások felett. Nyilván ha csak valakit megnézek az utcán és magamban megállapítom, hogy "jaj de már és azt hiszi, hogy csinos?!"
Ez is megítélése a másiknak még akkor is, ha csaka magamban teszem.
Ahogy Bori is írja a saját bejegyzésében - amikor ráébredt arra, hogy maga helyett másokra figyel.
És az elvonulása alatt ezt is meg kellett tanulja.

Arra gondoltam, hogy a "rendes" húsmentes böjt mellett, ezt is ki kellene próbálnom. Nem határoztam meg a napot, hogy hányadikától. És valahogy azon kaptam magam az utóbbi napokban, hogy elcsendesedett ez is bennem. Ahogy nagyobb a Béke befelé, talán kifelé is egyre jobban megy. Nem tudom a folyamatot leírni, hogyan történt.
Őszintén fogalmam sincs. Csak azt érzem, hogy valami megváltozott bennem.
Olyan érzés, mintha végre visszataláltam volna önmagamhoz. EZ lehet a "Középpont" amiről annyit hallottam már?

Nyugodt vagyok. Ugyan kissé elhamarkodottnak tűnhet, de pár hete folyamatosan így érzem.

Igyekszem azon, hogy semmi se tudjon kizökkenteni ebből az állapotból.

Nem zavar most az egyedüli lét. Nem zavar a létbizonytalanság. Nem zavar, ha más megpróbál stresszelni vagy nyomasztani. Ha kérdeznek nyugodtan válaszolok. 

A Kamasz ma a táncos csapattal ment kirándulni. Elkérte az Apjál Pikkó-t, hogy a kutyának is legyen egy jó napja, no és azért is, mert így könnyebb csajozni (bár szerintem ezt nyilván nem vallaná be).

Reggel el kellett mennie a Deák térre, mert Apa csak oda vitte el a kutyát. És kiderült, hogy ahogy végzett a kirándulással RÖGTÖN fel kell őt hívja és visszaadnia a kutyát, mert Pikkó ide nem teheti be a lábát - a december 29-i ordibáláshoz ragaszkodva. A kutya semmi esetre sem kerülhet ide, ebbe a lakásba!!!
Amikor ezt a Kamasz elmesélte a reggelinél, miközben a ma reggel általa elkészített erős, és nagyon habos kávémat kortyolgattam a vadiúj pöttyös bögrémből - már csak mosolyogtam.
Nem volt bennem sem harag, sem meglepetés, csak szánalom.

Szegény. Ő még mindig itt tart? Valóban a kicsinyes bosszú és harag élteti?

Hát pedig elvileg ő boldog, friss házas és új életet kezdett. Minek ezután ennyire gyűlölködni?

Nekem roppant jól esett, hogy megélhettem ezt is.
BelsőBéke örömmel köszöntelek és remélem sokáig velem maradsz.

Hála neked Istenem / Namaste.

SZülinap avagy Bday

Eljött ez a nap is.
Kicsit tartottam tőle. Hogy miért? Mert az a hülye vagyok, akit nem a kerek vagy ötös évszámok zavarnak, hanem az, amikor ezeket átlépi.
A 30 nem zavart, de a 35 nagyon. A 40 meg sem kottyant, sőt akkor kaptam egy nagyon jó meglepetés bulit. A 45 tavaly? AZ sem volt extra. Nem is emlékszem rá.
De a mostani. A 46. Ez most sok. Mert már nincs visszaút, lassan 50 lesz belőle.
És fiatal koromban, aki 40-en túli volt, azt már gyakorlatilag eltemettük. Öreg, borzalmas, béna, nyugger, ciki.
És most beléptem ebbe a ciki korba.
Bár az is igaz, hogy az elmúlt pár napban 2 lány is azt mondta nekem, hogy kb  egy 10-est simán letagadhatnék.
Köszi, azért ez jól esett!

És, jött a mai nap...
A tegnapi nap kissé hosszú volt, mert forgatáson voltam reggel 7-kor indultam és éjfélre értem haza.
Ma reggeltől kicsit tartottam, hogy mi lesz. Semmi.
A vekker csöngött, a Kamaszt is nekem kellett ébreszteni és mosogatni is, a teámat is megcsináltam magamnak. Jól felbosszantottam magam, ahogy illik.
Aztán elkezdtek korán reggel érkezni a facebook üzenetek.
Most estig kb 160 ember írt egy rövid valamit a falamra.
Aztán volt aki sms-t küldött, aki viber üzenetet vagy facebook üzenetet. Estére kb ez 175-180 főre duzzadt.
Napközben azon gondolkodtam, hogy az ennyiszer fél percet összeadok, akkor kb majd 1,5 órán keresztül kaptam szeretetet, pozitív gondolatot.
Kell ennél több? Tömény szeretetből és gondolatból 1,5 órányi!
Ez hihetetlen.
És annyira éreztem a szeretetet, hogy majd szétrepedt a szívem. Most kivételesen a jótól, az örömtől, a szeretettől.
És ez fantasztikus.

Köszönöm!
Vajon megszakadhat a szív a szeretet és a hála súlya alatt?

És most azt érzem, hogy a kedvességem és Nagyi jótanácsa, hogy az embereket szeretni kell és szeretetet adni, megérte. Mert ha lassan is, de úgy tűnik, tényleg visszajön az, amit másoknak adok.
Néha zanzásítva.
Köszönöm!
Hála!

Just a job, just a little piece of my heart

Tavasz -ez a kedvenc évszakom, bár a májust talán jobban szeretem.

Majd 1 hónapja nem írtam. Nem azért, mert nem volt mit, sőt túl sok is lett volna. De valahogy nem ültem le írni. Nem akartam volna megint panaszkodni és csak a bajaimat leírni.
De közben a bajjal jött pár jó dolog is. Ezeket meg magukban nem tudtam volna leírni, mert nem lett volna teljes a kép. A rosszakat meg nem akartam rögtön a nagy bánat hevében, mert ebből van már bőven elég. És ez meg nagyon unalmas.
Megint jött egy váratlan fordulat munka ügyben. Na, akkor sírtam, egész délután. A többiek bent, meg vigasztaltak. Olyan nagyon helyesek voltak, hogy csak néztem és mosolygott a lelkem, miközben sírtam. Ott, akkor nem voltam elég erős, mert ... Mindegy.
Pont aznapra volt egy tervem, hogy lemegyek a gyülekezetbe. Ez épp a húsvéti Nagyhét előtti péntek volt. Egy egész estés közös imaestet szervezett Dávid és kíváncsi voltam milyen lehet.
Mivel az a nap tényleg irtó szarra sikeredett, így meg is volt az indok miért is megyek.
Kellett a lelkemnek valami. És ott megtaláltam. A Csend. Ott, akkor magamban gondolkodtam, sírtam meg nem, jártam körbe, olvastam, imádkoztam. Másokért. Maradtam egészen éjfélig. Majdnem 5 órát voltunk együtt. Sohasem éreztem még ezt a csodát. A végére a lelkem teljesen elcsendesedett, megnyugodott. Hazafelé majdnem bőrig áztam, de ez sem zavart. Megnyugodtam.
A következő héten megint jött egy újabb rossz meglepetés, persze, hogy munka ügyben.
Amire vártam, abból nem lesz semmi. És most először fel kellett ismernem, hogy valami folyik odafent, rángatják a bábukat és nem tudom mi lesz a vége, hová fognak elrugdosni.
A sokkon túl valahogy végre eljutottam oda, hogy nyugi lett bennem.
Ráébredtem ezzel a történéssel - ami csak közvetve volt rám hatással - hogy tényleg végre le kellene nyugodnom és hagyni, hogy a dolgok történhessenek, ahogy nekik kell.
Nem rajtam múlik és ha görcsösen akarom megoldani, abból nem sül ki semmi jó.
Itt a csoda! Végre, felfogtam, megértettem és sokkal nyugodtabb vagyok.
(azért belegondolok, hogy talán a galaj tea és a kevésbé túlbuzgó pajzsmirigyem okán is lehetek nyugodtabb) - vagy együtt ezek hatására.
Jaj és ami a legjobb, hogy nem akarok belehalni a tökéletes munkába, ahogy egy kedves Angol ismerősöm mondta egykor nekem: "It's just a job".
Csak egy munka. Semmi több.

A Húsvét jól telt.
Csendben. Együtt Anyuékkal.
Már csak négyen. Kis család, hülye család, érzelmes család, tele erős egyéniségekkel, akik mind egy szálig irtó makacsak és önfejűek. Mégis közel egymáshoz.

Belegondoltam akkor, hogy ez már a negyedik év így, "megváltozott családi állapottal".
És ahogy Fruzsi is írja:
http://hepianyu.cafeblog.hu/2015/04/16/365-napi-hala-aprilis-16/

- én is nehezen hiszem el, hogy már a negyedik évet töltöm singli, elvált, középkorú anyaként.
Sok. És most úgy érzem, gyorsan eltelt.
És annyi minden történt, hogy nem is emlékszem nagyon sok mindenre.

Néha, bevillan egy-egy érzés egy-egy emlék. Valamelyik takarítás közben hallgattam a klasszik rádiót és az egyszer csak felcsendült az egyik dallam, ami anno a polgári esküvőnkön az egyik legkedvesebb dallamom volt. (mi raktuk össze a zenét az esküvőre).
Akkor megint valami belém hasított - talán egy kis bánat, egy emlék, egy érzés - de ez már nincs, ezzel már nem kell foglalkozni- hessegettem el magamtól az emlékeket.
De mégis, azt hiszem én sosem fogok tudni egyáltalán nem emlékezni, sosem fogom megtagadni és mindig lesz bennem érzelem.  Egy nagy marha érzelmes ember volnék. És nem szégyellem.
Volt férjem, egy család voltunk, majdnem felneveltük együtt a fiúnkat és 16 év nem is annyira kevés.
Néha amikor hallok egy-egy lányról, hogy bőven 30-on felül vagy 40-hez közel egyedül van még mindig, akkor arra gondolok, hogy ha most én egyedül vagyok is, és nagy csalódás ért, akkor is volt 16 évem, amiből 14 viszonylag jól telt.
És szerettem és talán szerettek is. Nevettünk, veszekedtünk, érzelmek voltak, együtt megélt események. Együtt láttunk világot. Ezek nekem megmaradnak remélhetőleg egyre kedvesebb emlékké válva. Sosem fogom azt mondani, hogy kár volt...

Tavasz van

a levegőben mindenképpen.
Finom illata van a friss fréziának és jó nézni a tulipánokat a vázában az asztalon.
Ma csend van, "Gyerekek" sincsenek itthon.
Most van itt a NémetCseregyerek és programoznak együtt a többiekkel csütörtök este óta.
Kicsit tartottam ettől, mert a kis lakásban hogy oldjuk meg és ne legyen senkinek sem kényelmetlen.
De a NémetGyerek megkapta a Kamasz szobáját - egy picit lehet magában este, ha akar.
Kamasz a kanapén alszik a "nagyszobában".
NémetGyerek kicsit nehezen nyílik meg, de kitartóan próbálok vele beszélgetni.
Késő este, amikor enni adok nekik és reggeli közben.
A Kamasz végre egy hétvégén azt csinálja, amit szerintem kellene - bandáznak.
Azt hiszem, ma megkaptam tőle a lehető legnagyobb elismerést:

"Anya, nekem rohadt jó dolgom van veled, rájöttem. Szerencsére te nem vagy annyira nehézkes, mint sok más szülő. Akarod tudni, hogy hol vagyunk, de simán elengedsz."

Na, azt hiszem most büszke vagyok magamra - csak ne bízzam el magam túlságosan...

Úgy tűnik most tavasszal a változások is esedékesek. (már ha eddig nem állandósult volna a "meglepetés" az életünkben)
A Mozis munka, ami augusztus óta tartott számomra befejeződött. Mert úgy tűnik Főninek nem volt kedve engem fizetni tovább. Nyilván sajnos nem dübörög a biznisz annyira, mint kellene a sikerhez és a másik oldala, hogy nem vagyok gyerekkori cimbi és talán még tök hülye sem. És neki nincs kedve ezzel foglalkozni, sem elolvasni az emaileket, amiket akkor írok, ha már túl nagy volt a káosz.
A bejelentés napján remegek és feszít a sírhatnék, de mégsem tudok sírni. Pedig elfog a pánik, hogy most mi lesz. Ez legalább fix volt.
Este elhatározom, hogy akkor viszont másnaptól köszi, de nem csinálom meg a március utolsó 2 hetét.
Céges telót letöröl, emailben elküldöm a tudnivalókat. Másnap odaadom, és Főni néz rám meglepve. Majd benyögi, hogy akkor max fél havi pénz jár-azt felelem: ok.
Szerintem sosem fogom látni még a fél havi pénzt sem.
Este még muszáj Anyuékkal ezt megvitatnom, de vigasztalnak, hogy amúgy bennem is felmerült már, hogy elég.
Másnapra kicsit könnyebb, hogy nem egyszerre 2 nehéz munkahelyre kell figyelnem.
Harmadnapra jön a fellélegzés, hogy huhh - jó ez így.
És megint jön a tanulság: ha egyszer már éreztem, hogy elég volt ebből, akkor minek csináltam tovább mégis, magamat megerőszakolva?
A pénz miatt. Nyilván.
De a pénz nem éri meg, azt mondják az Okosok.

Régebben, amikor még családban éltünk és Ex biztosította az anyagi hátteret, sokkal egyszerűbb volt nekem is ezeket meglépnem. Nem kényszeríteni magamat tovább a megélhetés miatt.
De ez a helyzet mint tudjuk megváltozott.
Tanulság: meg kell tanulnom nem pánikba esni a pénz és a megélhetés miatt. A görcsös rettegéstől semmi sem fog megoldódni, max a mostani freelance (született nevén: szabadúszó) munkámat is el fogom cs..szni.
És ezt nem kéne.
Úgyhogy most ez van.

És most éppen teljes nyugalommal fogadom el a tényt is, hogy nincs pasim.
Lehet, nem is lesz, de már ezen sem feszengek. "Vajon ez a fázis a mostanság oly divatos "Elengedés"?

És tényleg olyan, mintha mindig csak ketten lettünk volna Kamasszal.
A külső vinyón lévő fotók az "ElőzőÉletünkből" meg mintha nem is velünk történtek volna meg.
Néha a jó emlékek bevillannak, de már csak a sok utazás élménye az, ami hiányzik.
Semmi más.
Határozottan nagyon fura ezekkel szembesülni.

Annyi minden...

Van, volt, amit nem írtam le.
Pedig jó dolgok vannak mostanság, csak időm nincs elég.

Úgy tűnik most jött el az ideje annak, hogy ez a kis alig olvasott blog mégis jó valamire és ez ki is derült.
A blog összehozott két másik Nővel, akik szintén Nárcisztikus férfival vannak/voltak kapcsolatban.
Számomra nagy megtiszteltetés, hogy a bizalmukba fogadtak és megosztották velem a saját gondjaikat.
Az egyikükkel múlt szombaton összefutottam a piacon, és kávézás közben jót beszélgettünk.
Már csak ezért is megérte!
Ha egy picit is jobban érzik magukat, ha egy kicsit is érzik és tudják, hogy a gonddal nincsenek egyedül és ráadásul még a fáradtságot is vették, hogy kapcsolatba lépjenek velem és nekik ez jól esik, azt hiszem ez az egyik legjobb dolog! Köszönöm Lányok a bizalmatokat!

Más: A böjtöt jól bírom. Nem is kívánom a húsz, csak az édesség utáni vágy gyakrabb, mint eddig volt, de ennek ellenére csak egy picivel eszem több édességet. (előtte havonta 1x max)
Napközben mivel sok a munka rendelünk kaját és hát bevallom a múlt hét nem voltam sikeres ez ügyben.
Rájöttem, hogy a low carb vegán - a legalja - már bocsánat, de az tényleg ehetetlen nekem.
Hétvégére, hiszen itt a tavasz csináltam tojásos galuskát - de mostanában úgy készítem, hogy a tésztájába kerül túró és egy kis juhtúró is. Nem csak sima fehér lisztből, hanem kevés kukorica liszttel keverve. Így szerintem sokkal könnyebb lesz maga a galuska is.
Ma Graten Dauphinois sült ebédre. Természetesen a Kamasznak sütöttem húst, őt nem kínzom a húsmentes élettel.
Nekem jól esik, hogy sokszor sima kevert salit eszem. Egy kis műanyag üvegben - smoothies üveg-szoktam magamnak keverni jó kis joghurtos öntetet. Van egy kis dobozom, amibe pont annyi zöldséget tudok beleszuszakolni, ami egy étkezésre pont elég nekem.

Tegnap, ahogy beterveztem, kitakarítottuk a kis lakunkat. Igazán, szépre-tisztára!
Friss ágyat is húztunk. Mára maradt az erkély pucolás. Hát a sok havi kosztól nem mindenhol sikerült megszabadulni, de a székeket is lemostam, a kisasztalt is. Azt is, amin a fűszernövények vannak.
Elültettem a szilveszteri 4levelű lóheréket is, most már sokasodhatnak, ha kedvük tartja.
A helyes kis árvácskák is kikerültek a erkélyre. Most már ki lehet ülni nyugodtan akár napozni, akár este.
Nem tudom más hogy van ezzel, de nekem a tudat, hogy minden tiszta is nagyon sokat jelent!
Szeretünk itt lakni!!

Megnéztem Gyuri Bácsinál, hogy mit ír pajzsmirigyre: Galaj.
No, vettem is és ma kezdtem el a kúrát. Igazán iható, semmi rossz íze nincs szerencsére.
Nálam a galaj egyszer már bizonyított, hiszen Kamaszkori pattanásra is ezt ajánlja a FüvesEmber.
A Kamasszal itattam még ősszel, amikor csúnya lett az arca.
Azt hiszem talán 3 hétig itta és nagyon szépen leszáradtak a ragyák. Na jó, közben kente a kencével, amit a DokiNénink is felírt,de én ragaszkodom ahhoz, hogy a galaj is benne volt nagy százalékban a javulásban:
Anyunak is ajánlottam, hiszen nekem azt mondta a Doki, hogy a pajzsmirigy túlműködés miatt lehet az asztma is, a túlzott feszültség is. Szerintem bajt nem okozunk vele, max sokkal jobban leszünk tőle. Majd beszámolok az eredménnyel.

És végül, a munka sok szerencsére és nem jut időm túl sokat agyalni. Ez valami hihetetlen jó dolog!
Nem gondolok Ex-re, már nem is érdekel. Olyan, mintha már nem is a mi életünk lett volna. És egy számomra teljesen idegen valaki.
Ráébredtem, hogy G sem kellene, mert nincs kedvem hallgatni a hülye megjegyzéseket.
Tegnap este, pedig egyedül tv-ztem és sokadjára néztem végig az "Ízek, imák, szerelmek" című filmet.
Hihetetlen, de akárhányszor nézem meg, mindig találok benne valami újat.
Tegnap ezt: "... a rombolás áldás! Mert az egyetlen út, az újjáépüléshez."
És azt kell mondjam, igaz. Bevallom, nekem nem lett volna bátorságom kilépni a bizonytalan jóba, a biztos rosszból. Leginkább a Kamasz és persze a kényelem miatt.
Azt hiszem hálásnak kell lennem Exnek, hogy ő meglépte. Segített nekem is, hogy végre a magam életét éljem és talán kaptam egy esélyt arra is, hogy megtaláljam mi a jó nekem.
Hihetetlen, hogy tényleg idővel képes az ember a dolgokat másként látni.
Meg kell nyugodnom, hogy fentről vigyáznak rám és minden szépen elrendeződik.
Türelem kell, megértés és a Hit.

Egy dolog nem változik bennem, Nagyi nagyon-nagyon hiányzik.
Olyan jó lenne még egyszer megölelni, még egyszer beszélgetni vele, érezni az illatát, látni az öreg, dolgos kezeit, és hozzábújni.
Remélem fentről mosolyogva vigyáz ránk...

Az Életben egy dolog állandó: a Változás...