Monológ avagy számvetés a nyári hónapokkal...

A csöppnyi fürdőszobában a reggeli rutin közben jött megint a megvilágosodás.
Egy monológban élek. Azt hiszem, amikor az ember egyedül van és már megtanult magára is figyelni és főleg ha bolond, mint én, akkor valóban egy monológban él. Már ha, megbeszéli magával a gondolatokat. Kvázi, mint Hamlet, amikor az élet legnagyobb kérdését feszegeti.
Vajon aki jó monológokat tud írni az is átéli milyen egy ilyen helyzet?

Júliusban voltunk egy balatoni esküvő afterpartyn, ahol késő este azon kaptam magam, hogy a saját fiammal együtt ugrálok a régi slágerekre, csápolva és ordítva érzem jól magam. Nem, nem ittam sokat, talán 1-2 pohár bort. Nem, nem voltam részeg, csak végre jól éreztem magam.
Egy cseppett sem éreztem kínosnak, hogy korelnökként ezt teszem, mert jól esett. Az csak egy kicsit zavart, hogy szinte senkit sem ismertünk az IfjúPáron kívül, azonban amikor éjjel vártam az autót, ami visszavitt a szállásra és odajött hozzám egy elég kerek, szép nagy darab Anyuka, aki a harmadik bébijével volt jelen és lazán megkérdezi: "Az autóra tetszik várni?" Pár perc hatás szünet után válaszoltam."Igen az autóra, de egyáltalán nem tetszem. Annyira még nem vagyok öreg." Ez a pillanat erősen belém égett és pár hétig lamentáltam ezen magamban: Lehet, hogy mégiscsak öregnek nézek ki????

Aztán amikor erre a balatoni partyra készülve muszáj voltam új fürdőruhákat venni, mert a régiek naggyon régiek és hát itt-ott már kicsik lettek, rá kellett ébredjek, hogy egyrészt ez baromira megterhelő a pénztárcámra nézve, másrészt kicsit vállalhatatlan feladat. Ti: nekem olyan fürdőruha felső kell, amiben véletlenül SINCS szivacs. Nekem nem kell szivacs.
Elég nehezen találtam asszem 2 értelmezhető darabot. Amikor a másodikat próbáltam fel az Intimsimi-ben és lányos zavaromban megkérdeztem az eladó lányoktól, hogy nem ciki-e, akkor az egyik teljes természetességel néz rám és válaszolja: "Tééényleg nem kell szivaaaacs."
Egyébként kivételesen ők nagyon helyesek voltak és ezt most dicséretként fogtam fel.

Sosem voltam színész, sosem vágytam arra, hogy sokan nézzenek.
Én csak csendben élem a saját életem. Aztán amikor egyedül töltött időszakok jönnek - most már tudom, hogy tulajdonképpen én a saját monológomban élek.
Megbeszélem magammal az érzéseket, a gondolatokat, pár hét késéssel ébredek rá dolgokra.
Ma délutántól megint átváltunk családi vígjátékba vagy tragikomédiába attól függően, hogy a Kamaszt milyen lelkiállapotban hozom haza a táboroztatásból. Mármint, most ő táboroztat.
Ha az Ősök is belépnek a színre, akkor tuti átváltunk családi drámába. Ha mondjuk Zs jön, akkor egyszemélyes stand-up comedy részesei lehetünk, mert csak hallgatnunk kell.
(Itt jegyzem meg, ilyen elég régen fordult elő.)

Tehát ez a hét a csend és a monológ hete volt. Igazából azt hiszem az egész augusztus is.
Egyik reggel hangosan megbeszélem magammal, miközben arcot rajzolok magamnak a tükörben, hogy "figyu, ne is tagadd most már, igazából vágysz te is egy jó kapcsolatra."
Hát igen, bevallom. Eddig úgy éreztem, kell a szabadság. Kellett, hogy egyedül legyek magammal, hogy megszokjam az Új Életet, hogy megszokjam azt, hogy a Kizsfiam egy sármos MajdnemNagyfiúvá érik és egyedül küszködöm át a napokat/heteket/hónapokat vele és a többi napi szintű problémával. És különben sem kelljen más pasi büdös zokniját összeszedni.
Eddig azt gondoltam, hogy pont jó ez így nekem. Ezen a héten viszont végre bevallottam Önmagamnak is, hogy változott a dolgok állása. Most már NEM jó ez így nekem.
Azt hiszem, most már felkészült vagyok rá, hogy végre valakivel kapcsolódjak. És vágyom rá, hogy végre valaki mellett végre ne a Superwoman legyek, hanem csak egy Nő.

A hőséget nagyon rosszul viseltem, főleg amikor itthon is 32 fok volt a csúcs és éjjel sem aludtam rendesen. Most próbálom magam kialudni, utólag.
A hét 7 napjából 5 rutinszerűen telik: séta a buszmegállóig- buszozás lehetetlen körülmények között - séta a munkahelyre - ott túlélésre játszunk -(néha idegösszeomlással fűszerezve) - utána vagy irány a buszmegálló - zötykölődés és séta haza vagy pedig busz után rohanás (megpróbálom elérni a ritkán és csak bizonyos időszakban közlekedő buszt) mindezt a Szépvölgyi út bevehetetlen szétbombázott környezetében - átbuszozás a hegyen - locsolás Anyuéknál - buszozás haza.
Ahogy Málna nemrég mondta nekem, mintha egy Városnéző buszon utaznék folyamatosan.

Azon kapom magam szerda este, amikor hazaérek Anyuéktól - már végre itthon vannak és főzött nekem nagyon finom vacsit és kivételesen nem egymást martuk halálra, hanem egy jót beszélgettünk - hogy már augusztus 19-e van.
Itt bevillan, hogy TeJóÉg - OMG - ma van 2 éve, hogy itt lakom. A saját lakásunkban.
De semmi érzelmi vihar sem tör a felszínre. Pedig rákészültem! De tényleg...

Másnap meglátogat K, aki 13 éve távollét után megpróbál itthon élni. Csacsog, mesél, én élvezem, hogy megtisztel a bizalmával. Beszélgetünk, eszünk egy felejthető kínait. Majd elsétálunk a Lánchídig és beverekedjük magunkat a Mesterségek Ünnepére.
Én kb 5 perc után kapok idegbajt a tömegtől és a sok tolakodó embertől, de igyekszem palástolni. Felküzdjük magunkat a Várba, átsétálunk és lent a járhatatlan Moszkva térnél búcsúzunk el egymástól. Örülök neki és támogatni szeretném, ha gondja van. Eltelt a nap.
Este egyáltalán nem hoz lázba a tűzijáték. Eszembe jut, hogy 2 éve G ezen az estén velem volt és akkor azt gondoltam, hogy akkor most itt kezdődik egy új korszak egy új férfival az oldalamon.
Az egészből nem lett semmi.
Kapcsolgatok, ahogy Nagyi is mindig. (az már csak hab a tortán, hogy ebben a hónapban realizálom magamban, hogy megint OMG ugyanazt csinálom, mint Nagyi. ti: a buszon ülve már az induláskor előveszem a lakáskulcsot, nehogy keresni kelljen. Ezen jót röhögök magamban.)

Belefutok egy visszaemlékezős műsorba Cserháti Zsuzsásról. Érdekes, érdekel. Tovább kapcsolok, amikor vége. Belefutok egy jó kis 1984-es moziba: Meryl Streep és Robert de Niro: Zuhanás a szerelembe.
Nézem a filmet és irigylem őket, ahogy egymásra néznek. A képernyőről is süt a vágy, amit egymás iránt éreznek. Hirtelen elönt a forróság és a vágy engem is. Vágyom egy Férfire. Szeretném, ha valaki rám is így nézne. Ezt még habosítom egy kicsit magamban - elvégre bármikor simán átváltok egy monodrámába, végül egy kis sírással zárom az átütő érzelmi drámai kifakadást.

Másnap (azaz tegnap) semmihez sincs se kedvem, sem erőm. Kicsit haragszom magamra, hogy lehetek ilyen léha, de tényleg, még port sem töröltem. Olvasgatok a neten, megnézem ezt-azt, Konstatálom, hogy a fb-on vagy ömlengésekkel van tele: "decsudajóéletünkvan", "milyencukiababánk", "defantasztikusfotókatkészítek", "látjátokmerrejárunknyaralni" stb vagy egymásnak esnek az emberek. A két véglet. Vagy a cukiság hegyek vagy a gyűlölködés.
Besokallok és számomra is váratlan fordulattal bealszom. Estére nincs lelkiismeret furdalásom.
Vége megengedtem magamnak egy igazán lazulós napot. Na azért nem volt pizsiparty, ezt azért hárítottam. Este egy kis könyvolvasás az ágyban és kész. Végre jót alszom a hűvös időben.

Reggel már megint a egyik monológom bekapcsol a fejemben - és nem, nem bolondultam meg, csak túl nagy a csend és valakivel meg kell beszélni a leülepedett dolgokat.

Legalább saját magammal jóban vagyok...

mai mottó:

Egy kert Basel belvárosában:

Nyár végére

Meglepő, hogy bő 1,5 hónapja nem írtam.
Ennek több oka is van.
Egy: dolgoztam, dolgozom, küzdök, szenvedek, próbálok megszokni.
Kettő: a napokat szinte nem is számolom, túl gyorsan telnek.
Három: azóta is - nagyon ritka eseteket kivéve-jól vagyok. Tényleg.

Azt hiszem ez az utazás nagyon kellett és valahogy nagyon sokat számított és hatott rám.
Egyrészt a barátnőm tehet erről, aki vendégül látott minket, aki elviselt minket és minden este volt kedve velem beszélgetni. Vagy engem beszéltetni.
Hiába vagyunk nagyon jó barátok, azért sok mindent neki sem meséltem el az elmúlt 4 évből.
Próbált rendet tenni bennem és sokszor sírtam mellette - mármint a beszélgetések elmaradhatatlan részévé vált -  de olyan mély és jogos kérdéseket tett fel, hogy  ezekre válaszolnom kellett amellett, hogy nyilván a kérdések bennem is tovább dolgoztak.
De a lényeg, hogy hazaérve tényleg ráéreztem, hogy jól vagyok.
Ennek sajnos külső látszata is van, konkrétan eléggé kikerekedtem.
Próbáltam én még kevesebbet enni, meg mozogni. De könyörgöm egy 31 fokos lakásban kinek van kedve edzeni? És futni? Na azt, már tényleg nem.

Az új helyen betanultam.
És próbálom kitanulni a többieket, akik betartanak. Akik nem akarnak velem együtt dolgozni.
Mert azt szokták meg, hogy nagyon lassan, keveset, gondolkodás nélkül tesznek úgy, mintha dolgoznának.
Szenvedek.
Miközben azon gondolkozom, már megint mi a frászért kapom ezeket a konfliktus helyzeteket?

Egyébként találkoztam Málnával - imádom, hogy így hívják - nagyon bolond, de imádni valóan cuki 19 éves csaj. Persze, asszem ő is kedvel ;)
Tehát  egymásra találtunk és az a biztos gondolatom lett egy késő este, hogy olyan, mintha ő a meg nem született első gyermekem lenne...
Létezhet ilyen? Találkozhatnak lelek még életük során újra?
Vagy hogy kellene ezt leírnom????

Miközben a saját, egyetlen Kamaszom meg kész sármos pasivá érik. És cuki módon ő is elmondja nekem, hogy szeret.
Én meg pláne. Jaj annyira csöpögős lehet, amikor mi egymásnak mondogatjuk, hogy "szeretlek".

Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Állandóan. Nincs pihenés, se megállás.
Érzések tömkelege kavarog bennem folyamatosan. Baromira érzékeny és impulzív vagyok már megint.
Intenzív időszakot élek, ami nagyon sokszor borzalmasan lefáraszt, de mégis van energiám.
És néha mégsincs. Öregszem, bakker.

Ha már nem lesz ezer fok újra, bekapcsolom a sütőt megint. Újra nekilátok főzni. Meg sütni is.
És újra szeretnék szerelmes lenni.

Egyszerűen azért, mert megérdemlem.

Carpe diem...