Megint lejtmenet van.
Mert a múlt hét sem telt el sajnos "nem szeretem" meglepetés nélkül.
APu szerdán hívott, hogy baj van, Nagyi elesett otthon, fekszik, úgy tűnik valami eltört.
Felmegyek. Még jó, hogy nem dolgozom!
Jönnek a mentők, papírmunka. A pici-kismadár törékenységű Nagyit alig valamiben elviszi a mentő, APu is megy vele.
Én megpróbálok pakolni. Keresem a gyógyszereket, összeszedek mindent, amit lehet.
Irány nekem is a kórház, ott még eltöltünk vagy 2 órát biztosan, mire Nagyi ágyra kerül.
Késő este műtik. Azóta csak egyre gyengül. Alig ill nem eszik. Ereje nincs, beszélni is már keveset.
Egyre többet alszik, alig van magánál. De azért bejárunk hozzá szorgalmasan.
Milyen jó, hogy most nincs munkám mi?!!! Megint egy jó a rossz-ban.
Ráérek ebédidőben menni, és próbálom belédiktálni az ebédet.
Szombaton voltunk Gyerekkel a Keresztfiúnk 18 szülinapját megünnepelni.
Gerő elvileg Ex-szel közös keresztfiúnk, de Ex-nek nem jutott eszébe Gergőt felköszönteni semmilyen formában sem. Hát erre nem tudok mit mondani.
Utána Gyerekkel megnéztük moziban a "Last Vegas" című jó kis filmet.
De már ott lehangolódtam, mert általában normális párok vártak a mozira, én meg rohadt szánalmasnak éreztem magam a Fiammal kettesben.
Aztán persze a film végén Michael Douglas-nek van egy mondata arról, hogy nem akar tök egyedül megöregedni.
No hát nekem sem kellett több, már jött is a menetrend szerinti depi.
Tegnap meg Nagyi kórház után ez csak fokozódott, mert nem látom nagyon a lehetőségét annak, hogy ebből valahogy kilábaljon vagy talpra álljon.
És ha Ő nem lesz, mert azért 95-ön túl, ennek az esélye bőven benne van a levegőben, akkor az egyetlen ember aki igazán megért, szeret, elfogad az Nagyi.
Más nincs. A szüleim sem.
Férjem, pasim nincs.
A Gyerektől meg nem várhatom ezt el.
Szóval a totál magány és depi.
No hát sírdogálok, bár Gréta próbálja tartani bennem a lelket.
De most még a hideg is megjött.
Szar most minden...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése