Írtam már november 25-i bejegyzésben, hogy az EgyetlenNagymamám kórházban van.
95 éves múlt júliusban.
Elesett otthon, összetörte a jobb lábát (nem combnyak, hanem valami más), műteni kellett.
Azóta pedig elfogyott az ereje, teljesen összetört, elfogyott.
Igyekszem bejárni hozzá minden nap, mert általában ebédre megyek megetetni, de vannak napok, amikor sírva jövök el és várom, hogy mikor csörög a telefon, hogy holnap már nem menjek.
Ezt nem tudom elfogadni.
Vannak nagyon rossz napjai, mint pld most vasárnap volt. Igazából már 5 perc múlva kirohantam volna a kórház területéről is, csak ezt ne kelljen látnom. Tegnap nem is mentem, nem mertem.
Ehhez képest ma jobban volt, még viccelt is. Bár a kórteremben a szag förtelmes volt.
A gyógytornásszal ment pár lépést, persze járókerettel.
Az orthopédiáról átkerült 1 hete Krónikus Belgyógyászatra - ez az idősápolási osztály fedőneve.
Itt sokkal kedvesebbek az ápolónők és a gyógytornász is.
Csak nem bírom nézni, ahogy az élete a vége felé közeledik.
Pedig ma is azt mondta, hogy meg akar gyógyulni.
De közben a tüdeje már alig működik.
Az orvosa szerint max 1-2 hete van hátra...
Nem tudom és nem akarom elengedni.
Tegnap este is borzalmasan bőgtem, mint egy kizsgyerek.
Még jó, hogy a Gyerek nem volt itthon. Ezeket az ordítós bömböléseket megpróbálom akkorra időzíteni, amikor ő nem látja.
SZóval most ezek mennek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése